Nem állítom, hogy értetlenül állok Tracy Letts drámájának népszerűsége előtt. Ha az életszerűséget, a koncentrált dramaturgiát tekintjük a hitelesség mércéjének, akkor persze nehéz komolyan venni az amerikai színész-író darabját. A Weston család borongós történetébe a szerző annyi krízist, defektust, konfliktust, elhallgatott titkot mixel, hogy arról még leltárt készíteni is nehéz.

Fotók: Mészáros Zsolt

A teljesség igénye nélkül: van itt öngyilkos apa (a tett motivációja eleinte teljesen homályos), rákkal küzdő, alkoholista anya, vele és egymással is ellentmondásos kapcsolatban lévő három nővér, bomlófélben lévő, csak a látszat kedvéért fenntartott házasság, kamaszlány és középkorú férfi alkalmi viszonya, indián háztartásbeli alkalmazott, akire egyik-másik családtag nyilvánvaló rasszista indulattal tekint, felelevenített, de sehová sem torkolló ifjúkori kapcsolat, elhallgatott múltbeli viszony, amely súlyos árnyat vett egy szintén titokban tartott jelenlegi kapcsolatra – és akkor még csak a tematikai elemek puszta felsorolásánál tartok, ezek társadalmi hátterét éppúgy nem érintettem, mint a cselekmény irodalmi és mitológiai utalásait. Nem elég, hogy a figurákhoz általában nem egy, hanem több érzelmi/pszichés probléma tartozik, a cselekmény előrehaladtával szinte minden jelenetben újabb titkok pattannak ki. Vegyük még hozzá mindazt a közhelyhalmazt, amelyet az amerikai délről és az augusztusi forróságról el lehet mondani, és előttünk áll egy testes és meglehetősen gátlástalanul összeállított színpadi szappanopera. Amely olyan töményen adagolja az imitált valóságot, hogy akkor is leköti a nézői figyelmet, ha az életszerűtlenül egymásra dobált krízisek már-már inkább nevetésre késztetnek. És ezzel a hatással érezhetően tisztában van a szerző – miként az sem vitatható, hogy hálás szerepek sorát kínálja a színészeknek.

Gyanítom, főként ez utóbbi garantálja a mű színpadi népszerűségét. Tizenhárom színésznek biztosít lehetőséget a szöveg, ráadásul a jelentős, hálás feladatok túlnyomó többsége női szerep – kevés a hasonló szerepstruktúrájú kortárs dráma (is). Már a Vígszínház bő másfél évtizeddel ezelőtti magyarországi bemutatóját is a színészi alakítások (elsősorban Pap Veráé és Börcsök Enikőé) emelték meg, tették az alapműnél jelentékenyebbé, és az azt követő kaposvári, székesfehérvári, győri előadásokban sem fedeztem fel a színészek helyzetbe hozásán túlmutató rendezői szándékot. Vagyis mindig az volt a kérdés, hogy a színészeknek sikerül-e a színpadi történéseket valóságosabbá, súlyosabbá, sajátosabbá tenniük vagy szerepformálásuk csupán az imitált valóság felmutatására szorítkozik. Talán Alföldi Róbert szombathelyi rendezése az első, ahol érzek az anyagot enyhén felülíró alkotói szándékot is.

Ami nem azt jelenti, hogy a szombathelyi bemutató alapvetően változtatni próbálna a mű szerkezetén, cselekményén, drámai viszonyain. Inkább azt, hogy Alföldi Róbert rendezése nem veszi véresen komolyan a történetet, nem kívánja az egymásra halmozott tematikai és dramaturgiai sablonokat szörnyű valóságként prezentálni, és nem próbál tragikus mélységeket felmutatni a sematikus szituációk mögött. Inkább humorral és némi iróniával láttatja ezeket; ha maradok az előbbi műfaji hasonlatnál, azt mondhatom, hogy a szappanopera a szombathelyi előadásban helyenként sitcomba hajlik. Tihanyi Ildi díszlete voltaképpen egy tágas lakás stilizált mása: szinte teljes egészében látjuk magát a szerkezetet, de a térrészek közti falak nincsenek megépítve, a nyílászáróknak is csak egy része van a helyén, így látszik az ebédlő mögött a konyha, vagy az egyik szoba mögött a másik. Ugyanakkor a berendezés nem vázlatos, sőt: konyhaedények, italosüvegek, lámpák, párnák, takarók és sok más, apróbb tárgy gazdag választékban, a közeget jellemző erővel van jelen a színen. Miként választékosak és a karaktereket plasztikusan jellemzik a szintén Tihanyi Ildi által tervezett jelmezek is – a köznapi viseletek éppúgy, mint az alkalmi gyászruhák vagy éppen az éjszakai hálóruhák (és nemcsak az ingek, szoknyák, blúzok, de a kiegészítők, azaz a félrecsúszott nyakkendők, az ízléses vagy éppen hivalkodó nyakláncok, fülbevalók is). Meglehet, a vázlatosság és a minuciózus kidolgozottság látványos kontrasztja alapvetően pragmatikus elgondolást tükröz, de bele lehet látni darab és előadás meghatározó sajátosságát, vagyis azt, ahogyan a masszív, ám üres vázra kerülnek fel a kuszán túlbonyolított, egymásra halmozott tematikai elemek. Ezt a halmozást, túlhabzást Alföldi rendezése ugyan nem teszi látványosan idézőjelbe, de nem is rejti el. És nem burkolja sötét tónusba, nem veszi körül fenyegető, feszült légkörrel a történéseket; így az egymásra halmozódó drámai fordulatok hol valóban feszültséget szülnek, hol egyszerűen komikusnak hatnak. Legjobb pillanataiban azt is eléri az előadás, hogy miközben kínunkban nevetünk egy újabb valószínűtlen fordulaton, a helyzet, vagyis az emberi kapcsolatok és sorsok kilátástalansága mégis megérint, így tragikum és komikum ugyan más módon és más hatásfokon, de mégis együttesen, egymás mellett tud érvényesülni.

Ebben természetesen meghatározó jelentőségűek a színészi alakítások, amelyek közös jellemzője, hogy a szerephez illő erővel, harsánysággal mutatják a figurák érzelmeit, frusztrációit, takargatott és kirobbanó hazugságait (csak az a néhány szereplő csendesebb, akinél ez a karakter – vagy éppen a színpadi funkció – kulcsa). És mivel a játék nem rejti el az alapmű halmozásra építő struktúráját, a cseppet sem fékezett habzással megjelenített szenvedélyek óhatatlanul komikussá válnak – anélkül, hogy a színészek direkt komikus eszközökkel élnének vagy karikíroznának. Vagyis ki-ki úgy harsány, hogy azzal a színházi nyelvet, a stílust építi, ugyanakkor véletlenül sem esik túlzásba, nem teszi didaktikusan idézőjelbe a szerepet vagy a szituációt, sőt, az abban rejlő lehetőségeket maximálisan kiaknázza. Ezen a kényes határmezsgyén feltűnő biztonsággal mozognak a színészi alakítások, így a produkció igen megnyerő képet fest a precízen, fegyelmezetten együtt dolgozó, markáns egyéniségekből álló együttesről. A fókuszban Violetnek, a gyilkos kórral küzdő, alkoholba kapaszkodó, családja felett a végsőkig uralkodni próbáló matriarchának és legidősebb lányának, az irányítást átvenni próbáló, közben házassága tönkremenésével is szembenézni kényszerülő Barbarának a harca áll. Kiss Mari és Nagy Cili komplementer figurákat építenek fel; első pillantásra anya és lánya tűz és víz, ám fokozatosan nyilvánvalóvá teszik, hogy a szétesőben lévő, titkokat őrző, manipulatív anya és a családi titkok nagy részéről nem tudó, számos személyes problémával is küzdő lánya sokban hasonlítanak. Konfliktusukat elsősorban kontrollmániájuk, egymáson ejtett sebeik felfakadása és a többiek bizalmáért, szeretetéért folytatott erőfeszítéseik generálják. Mindkét szerepformálás precízen és hatásosan mozog a komikum és a tragikum közti sávban; egymással folytatott küzdelmük hol feszült, drámai összecsapásnak, hol szánalmas pozícióharcnak, hol komikus cicaharcnak látszik. A két protagonista küzdelmébe a többiek csak módjával involválódnak – mindenki személyes bajaival küzd inkább –, így a színészek a fő konfliktustengely köré építik a maguk figuráját, egyre több színnel gazdagítva a túlzsúfolt palettát. Közülük Domokos Zsolt kiegyensúlyozottnak tűnő, ám valódi felelősséget semmiért nem vállaló, inkább a látszat fenntartására törekvő, a házasságból óvatosan, de határozottan kilépni próbáló Billje, Mari Dorottya nőiességének erejét próbálgató, hol elveszett kislánynak, hol gátlástalan kamasznak tűnő Jane-je, Szerémi Zoltán kétségeit, titkait és indulatait nagy igyekezettel kordában tartó Charlie-ja, Herman Flóra a többieket mindig kicsit kívülről figyelő, velük szemben a hűvös normalitást megtestesítő Monevatája és Szabó Tibor talányos, szavait többértelműen formáló, a játék alaphangját is megadó Beverley-je tűnt számomra a legerősebbnek, de Bálint Éva, Orosz Róbert, Nagy-Bakonyi Boglárka, Csonka Szilvia, Gyulai-Zékány István és Kelemen Zoltán játéka is precízen és színesen illeszkedik a produkció fent leírt nyelvéhez, stílusához.

Nem állítom, hogy ez a koncepció és ez az értelmezés új fénybe állítaná Tracy Letts darabját, de szórakoztatóbbá és némiképp életszerűbbé is teszi azt – miközben a naivabb nézőket abban sem akadályozza, hogy a szappanoperás fordulatokat komolyan vegyék. Az viszont a szombathelyi bemutatóra is érvényes, hogy tétjét és jelentőségét elsősorban a színészi alakítások szakmai kvalitásai adják meg.

Mi? Tracy Letts: Augusztus Oklahomában
Hol? Weöres Sándor Színház, Szombathely
Kik? Fordította: Deres Péter. Díszlet-jelmez: Tihanyi Ildi. Dramaturg: Bíró Bence. Rendező: Alföldi Róbert. Szereplők: Szabó Tibor, Kiss Mari, Nagy Cili, Domokos Zsolt, Mari Dorottya, Bálint Éva, Orosz Róbert, Nagy-Bakonyi Boglárka, Csonka Szilvia, Szerémi Zoltán, Gyulai-Zékány István, Herman Flóra, Kelemen Zoltán.