A 2024-es év halmozottan nehéz éve volt a hazai kortárs táncnak, amit az állami támogatások drasztikus lejtmenete miatt épp az az újításokra nyitott, kísérletező(bb) alkotói közeg sínylett meg leginkább, melyre a kuratórium is fokozottan figyel.

A pénztelenség együtt járt a bemutatók számának meredek csökkenésével, az utánjátszások ellehetetlenedésével, a fiatalok helyzetbe hozásának reménytelenségével – egy amúgy mindig is prosperáló művészeti terület egyre szimptomatikusabb válságtüneteivel. Ennek tudatában még az is megfordult a kuratórium fejében, hogy a 20., jubileumi Lábán-díjra nem jelöl előadásokat, hogy ezzel is ráirányítsa a figyelmet a kulturális állapotok tarthatatlanságára, de aztán sikerült meggyőznie magát a folytonosság fontosságáról, mégha az a jelen díjazási szakaszban furcsa eredményt is szült. Csak a Covid leszálló ágában volt ilyen kevés nominált a shortlisten (ezért a korábbi kettő helyett idén egy Lábán-díjat és egy különdíjat adunk át), a kerek évforduló évében így némi keserűség is vegyül az ünnepi hangulatba, de azzal vigasztaljuk magunkat, hogy semmilyen kultúrarombolás nem tart örökké, és egyszer ennek az áldatlan állapotnak is vége lesz. Legyen, mihamarabb, már nagyon várjuk!

A Lábán Rudolf-díj kuratóriumának jelenlegi tagjai: Artner Szilvia Sisso újságíró, Fuchs Lívia tánctörténész, tánckritikus, Králl Csaba tánckritikus, szerkesztő, Megyeri Léna tánckritikus, Rényi András művészettörténész, esztéta, egyetemi tanár, Százados László művészettörténész, és Török Ákos tánc- és színikritikus.

farkas d. gergő: babes. Fotó: Hivessy Menyhért

farkas d. gergő: babes

Nominált alkotó: farkas d. gergő

Vannak előadók, akik egyszerűen nem hagyják nyugodni az embert. Talán nem értjük őket teljesen, talán egyszerre vonzanak és taszítanak, de hidegen biztosan nem hagynak. Ilyen alkotó-előadónak látom én farkas d. gergőt. Egyfelől – gondolkodásmódjában, témaválasztásában, eszközhasználatában, önreprezentációjában – nagyon is korának „terméke”, másfelől időtlenül egyedi. Világot, univerzumot teremt, amely túlmutat a színpadi léten, és szinte auraként veszi körbe őt. Ha be akarunk lépni a világába, jobb, ha nyitott szívvel és elmével, az elvárásainktól megszabadulva tesszük – és felkészülve arra, hogy nagyon könnyen a hatása alá kerülhetünk.

A babes című szólóhoz készült honlapon (organ-ing.gergodfarkas.com) farkas d. „sejtek gyűjteményeként” hivatkozik magára: ez a humán fogalmakkal, kategóriákkal nehezen megragadható és leírható „lényszerűség” máris színpadi megjelenéseinek védjegye. A babes-ben megformált karakter – aki talán nem is áll olyan távol az alkotó civil énjétől – mintha az űrből, de legalábbis egy másik dimenzióból csöppent volna ide, és új környezetében éppen csak felocsúdva próbálná megtalálni saját teste, valamint a számára kijelölt tér határait, lehetőségeit. Elvontnak és távolinak tűnhet, pedig melyikünk nem volt még így? Kivel nem történt már meg, hogy – szó szerint vagy átvitt értelemben – nagyot csattant egy falon, és aztán a sokkból magához térve atomról atomra próbálta újra felépíteni, megtalálni önmagát? Csak a legtöbben nem olyan delejes mozgáskultúrával, minden porcikánkban vibrálóan tesszük ezt, ahogyan farkas d. teszi a színpadon.

Mind a babes-ből, mind farkas d. további munkáiból (Deep Fake, mama) világos, hogy komplex módon gondolkodik a színházi eszközökről (látványról, hangról, térszerkesztésről, dramaturgiáról), ahogyan az is világos, hogy elsősorban nem intellektuális, hanem érzéki módon szeretne hatni. „Érzéki teret szeretne létrehozni”, ahogyan ő fogalmaz. És bár ehhez a fizikai eszközök (fény, füst stb.) is hozzájárulnak, végső soron maga farkas d. és az ő előadói jelenléte az, ami létrehozza az érzéki teret.

A világteremtő alkotásoknál (lásd: A gyűrűk ura, Harry Potter vagy épp bizonyos videojátékok) a világépítés gyakran nem áll meg a konkrét műnél. Ez a babes esetében is így van, már csak azért is, mert az előadás egy farkas d. gergő stockholmi tanulmányainak keretében végzett kutatás eredménye. A mélyen személyes élményekből táplálkozó kutatás keretében komplett terminológiát és filozófiát dolgozott ki, amelynek párlata e harmincöt perces szóló. Ha valaki tehát mégsem elégszik meg a színház nyújtotta jelen idejű érzéki élménnyel, vagy egyszerűen szeretne még jobban elmerülni (netán: elveszni) farkas d. univerzumában, az a fent említett honlapon megismerkedhet többek közt az organ-ing vagy a world-ing fogalmaival is.

Ám a babes számomra elsősorban nem vizsgamunka vagy akár előadás: mindenekelőtt ígéret. Egy megkerülhetetlenül izgalmas alkotó-előadó ígérete. Bízom benne, hogy minden falhoz csattanás után újra feláll majd, és még sokszor meginvitál minket nyugtalanítóan különleges világába.

Megyeri Léna

*

Hodworks: Shared Values

Nominált alkotó: Hód Adrienn

Hodworks: Shared Values. Fotó: Ruiz Cruz

Vannak alkotók a Lábán Rudolf-díj 20 éves történetében, akik sokszor voltak már nomináltak, és többször díjazottak is, mégis újra meg újra megkövetelik maguknak a figyelmet. Hód Adrienn közéjük tartozik. Rendre képes úgy csavarni egyet a látszólag konzekvensen használt koreográfusi-rendezői eszköztárán, hogy az ne csak az egyszerű nézőnek, de a munkásságát jól ismerők számára is meglepetéseket okozzon. Nem tudom, milyen skillek kellenek ehhez, de neki ezek skillek megvannak. Hód egy ismerős ismeretlen, vagy ha tetszik: egy ismeretlen ismerős, aki a Bécs városa támogatásával készült Shared Values-ben is felforgatóként viselkedik. Ezúttal a saját színházához fűződő viszonyát forgatja fel – belülről, hiszen sok-sok év után ő maga is színpadra lép. A kint és bent játéka egyébként útjelzőként vonul végig a darabon, mert egyrészt Hód is úgy van bent, hogy aktív szereplőként nagyobbrészt a közvetlen játéktéren kívül foglal helyet. Másrészt a táncosok is kívülről, a nézői széksorok mellől szólítják meg, és elegyednek laza csevegésbe az éppen bent táncolókkal az improvizatív első részben, ami egyúttal a kint és bent, az előadói és a befogadói pozíció finom összemosása is persze. A mozgás se nem illusztrálja, se nem tromfolja az elhangzottakat, inkább üdítően sallangmentes és egyéni: kristálytiszta és keresetlen testben való létezés.

Hód szinte mindig a táncosai személyiségével, karakterével dolgozik, de most nem szerepjáték-tűzijátékra kéri őket, mint a Grace-ben, a Szólókban vagy másutt, hanem tiszta, önazonos jelenlétre – szóban, mozgásban, cselekvésben. Mizsei Zoltánt, ezt ragyogó experimentális egyházzenészt sem először hozza képbe, ám szerepe sokkal hangsúlyosabb, mint bármikor: szinte egy magánszám, ahogy a közönséget és az üres színpadot pásztázó színes fények kavalkádjában az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából oratóriumot recitál. A kontraszt, az egyes előadásrészek egymásnak feszítése-feszülése szintén ismert Hód-kézjegy, ami talán még sosem volt ennyire határozott és éles. Nem is kontraszt ez már, hanem végletek csúcsra járatása, hiszen a Mizsei-szóló után ismét emberi léptékre és improvizációra váltunk, de most már csak táncban. Stafétaként adják át egymásnak a mozdulatokat a szereplők, majd továbbviszik és továbbvariálják a maguk szája íze szerint, mint egy végtelen láncolatot, ami soha meg nem áll, csak folyamatosan öngerjeszti magát.

Hód-előadást nézni mindig valami kellemesen borzongató telítettség érzéssel jár. A stílus, a nyelv, a formák, hang, zene, test, mozgás, képek, érzetek sokrétűsége miatt. Ugyanakkor egy Hód-előadásban tulajdonképpen sok/több kicsi előadás van, amelyek a legkülönfélébb módon párbeszédbe kerülnek egymással, ha jó dramaturgiai érzékkel vannak összeszerkesztve. A Shared Values ezt a párbeszédet most a jelenlét, az identitás, az improvizáció, a civil elegancia, a kapcsolódási vágy kérdésköre mentén szervezi. Megfejteni minden részletét nem lehet, bele is törne bicskánk rendesen, de a párbeszédet kitágítani igen. Velünk, nézőkkel.

Králl Csaba

*

SUB.LAB.PRO.: DŌJŌ

Nominált alkotó: Jenna Jalonen

SUB.LAB.PRO.: DŌJŌ. Fotó: Ofner Gergely

Jenna Jalonen a Dōjōval zárta le a SUB.LAB.PRO. nemzetközi inkubátor programban létrehozott „tradíció-trilógiáját”: a táncok archaikus, népi, hagyományos és kortárs szintjeinek tematikus kutatását, e mozgásanyagok egymásra olvasását. Koreográfusi kérdésfeltevéseinek bázisa adott: a testnyelv mint kommunikációs eszköz, a tánc mint életmód, létezési forma, (megosztható) személyes és közösségi élmény, örömforrás. Van-e összefüggés a régi körtáncok és egy party-szituáció között? Bennünk rejtőznek-e még a rítusok, a transzállapotok sejtszintű élményei? Hogyan lágyítható, formálható (harc)művészetté, koreografált „tánccá” a küzdősportok edzőtermi gyakorlata? Miként indíthatók be ezek az energiaforrások, hogyan működtethetők ezek a mozgásformák, jelenlétek kortárs testeken-testekben, közegben?

Jalonen a tematikus fókusz – körtáncok (Ring), szakrális táncok (HALO), harcművészetek (DŌJŌ) – alapján közösen felkutatott és begyűjtött anyagot a táncosokkal együtt elemezte és dekódolta, válogatta és bontotta részeire, majd improvizációs feladatok során újraépítette. Koreográfiai struktúrákba rendezésükkel új környezetet és nyelvet hozott létre kortárs szemléletű és eredetű testhasználattal, mozgásanyag beemelésével, terek és idősíkok keverésével, valamint karakteres, erős dinamikájú és jelenlétű zenei környezet megteremtésével. E koreográfiák összekapcsolódnak, s részben egymás területeit is lefedik: ahogy a Ringhez (2021) gyűjtött anyagokból kivált, majd új darabbá szerveződött HALO (2023), úgy a szakralitáson belüli harcművészeti „szál” is önállósodott a DŌJŌ-ben. És ez utóbbi vissza is köt a koreográfusi pálya kezdeteihez, a BEAT ’I just wish to feel you’ (2019) duett-dinamikájához, s annak speciális, kortárstánc (deadbody partnering – brazil jiu-jitsu – urban dance – break – house) kombinációjához.

A DÕJÕ leginkább egy virtuális találkozópont térben és időben, a (kollektív) emlékezetben és a (személyes) múltban. Megidézi a távol keleti gyökerű harcművészeti edzések „elmélyült, tapasztalati tanulás vagy a meditáció számára” fenntartott, az írott és íratlan szabályok, valamint a sensei tekintélye által meghatározott terét, míg falainak, berendezéséinek és hierarchiájának hűlt helye, bár a négy világtáj által pozícionált, jelentéssel teli térbeosztás utolsó nyomai (talán) a nézők tatami köré szerveződő széksorai. Itt melegít be a tíz táncos saját zenékre, a judogi funkcionális szabását idéző, bő farmer/munkás-formaruhában.

A DŌJŌ egyik legmeghatározóbb s egyben legszélesebb értelmezési horizontot nyitó koreográfiai gesztusa a bemelegítést követő, s az előadás mindhárom része alatt futó élő zongorakíséret (Menyhei Ádám). Az első kettőben öt párrá rendeződő kilenc lány és egy fiú a klasszikus (Liszt és Schubert) zenékhez igazítja a judo, brazil jiu-jitsu és deadbody alapú mini-duetteket. A játéktér és edzőterem kettőse ezáltal kiegészül a klasszikus balett próbatermek érzékeket stimuláló akusztikus közegével, ami komplett emlék- és élményvilágokat, testtapasztalatokat képes megidézni, a koreográfiai kombinációk pedig virtuóz módon navigálják a DŌJŌt a harc– és (kortárs) táncművészet határvidékeire.

Az első rész támadó vs. védekező, szerepcserés, páros gyakorlatait az állóharc uralja: fogáskeresések, tolások és húzások, gáncsok és kibillentések, egyensúlyvesztések, be- és ráfordulások, dobáselőkészítő lépéstechnikák alakítják a pas de deux-ket. A hullámozva ismétlődő, kezdetben még társastáncra is emlékeztető, de végül mindig földre vitelben végződő akció-reakció duettek üteme az energiaszint emelkedése mellett egyre gyorsul. A csavarások és lerántások, az ütődések és csapódások, a kiszakadó levegővételek fokozódó sodrású dobássorozat cunamiba futnak ki. A finálé: tájkép csata után.

A második rész könnyített ruházatú, melegebb színtónusokkal operáló fényváltásait (Dézsi Kata) intimebb viszonylatú földharc jeleneteit Liszt Transzcendens etűdjei festik alá, s ebben a tételben másfajta dinamikák, érzések és testplasztikák dominálnak. A koreográfus által újra kódolt mozgásnyelv talán itt csiszolódik össze a legjobban, amint gördülékenyen követik egymást a testérintések, a szünetek, a viszont-érintések, az egymásba kapcsolódó tekintetek, a koncentráció, a szaggatott mozdulatsorok és kimerevített pozíciók, mígnem eljutunk a másik testének teljes kontrolljáig. A brazil jiu-jitsu kifinomult és hatékony földharc karakteréből következő testközelségének, a kiszolgáltatottság váltakozásának, a folyamatos pozícióharcnak ugyanakkor valamiféle ambivalens hatalmi erotikája is támad. A lábkulcsok, testkarolások, mögé-kerülések, leszorítások, fojtások dinamikájában egyaránt benne van a lágyabb és durvább kifutások lehetősége. A egyre több lekopogást (megadást) kiváltó finálé ezúttal egy egészen hosszan kitartott testuralás és a végpontig kifuttatott feszítések után következik el.

A befejező-levezető rész váratlanul – és kontrasztosan – a „hamis mesterek” groteszk és burleszkszerű világába visz. A szinte filmes módon összemontírozott, néhol felgyorsított, máskor lelassított jelenetekkel, „az egy mindenki ellen” hőskoreográfiák és szuperképesség küzdő-balettek paródiáival csekkolunk ki a valós fizikalitás, a színpadra állított-koreografált gyakorlás közegéből.

A koreográfia balettos akusztikai és ritmikai váza több valamiféle gegnél. Ott van mögötte a szakmai pálya kezdete, a tizenegy év mindig élőzongora kísérte balettgyakik testbe-lélekbe vésett/vésődött napi rutinja. Szabályok, beosztások, hierarchia, amelynek rendszere már korábbról, a szertornából sem lehetett ismeretlen Jalonen számára. A gyakorlás mint tradíció, egy mozgásforma és testkontroll készségszintű elsajátításának nemzedékeken át kidolgozott módszere – akár a balett, akár a küzdősportok, a spirituális alapozású harcművészetek esetében. Az összefüggések koreográfiai lehetőségeinek végiggondolásához kellett a Budapesten elsajátított „két dimenziós” klasszikus balettből a kortárs táncba való átlépés sorsfordító elhatározása, ami Jalonent Brüsszelben az urban dance stílusokkal való találkozáshoz vezette, és ahhoz a felismeréshez, hogy „a táncnak van egy harmadik dimenziója is”. A mozgás- és szabadságélmény pedig jóval túlmutat a színpadi táncon, hiszen jelen van az archaikus formákban vagy éppen a mai közösségi színtereken is. A kortárs tánc kutatásra és kísérletezésre nyitott közege, pedig – konceptuális keretként is – lehetővé teszi az újrakódolást, a különféle mozgásformák és az általuk képviselt világok között átjárást. A tradíció-trilógia záródarabjában így válik a gyakorlás, a küzdősport maga művészetté, még ha a távol-keleti és az európai tradíció találkozása ebben a formában tompítja is a harci potenciált. A Juhász Péterrel együtt alapított SUB.LAB.PRO tevékenysége pedig a műfaji és személyközi kollaborációk révén intézményi szintre terjeszti ki ennek a fajta közösségteremtő alkotói munkának és gondolkodásmódnak a kereteit, s ezzel a magyar színtér egyre csökkenő számú viszonyítási pontja között egyre fontosabbá válik.

Százados László