A Lábán Rudolf-díj kuratóriuma idén úgy döntött, hogy 2025. évi különdíját egész, a kortárs tánc ügyének szentelt életművéért Szabó György, az egykori Petőfi Csarnok, a Fiatal Művészek Klubja és a Trafó  Kortárs Művészetek Háza volt igazgatója kapja.

Szabó György. Fotó: Recorder

Engem ért a megtiszteltetés, hogy a kuratórium nevében laudálhatom őt. Életműdíjról lévén szó, kezdhetném azzal, hogy Szabó György 1959-ben született Budapesten, a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen diplomázott 1983-ban… de itt, e körben mindannyian érezzük, hogy milyen visszás fogalmazás is ez. Mi az, hogy Szabó György? Hát nem a szabógyuriról beszélünk? Megvallom, vagy harmincöt éve ismerem őt személyesen, de nem emlékszem egyetlen esetre se, hogy bárki ne a szabógyuriként emlegette volna. Most, hogy ezt így leírom, „szabógyuri”, egybeírva, csupa kisbetűt akaródzik használnom – nem azért, amiért a kis Nemecsek nevét is így írják be a Gittegylet fekete könyvébe, megalázásképpen; épp ellenkezőleg: elismerésként. Mert a „szabógyuri”, így  az évek-évtizedek során mondhatni köznévvé vált – legalábbis ebben a mi kis gittegyletünkben, elegánsabban szólva, a független szcéna szubkultúrájában, köznévvé, amihez nem szükséges magyarázatot fűzni, külön életrajzot illeszteni, mert minden efféle nélkül is tudjuk, kiről/miről beszélünk, ha szóba kerül. Éppenséggel csupa nagybetűvel is írhatnám, megint csak egybe: mert a SZABÓGYURIt tekinthetjük akár intézménynek, egyszemélyes kulturális közintézménynek is, aki/amely a Közgáztól a PeCsá-n át a Trafóig számtalan alakváltozást élt meg, mindenféle történelmi-politikai turbulenciát élt túl – és még mindig itt van, még mindig velünk van.

A Lábán Rudolf-díj kurátoraiként ráadásul zavarba is jöhetnénk: végtére is a Szabó Gyuri – épp húsz évvel ezelőtt – a Trafó Kortárs Művészetek Háza nevében egyik alapítója volt a Lábán Rudolf-díjnak és házigazdája sok-sok díjátadó gálaeseményeknek. Én személy szerint azon kevesek egyike vagyok, akik kezdettől fogva, az alapítás pillanata óta benne ülnek e stallumban. Nem visszatetsző, hogy a díjat épp a saját alapítónknak ítéljük oda?  Nos, úgy gondoljuk, hogy nem az, sőt. Mert nem személyes hálából, nem privát leköteleződésből tesszük ezt. Abban, hogy húsz év alatt a Lábán-díj a kortárs előadóművészek világának megbecsült intézményévé válhatott, bizony döntő szerepet játszott az alapítók kizárólag a kortárs tánc ügyét szem előtt tartó pártatlansága és szakmaisága. A díjat nem tekintették hitbizománynak: kezdettől csak független kritikusokat hívtak meg a zsűribe és sosem kísérelték meg jelöléseinket, döntéseinket bármilyen irányban befolyásolni vagy megváltoztatni.

Mert a Szabó Gyuri „intézményi” státuszához az is hozzájárult, hogy mind szervezet, mind műfaj, mind ízlés tekintetében a lehető legszélesebben értelmezte annak a kulturális mezőnek – nevezzük az egyszerűség kedvééért: független szcénának – a határait és dimenzióit, amelynek több mint negyven éve a szolgálatára szegődött. A nyolcvanas évek elején még egyetemistaként, a Közgáz legendás alternatív helyszínein, az aulában és a klubban kezdte, afféle lelkes műsor-, majd fesztiválszervezőként: kezdetben az akkor az ellenkulturális paradigmának számító pantomimművészet vonzotta leginkább (M. Kecskés Andrással való korai találkozásáról több interjúban is sorsfordító élményként emlékezik meg), de ez gyorsan kiegészült a new wave zene és az kísérleti színházak iránti érdeklődéssel. A nyolcvanas évek közepe a kortárs tánc hazai indulásának korszaka is: ekkor lép a  színre Angelus Iván, Berger Gyula, Goda Gábor és az Artus, majd az évtized vége felé Árvai György és Bozsik Yvette Természetes Vészek-kollektívája. Szabó Gyurinak pedig, bár csak közgazdász mivoltáról volt papírja, volt érzéke, érzékenysége és ízlése a nem-verbális művészetek szokatlan kifejezésvilágához.

A tanulékony és roppant energikus fiatalember mindenesetre gyorsan kinőtte a Közgáz, a Műegyetem, a Bercsényi  Klub meg a Kassák Klub világát: kapóra jött neki, hogy 1985-ben megnyílt az új budapesti ifjúsági  szabadidőközpont, a  Petőfi Csarnok a Városligetben, amelyhez programszervezőként csatlakozhatott. A maga hivatását mindinkább abban a népművelői éthoszban ismerte fel, hogy megmutatkozási alkalmakat, tágabb értelemben nyilvánosságot teremtsen – azaz új közönséget neveljen – annak a kísérletező szellemű, alternatív és gyakran fél-undergroundba szorított fiatal művészgenerációnak, amelyhez maga is tartozott. Ez persze nem volt könnyű vállalás, nem ment konfliktusok nélkül. Az erkölcsileg-eszmeileg már megroggyant, de pozícióit foggal-körömmel tartani igyekvő pártállami establishment ellenállásának lassú felőrléséhez állóképesség kellett, türelem, szorgalom és diplomáciai érzék. Szabó Gyuriban megvoltak ezek az erények. A 80-as években e nehezített terepen tanult meg birkózni és alkudozni a mindenkori fenntartókkal, a hivatali intézményrendszerrel, a politikával: olyan tudást alapozott meg itt, amelyre 1989/90-et követően még nagyobb szüksége volt, mint előtte.

A rendszerváltás turbulens éveiben a kulturális mezőben is tektonikus mozgások indultak el, ami kedvező helyzetet teremtett az olyan tehetséges, céltudatos és dinamikus innovátoroknak, mint amilyen Szabó Gyuri volt. Ezekben az években indult gyors növekedésnek a kulturális szervező legfőbb tőkéje, a kapcsolatok és ismeretségek hazai és nemzetközi networkje, ami sokat segített az alapjában súlyos forráshiánytól szenvedő intézmény túlélésében. És Gyuri megtanult pályázni, költségvetést készíteni, támogatást kiimádkozni,  és nem utolsósorban megtanulta marketálnia önmagát, vagyis az intézményt, amelynek nevében tárgyalni ment. Kapcsolatokat épített ki a francia  intézettel, a British Councillel, a Goethe Intézettel – nemzetközi bartereket, csereprogramokat szervezett, s közben folytonos alkudozásban volt az akkor még liberális vezetésű fővárossal is. A kulturális vezetésben nem ideológiai okból vonakodtak nagyvonalúbban támogatni a PeCsát: hanem nem mert tudták, az ügyes Szabó Gyuri enélkül is előteremti, amire szüksége van.

Tény, hogy a rendszerváltás után a PeCsa gyorsan a főváros egyik legfontosabb kulturális színterévé vált: a 90-es évektől egymást váltották színpadán a legjobb hazai és nemzetközi fellépők. Világsztárok is jöttek,  akik az éppen szabaddá lett Kelet-Európát támogatandó gyakran vállalták a fellépést csökkentett gázsiért is. Az Einstürzende Neubautenre, a Laibachra, Meredith Monkra, Jan Garbarekre emlékszem, de itt volt Philip Glass is – s olyan kortárs táncvilágsztárok, mint Trisha Brown, Teresa de Keersmaeker, Sasha Waltz vagy a zseniális DV8 – ők egyik előadásuk world premierjét is a PeCsa színpadán tartották meg. Az utóbbiakat mind Szabó Gyurinak köszönhettük: mert mindig is azt ambicionálta, hogy a hely ne csupán népszerű koncerthelyszín legyen, hanem a progresszív kultúra megkerülhetetlen befogadó intézménye is. Ezért szervezett ide annyi hazai kortárstánc-eseményt, például már 1986-ban az első  Új Tánc Versenyt, majd több  hasonló fesztivált is. Mindezt elképesztő energiával és odaadással csinálta: volt idő, hogy úgyszólván beköltözött a csarnokba. Olykor magam is megfordultam „otthonában”, emlékszem a színpad mögötti szűk kis irodára, ahol mindig nagy volt a sürgés-forgás. Később, egy retrospektív interjúban mesélt arról, hogy a hőskorban mindent egymaga kellett hogy csináljon – nemcsak a programot szervezte, nemcsak a finanszírozást és a sajtót intézte, de ő ment ki a fellépők elé a reptérre, plakátot is tervezett, hogy aztán hajnalonta maga is ragassza ki mindenfelé a városban. Ő maga  nevezte ezt „one-man show-nak” – és így “intézményesült” szépen-lassan azzá a Szabó Gyurivá, amiként ma ismerjük, és amiként most éppen megsüvegeljük.

Tegyük hozzá: az első hat-nyolc év kemény földharcának legfőbb hozadéka annak a felismerése volt, hogy mivel szolgálhatja leginkább életcélnak választott ügyét. Szabó Gyuri programszervezőként kezdte kiismerni e kulturális mező természetét: egyre többet értett meg az art world működéséből és mélystruktúráiból. A szabadság szelének feltámadása már a rendszerváltás előtt rengeteg kreativitást és vállalkozói energiát szabadított fel – a felgyülemlett tapasztalatokkal a tarsolyában Gyuri is saját, független intézményről kezdett álmodni: olyan helyet akart alapítani, ahol a kortárs progresszió zenei, színházi, táncos és képzőművészeti képviselői nem csupán megtűrt társutasai a mainstream kommersznek, hanem saját jogon is valódi, közös otthonra lelnek. Ami akkor megfogalmazódott, azt ma inkubátorházként ismerjük – egy olyan intézmény eszménye, amely nem csupán rendezvényhelyszín vagy befogadó színház, hanem a kreatív műhelymunka színtere is: amely elegendő próbahelyet és időt biztosít a művészek és társulatok számára a munkák kiérlelésére, és módot ad a friss produkciók nyilvános megmutatkozására is. Szabó Gyuri már a rendszerváltás évadán megfogalmazta a műhelyháznak nevezett koncepciót – a 1989/90-ben bekövetkezett politikai fordulat és a kedvező nemzetközi klíma pedig reális esélyt is kínált a megvalósításához. Bár még évekig a PeCsában dolgozott, mindinkább ez a projekt vált legfőbb ambíciójává. Még nem volt épület sem a láthatáron, már szervezni kezdte a műhelyház szakmai tartalmát: pénzt gyűjtött és létrehívta a Műhely Alapítványt, amely már próbahelyet, alkotói ösztöndíjakat, külföldi tanulmányutakat tudott finanszírozni, workshopokat, képzéseket szervezett, olykor promóciós támogatást nyújtott az anyagi szűkösségben leledző kortárs táncszakmának. (Az elgondolás életképességét bizonyítja, hogy az alapítvány önálló jogi személyként a mai napig, immár harminckét éve működik, és ennyi idő alatt sok száz millió forintnyi támogatást osztott ki, illetve költött el a kortárs tánc hazai műhelyeinek és nemzetközi kapcsolatainak ápolása/bővítése érdekében.)

A kilencvenes évek második felében aztán Szabó Gyurinak sikerült a projekthez támogatást is szereznie a holland államtól, és a liberális városvezetés is kész volt beszállni – Gyuri pedig rátalált a IX. kerületi Tűzoltó utca kiszuperált trafóházára, amely akkoriban afféle lepukkant foglalt házként tengődött. Körülményes úton ugyan, de megindulhatott az új épület tervezése és az átépítési munkálatok: a szívós kijáró/szervező munka végül 1998-ban ért célt, amikor végre megnyitotta kapuit a Trafó Kortárs Művészetek Háza. Persze az ideálishoz képest sok kompromisszummal: nem volt se hely, se pénz az inkubátorfunkcióhoz szükséges próbatermek és kisegítő helységek megépítéséhez. Mégis, ami létrejött, a Szabó Gyuri álma, azóta is a főváros büszkesége. Egyben számtalan új kihívás forrása is – erre a fordulópontra egy interjújában így emlékezett vissza: „Elõször volt az egyetemi kultúra és a ‘nincs rá pénz’. Aztán a PeCsa, ahol már az állami kultúrába is elhelyezhetõvé vált mindaz, amit csinálok, pénz azonban változatlanul nem volt rá, mostanra mindezt be tudtam vinni a Trafó segítségével a hivatalos kultúrába, költségvetéssel. Most az lett a legégetõbb kérdés, hogy hogyan tudjuk a helyet, mûfajt, a hazai kínálatot a nemzetközi porondra is felvinni, integrálni, úgy hogy ehhez komplex, mûködõképes hátteret hozunk létre.” Mint az önkormányzat által fenntartott költségvetési szerv felelős vezetőjének, Szabó Gyurinak meg kellett tanulnia önállóan gazdálkodni, szponzorokat gyűjteni, embereket és apparátusokat irányítani – nagyságrendileg nagyobb felelősség nehezedett rá, mint amihez szokva lehetett.

No meg az új kihívások: a Trafó mint befogadó játszóhely elvben a teljes magyar független szcéna otthonának készült, kapacitásai mégis végesek maradtak: még úgy is, hogy egy-egy itt bemutatott produkciónak csak nagyon korlátozott előadásszámot tudott garantálni – mind a hazai, mind a külföldi kínálatból erőteljesen kellett szelektálnia. Itt most hadd szűkítsem a fókuszt a bennünket leginkább érintő táncágazatra. Szabó Gyuri ebben a tekintetben arisztokratikus mércét állított: volt is konfliktusa, leginkább a hazai szcéna nagyszámú aktorával, akik persze szívesen léptek volna fel a Trafó népszerű és bejáratott színpadán, de csak korlátozott mértékben kaptak lehetőséget. A közgazdász-menedzser Szabó Gyuri a 90-es években és 2000 körül már befutott „nagy nevekre” alapozott: Nagy József, Bozsik Yvette, Horváth Csaba, Frenák Pál, Szabó Réka társulataira, akik rendre megtöltötték a nem is olyan kis nézőteret. Ezzel sikerült az intézményt gyorsan feltenni nemcsak a magyar színházi világ, de Európa kulturális térképére is. Mert Gyuri rendületlenül járta a nemzetközi fesztiválokat, a különféle showcase-ket, hogy élőben, első kézből  lássa az új trendeket, hogy kövesse az élő legendákat és figyeljen a  feltörekvő tehetségekre – és alkalomadtán egyiküket-másikukat Budapestre is elhívja. A Trafó színpadán idővel egyre szívesebben lépett fel a nemzetközi kortárs szcéna krémje: és a legismertebb szólisták és együttesek Marie Chouinard-tól Wayne McGregorig rendre vissza is tértek. Gyuri vitathatatlan érdeme, hogy a Trafót még ma is a kortárs színház és a kortárs tánc nemzetközileg legmagasabban jegyzett, nagy presztízsű intézményeként tartják számon a világban.

A Trafónak azonban Szabó Gyuri koncepciójában mégis többnek kell lennie, mint magas színvonalat garantáló játszóhelynek – alapítója az intézményt egyben közösségi centrumnak is, a kortárstánc-szcéna aktív mozgatójának és különféle nemzetközi kollaborációk szervezőjének szánta. Beszéltem már a Műhely Alapítványról, de megemlíthetem a dunaPart-projektet is, a hazai kortárs előadóművészet nemzetközi megismertetésében élenjáró vállalkozást, a Nextfeszt újabb kortárs kezdeményezését, akár az épp most zajló DOLOGIDŐ-t, a szakma és a szcéna jövőjéről való közös töprengés terét, amelyet szintén joggal tekinthetünk a Szabó Gyuri meghonosította szellem továbbvitelének. És ide tartozik az a széles körű edukációs program is, amelyet szintén ő iniciált: tudván tudva, hogy a kortárs művészet megértése a laikus közönségnek gyakran nehéz feladvány, a Trafóban meghonosította a diákcsoportoknak szervezett délutáni beavatókat és az előadások utáni közönségtalálkozókat a fellépő művészekkel, továbbá szabadegyetemeket, pódiumbeszélgetéseket, kulturális szimpóziumokat is szervezett.

Végezetül egy rövid bekezdést engedjetek meg arról a nem túl épületes történetről, ahogy Szabó Gyurit 2011-ben, tehát immár tizennégy éve méltatlanul megfosztották a folytatás lehetőségétől. Ünneprontás lenne elmerülnöm most annak részleteiben, ahogy egy szűk érdekcsoport kinézte magának a Gyuri által 13 év alatt felépített és ismertté tett kultúrközpontot, hogy önös érdekből – szemérmetlen politikai támogatással – lenyúlja tőle és kisajátítsa. Élénken emlékszünk még a Ludwig Múzeum előadótermében lezajlott nyilvános ülésekre, amelyek során a szakmai közönség hiába szerette volna érdemben vitatni az önkényesen kinevezett igazgató írásos pályázatát. Gyuri ezekben a csatározásokban nem vett már részt – alighanem jó előre megüzenték neki magasabb helyről, hogy székét bizonyosan más foglalja majd el. De a kollektív kiállás, amely végül mégis visszakozásra késztette a már kinevezett neofita igazgatót, felért egy Szabó Gyuri személye és teljesítménye melletti nyilvános demonstrációval. Csak ezért hoztam szóba, mert azt hiszem, ennek az elégtételnek lehetett talán szerepe abban, hogy Gyuri nem sértődött meg és nem tűnt el végleg a szemünk elől. Szelleme akkor sem távozott volna e falak közül, ha az utána következő menedzsmentek nem tartottak volna igényt tapasztalataira és tanácsaira. De igényt tartottak, és ez így van jól. Szabó Gyuri  továbbra is az, ami, és az, aki: hogy csupa kis- vagy csupa nagybetűvel, egyre megy.