Az idei, 25. Budapest Táncfesztivál koncepciója szerint a szervező Nemzeti Táncszínház azzal ünnepelte a programsorozat emberöltőnyi történetét, hogy színpadra léptette a táncművészet minden generációját. Szép – még ha nem is túlzottan eredeti vagy izgalmas – gondolat, ám nem árt egy kicsit a marketingszöveg mögé nézni.

A bő kéthetes fesztiválon a fiatalokat – a Magyar Táncművészeti Egyetem 75. évfordulós gálaműsorán kívül – jobbára külföldiek képviselték: a hágai Nederlands Dans Theatre és a stuttgarti Gauthier Dance is az utánpótlás-társulatával érkezett (NDT 2 és Gauthier Dance JUNIORS). Ezek az együttesek – ahogyan azt az utóbbi csapat művészeti vezetője, Eric Gauthier is hangsúlyozta – abból a megfontolásból születtek, hogy fejlődési és fellépési lehetőséget biztosítsanak a legfiatalabb táncosoknak, akiknek pályakezdőként enélkül igencsak nehéz dolguk lenne az egyre kompetitívebb piacon. Magyarországon hasonló szándékkal alakult meg a Sub.Lab.Pro Jenna Jalonen és Juhász Péter vezetésével, valamint a Budapest Táncszínház ELIT képzése is. Ezekben a műhelyekben azonban szinte kizárólag külföldi táncosok dolgoznak – hogy ennek a tandíj az oka, vagy inkább az, hogy egy magyar fiatal számára mostanra egyszerűen nem valós, de legalábbis nem vonzó perspektíva a táncos karrier, nem tudom, de mindkét válasz elég lehangoló. Ezzel párhuzamosan már nemcsak a Magyar Nemzeti Balettben vannak többségben a külföldi táncosok, de a nagyobb vidéki együttesekben (és néhány budapestiben) is egyre nagyobb az arányuk. Persze a tánc nemzetközi műfaj, és ezen folyamatok egy része természetes, ugyanakkor az utóbbi évek arányeltolódása figyelemfelkeltő, és rendszerszintű problémákat is jelez – és akkor a független szféra haldoklásáról még nem beszéltünk. Éppen ezért a Budapest Táncfesztivál jó alkalom lehetne a fiatal generációk felkarolására és a tehetséggondozásra, ahelyett hogy ugyanazok az együttesek sorakoznak fel, amelyek évad közben is rendszeres és jól bejáratott fellépői a színháznak. Persze a szintén gyakran partvonalra szoruló idősebb generáció támogatása is fontos, ám sem Frenák Pál, sem Bozsik Yvette nem tartozik (szerencsére) az elhanyagolt alkotók közé – a fesztiválon mindketten új bemutatóval jelentkeztek.

FrenÁk Társulat: Nostalg_Y. Fotó: bobal photography

Színészekkel kapcsolatban szokták mondani, hogy „még azt is szívesen megnézném, ha a telefonkönyvet olvasná fel”. A FrenÁk Társulat új előadásán rátaláltam ennek táncszínházi verziójára: Lőrinc Katalint és Frenák Pált még akkor is szívesen nézem, ha csak diszkógömb alatt lötyögnek egy Barry White-slágerre. Az már nagyobb gond, hogy a Nostalg_Y című opus ennél nem is nagyon kínál mélyebb vagy izgalmasabb pillanatokat. A fesztivál tematikájába belesimuló produkció központi témája a generációk találkozása, ugyanakkor „célja nem a konkrét korosztályi emlékezés és a nézőket megríkató múltba révedés, hanem a közönség bevonása egy intellektuális és érzelmi asszociációs játékba, ahol senki nem tudja egyértelműen, hogy kiből mi lesz, de a fantázia segítségével mindenki megalkothatja az elvárásainak megfelelő történetet”. Semmi baj nincs azzal (sőt!), ha egy alkotó megdolgoztatja a közönséget, ám ezúttal mintha Frenák Pál helyett kellene elvégeznünk a munkát: megpróbálni magunkban darabbá érlelni a kontextus nélkül egymásra dobált hatásvadász jeleneteket. Van ezekben az etűdökben minden: a farkasálarcos férfi előtt Piroska-jelmezben gyerekverset szavaló (tátogó) Lőrinc Katalintól a csillogós kezeslábasban vonagló Lőrincz Emmán át a kerekesszékben pisztollyal hadonászó Eoin Mac Donncháig. Az sem túl jó jel, amikor különösebb ok nélkül dübörgő hangerővel és egyre provokatívabb ötletekkel bombázzák a közönséget, mintha az arcunkba akarnák ordítani: nézzétek, milyen menők vagyunk! És hát tényleg azok, mert Frenáknál alapvetés, hogy olyan előadókkal dolgozik, akikre megjelenésük pillanatától fogva oda kell figyelni, és olyan helyzetekbe hozza őket, amelyekben esztétikusnak, vonzónak, sőt szexinek látszanak a színpadon. Ezúttal is felsorakozik a Frenák-ikonográfia számos eleme: Lőrincz Emma természetesen tűsarkúban táncol, és jó néhányszor fejbe rúgja saját magát; a duettek természetesen erőszakkal telítettek; a fiatal férfitáncosok (Mac Donncha mellett Cserháti Gergely) természetesen alsónadrágban flangálnak. Mindezek mellett azonban pont az idősebb táncosok jelenléte és a generációk találkozásában rejlő lehetőségek maradnak kihasználatlanok. Számomra egyetlen igaz és megejtő pillanatot tartogatott a darab: amikor Lőrinc Katalin dívaként vonult fel egy látványos ruhakölteményben, majd a következő jelenetben ugyanabban a ruhában megtört öregasszonyként tért vissza Mac Donnchába kapaszkodva. Ez a röpke villanás többet mondott el korról, testről és lélekről, mint a produkció többi része együttvéve.

A „menőséghez” nagyban hozzájárulnak a hazai kortárstánc-előadásokhoz mérten feltűnően igényes és izgalmas jelmezek (a látvány Victoria Frenák munkája), így az előadás végére azért nekem is sikerült teljesítenem az alkotói megbízást, és beszállni az asszociációs játékba. És arra jutottam, hogy extravagáns divatbemutatóként nézve igazán jól működnek a látottak – táncszínházi előadásként viszont kevésbé.

Bozsik Yvette Társulat: Egy gésa emlékiratai (édesanyám emlékére). Fotó: Horváth Judit

Ami a nyugati színpadi táncban még mindig inkább kuriózum, az számos keleti tánckultúrában alapvetés: jelesül, hogy az idős(ebb) előadóknak ugyanúgy van létjogosultságuk a színpadon, mint a fiataloknak. Japánban például igen gyakran életük végéig színpadon állnak a táncosok – egyre kevesebb külső díszben, egyre letisztultabban, cserébe egyre nagyobb érzelmi mélységeket felfedve. A Táncfesztiválra készült bemutatójában ebből a tradícióból merít Bozsik Yvette is: az Egy gésa emlékiratai nem a jól ismert könyv és film adaptációja, hanem visszatekintés Bozsik alkotói pályájára és emlékezés nemrég elhunyt édesanyjára – legalábbis így szól az alkotói „szándéknyilatkozat”. Nehéz elképzelni ennél személyesebb, érzékenyebb témákat, és nehéz elképzelni ennél személytelenebb megvalósítást. Bozsik nem először merít a keleti kultúrákból, alakított már gésát is a színpadon, és rendszeresen dolgozik a butoh tánc elemeivel, ám ezeket eddig mindig saját képére formálta. Ezúttal mintha jelmezbálba vagy turistáknak szánt gésabemutatóba csöppentünk volna: a táncosnő felfedi a fellépésre való készülés elemeit (sminkelés, öltözködés, a színpad előkészítése), felvonultat néhány hagyományos számot (tánc legyezővel, tánc esernyővel), és mindeközben semmit sem mond önmagáról.

Bozsik hűséges alkotótársa és állandó untermannja, Vati Tamás ezúttal a gésa segítőjeként teszi hozzá árnyékszerű jelenlétét az előadáshoz. Annyira autentikusak ők ketten, hogy amikor teát isznak, még arra is figyelnek, hogy kétszer elfordítsák a csészét, mielőtt belekortyolnának, ahogyan az a teaszertartásoknál szokás. Mindez szép is lenne, ha a sok egzotikus külsőség nem temetné maga alá az előadók egyéni hangját és látásmódját. A végén aztán Bozsik úgy csinál, mintha megszabadulna a karaktertől és a rivaldafény kötöttségeitől: ledobja a jelmezt, leveszi a parókát, és egy italosüveget többször meghúzva, dülöngélve távozik a színpadról – én pedig azzal a szomorkás érzéssel hagyom el a színházat, hogy egy pillanatra sem engedtek benézni a felszín alá.

Mi? FrenÁk Társulat: Nostalg_Y
Hol? Budapest Táncfesztivál – Nemzeti Táncszínház
Kik? Cserháti Gergely, Eoin Mac Donncha, Frenák Pál, Lőrinc Katalin, Lőrincz Emma. Zeneszerző/szerkesztő, zenei koncepció: Gergely Attila. Dramaturg: Dr. Horváth Nóra. Alpintechnika: Zoltai György. Látvány: Victoria Frenák. Hangtechnika: Fekete Mátyás. Fény: Pető József. Koncepció, koreográfia: FrenÁk
Mi? Bozsik Yvette Társulat: Egy gésa emlékiratai (édesanyám emlékére)
Hol? Budapest Táncfesztivál – Nemzeti Táncszínház
Kik? Bozsik Yvette, Vati Tamás. Zene: Jean-Philippe Heritier. Díszlet: Vati Tamás. Jelmez: Bozsik Yvette. Fény: Pető József. Koreográfus-rendező: Bozsik Yvette