Beszélgettünk a szakma szétpolitizáltságáról, az öncenzúra mértékéről, bezáruló kapukról, a tempó-ritmus kérdéséről, a színészek kiszolgáltatottságáról, és arról, hogy mire vágyna a jövőben, ha a körülmények megfelelőek lesznek és a belső iránytűje is szabad utat ad.

Fehér Balázs Benő. Fotó: Bereczky Sándor

Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor osztályában színész szakon végeztél a Színművészetin, de már ott elkezdtél rendezni. Rendezőként mit tudtál hasznosítani ebből az időszakból?

Igyekeztem ellesni az ízlésüket, a látásmódjukat, magamévá tenni a szenvedélyt, ahogy dolgoztak. Kulcsot adtak ahhoz, hogy hogyan tegyük ügyünkké azt, amivel foglalkozunk. Színészvezetésben is használom a metodikát, amit tőlük tanultam. A térhasználat, egy anyag átfogó értelmezése rendezői szempontból nem volt része az oktatásunknak, de ahogy ők vezették az osztályunkat, abból sokat lehetett tanulni.

Eleve rendező akartál lenni?

Nem, konkrét anyaghoz kötődött, hogy rendezni kezdtem, a Bűn és bűnhődéssel akartam foglalkozni.

Ha egy színészt foglalkoztat egy anyag, inkább azt nézi, hogy mit játszana el belőle. Te miért érezted azt, hogy inkább megrendeznéd?

Most már azt gondolom, hogy volt bennem egy vágy, hogy kitűnjek az osztálytársaim közül és ez színészként nem igazán sikerült. De nem ez volt a legfontosabb. Azon az egyetemen, ahol minden katonás rendben zajlott, és brutális elvárásoknak igyekeztem megfelelni a tanórákon, a rendezés jelentette a szabadságomat. Kiharcoltam magamnak egy helyet, ahol senkinek nem kellett megfelelnem, és ahol igazán önmagam lehettem. Nagyon élveztem, minden addigi tevékenységet felülmúlt. Az az egyszerű és egyenes vágy, hogy jobb legyen a színész attól, ahogy instruálom, olyan gondolatokat csalt elő belőlem, amilyeneket semmilyen más helyzet nem lett volna képes. Hihetetlen eufória. Monomániásan dolgoztam, tulajdonképpen minden időt sajnáltam, amit nem a rendezésemmel töltöttem. A Bűn és bűnhődést egy évig készítettük elő, majd fél évig próbáltuk esténként és minden vasárnap. Ez rengeteg idő, tekintve, hogy az egész előadás végül egy óra és tizenöt perc lett. A főpróbahéten olyan voltam, mint egy holdkóros. Fagypont közeli hőmérsékletben sétáltam az utcán, és percekig nem tűnt fel, hogy egy szál pólóban indultam el a kollégiumból. Vagy az egyetem portásától kezdtem ételt rendelni, mert nem vettem észre, hogy nem a szomszédos pizzázóba léptem be, ahová terveztem. Minden gondolatomat az kötötte le, hogy a próbán mi fog történni. Teljesen feladtam magam. Azóta is ezt keresem. 

Nem hiányzik a színészet?

Játszogatok, de nem annyit, amennyit szeretnék, és nem is annyit, hogy azt tudjam mondani magamról, hogy színész vagyok. Négy éve kiszerződtem a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba, és alapvetően rendezőként dolgoztam, emiatt az összes itteni szerepemet visszaadtam, közben viszont nem lettek újak. Azóta eljöttem Marosvásárhelyről, ezért most színészként egy vákuumba kerültem.

Miért szerződtél Marosvásárhelyre?

A Covid első hullámának végén csináltuk meg a Piros fű című előadást, ami nagy találkozás volt a társulattal. A szabadság, amit az egyetemen megéreztem, újra megcsapott, csodálatos volt velük dolgozni. Ez az egyik oka. A másik pedig az, hogy akkor az Átriumban többnyire könnyed műfajú darabokban játszottam, és ez egy ideje már nem okozott örömöt. Szerettem volna egy csapattal közösen fejlődni, és mélyebben megismerni színészeket a sok közös munkán keresztül. 

Piros fű, r.: Fehér Balázs Benő, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata (2021). Fotó: Bereczky Sándor

Még mindig szabadnak érzed magad, amikor rendezel?

Egyre kevesebb az olyan hely, ahol nem indul be az öncenzúra. Volt egy színház, ahol pár éve szerettem volna megrendezni a Nép ellenségét. Az igazgatóság azt mondta, hogy jó az ötlet, csak ne mondjuk ki benne a polgármester szót, mert a város polgármestere magára fogja venni. Másoktól aztán hallottam, hogy volt olyan magyar nyelvű darab, ahol a szerep nevét kellett megváltoztatni, mert az eredeti műben ugyanúgy hívták, mint a polgármestert. Ez egy szélsőséges példa arra, mennyire szét van politizálva az egész színházi szakma. Nem érzem, hogy tudnék építkezni, perspektívátlan helyzetben vagyunk, zárulnak be a kapuk, de lehet, hogy csak előttem. 

Pedig úgy tűnik, mintha egy folyamatosan foglalkoztatott rendező lennél. Miért gondolod, hogy bezárulnak a kapuk?

Megszűnnek színházak. A függetleneket tulajdonképpen pár év alatt kivéreztették. A szakmát két részre osztották a politikai csatározások. Azok a színházak, amelyek valahogy látszólag függetlenedni tudtak a kormány befolyásától, végletesen kiszolgáltatták magukat a jegyeladásnak, és a vélt nézői igényeknek, így minden lehetőség megszűnt arra, hogy nagy plénum előtt igazán bátran kísérletezni lehessen. A szakmánk jelen pillanatban fuldoklik. Elvétve látok valami friss hangot, igazi bátorságot, radikalizmust, de hogy ezek hol tudnak majd gyökeret verni, az kérdéses. Rengeteg tehetséges ember kallódik el. 

Rendezőként gyakoroltál már öncenzúrát?

Néha önvizsgálatot tartok azzal kapcsolatban, hogy a darab- vagy anyagválasztásban eleve nincs-e már benne valami bátortalanság a részemről. Annyiszor hallottam például színigazgatóktól, hogy legyen olyan a cím, amire bejönnek. De milyen az a cím? Valami klasszikus darab fiatalos bőrbe bújtatva, vagy filmadaptáció, tehát olyasvalami, amit már láttak a nézők. Soha nem választottam olyan művet, ami nem érdekelt. De nem tudom mi lenne, ha egy pezsgőbb, szabadabb közegben dolgozhatnék és mindig biztosítva lenne a következő munkám. Akkor nem kalandoznék-e el bátrabban attól, amiről első blikkre azt gondolom, hogy szeretni fogják a nézők, és engem is jó színben tüntet majd fel. A szakmai utam természetesen még nem zárult le, és az is lehet, hogy ezután elkezdek unortodoxabb módon anyagot választani. 

Egyébként hogy választasz darabot? Színészekben, színházakban gondolkodsz? Arra böksz, ami valóban izgat, vagy a színház ajánl valamit?

Akik hívnak, általában kíváncsiak arra, hogy mit szeretnék rendezni, és kevés olyan helyzetben voltam, amikor megtiltottak volna valamit. Nehezen találok anyagot, és amikor már szégyellem, hogy sokáig tart, határidőt adok magamnak, választok, és azt fogom megszeretni. 

Van olyan szellemi partnered, akivel ezeket át tudod beszélni, vagy mindig új stábbal dolgozol?

Ez változó. Vannak visszatérő alkotótársak, az első időszakban Fekete Ádámmal dolgoztunk sokat, de Bíró Bencével, Komán Attilával és Laboda Kornéllal is, főleg az elmúlt öt-hat évben, hogy csak a dramaturgokat említsem.

Te állsz elő az ötletekkel?

Igen, de szoktak mások is javasolni. Nem az a menetrend, hogy van egy probléma, amiről mindenképpen szeretnék beszélni, és ahhoz keresek alapanyagot, ez plasztikusabban alakul. Valaki ajánl valamit, elolvasom, arról eszembe jut más. Azt várom, hogy megérintsen. Ritka, amikor azt érzem, hogy tényleg ki akarok mondani valamit; van, hogy csak odáig jutok el, hogy meg akarom érteni, de az is nagyon jó, az is hasznos és gyarapít, és nem születnek belőle feltétlen rosszabb előadások. Az a feladatom, hogy minden anyaghoz olyan fogódzót keressek, amitől az ügyemmé tud válni – vagy az anyagot hajlítom magamhoz, vagy magamat hajlítom hozzá.

Úgy olvasol, úgy keresgélsz, hogy mindig az jár a fejedben, mit rendezzek a következő alkalommal, vagy van időd inspirálódni, szabadon, a saját kedvedre olvasgatni is?

Évekig folyamatosan darabkeresésben voltam. Ez elzárt sok olyan szövegtől, ami amúgy érdekelt volna. Pár éve direkt elkezdtem olyan szerzőket is olvasni, mint Knausgard, Houellebecq, vagy Pelevin, akiknek a regényei nem feltétlen kiáltanak színpad után, de nagyon élvezem őket. És ki tudja, ha igazán megmozgatnak, hozzájuk is meg lehet találni a megfelelő formát, hogy kifejezhetők legyenek.

Pekingi ősz, r.: Fehér Balázs Benő, Katona József Színház (2023). Fotó: Dömölky Dániel

Nem gondoltál arra, hogy saját darabot írj?

Amikor regényt adaptálunk, a dramaturgiai munkában és a történet kitalálásában is benne vagyok, mint például a Pekingi ősznél. Laboda Kornéllal és Komán Attilával teljesen eltértünk a regénytől, és tulajdonképpen csak Vian stílusát használtuk, de azt, hogy milyen helyzeteken keresztül legyen elmesélve a történet, vagy hogy miről szóljon, azt mi határoztuk meg. Kornél írta a szöveget, de bele-bele írogattam én is. A revizort én írtam át Gábor Sára segítségével. Szóval van bennem vágy arra, hogy csináljak egy saját darabot, de halogatom, erőt és tapasztalatot gyűjtök. 

Sokfelé rendeztél, mindig más társulatban, mindig más csapattal. Mennyire volt nehéz megbirkózni újra és újra a helyi körülményekkel, adottságokkal?

Élveztem, és élvezem mindig, amikor új színészekkel dolgozom, mert sokféle megközelítési móddal találkozom, és persze frissen is tart, nem tudok belekényelmesedni semmibe. Másrészt minden új helyen el kell fogadtatnom magam, amire alkatilag is vágyom, de tulajdonképpen záloga is a munkának, mert ha ez nem történik meg, akkor nehéz irányítani egy próbafolyamatot. 

Mi a rendezésben a legnehezebb?

Minden részét élvezem. Szeretem az előkészítő részt, alapos vagyok, sokat ülök a szöveg fölött, és szavanként, megszólalásonként próbálom megérteni. Rengeteget írok, 150-160 oldalas jegyzeteim vannak egy-egy műről, ami persze arról is szól, hogy bebiztosítsam magam, hogy ne legyen olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni a színészeknek. Ez lehet, hogy a kreatív energiáimat vagy az ösztönös, zsigeri énemet kicsit le is gátolja bennem, ezért néha próbálok eltérni ettől, de aztán újra visszamenekülök ebbe a biztonságos, elemző burokba. Nehéz, amikor azt érzem, hogy valamit nem tudok megoldani, vagy egy munkatárssal konfliktusba kerülök, de ezek ritkán szoktak hosszan tartani, általában feloldódnak. 

A színészek ötleteit beépíted a rendezéseidbe, vagy inkább megpróbálod arrafelé terelgetni őket, amit te akarsz?

Ez egy összetett dolog, mert alapvetően azt gondolom, hogy azért vagyok ott, hogy a felmerülő kérdésekre válaszaim legyenek, de nem szeretném gátolni a kreatív energiáikat sem. Nem vagyok az a fajta rendező, aki azt mondja a színészeknek, hogy üljünk le és együtt találjuk ki, hogy mi legyen. Persze tudok olyan rendezőkről, akik nagyobb teret adnak a közös gondolkodásra, és jó előadásokat csinálnak. Ez vérmérséklet kérdése. Ha azon a koordinátarendszeren belül van valakinek ötlete, amit felépítettünk, vagy azt érzem, hogy a javaslata a koncepciót erősíti, örülök és be szoktam építeni. Tudom, hogy nyűge a színészeknek velem kapcsolatban a tempó-ritmus kérdése, meg a dinamika. Már a próbafolyamat elején hallom magamban, hogy hogyan kéne „megszólalnia”, mert hónapokat töltök előtte a szöveggel. Ez idegesítő lehet, sokszor kapom vissza kritikaként, és próbálok is lazulni ebben. A színészek azt kérik, ne mondjam, hogy tempó, mert még csak éppenhogy tudják a szöveget, én viszont pont a tempóval és ritmussal tudom megfogalmazni azt, hogy pszichológiailag mi történik. De mindez anyagfüggő persze, nem minden szövegre igaz.

Volt már komolyabb konfliktusod színházon belül?

Volt. 

Hogyan reagálsz ezekre a helyzetekre, van kialakult stratégiád vagy ösztönösen cselekszel?

Ez helyzettől függ, de próbálok nem személyeskedni, és nem hiszek abban, hogy egy színésszel üvöltözni kell. Nem találkoztam még olyannal, aki ne akarta volna jól elvégezni a feladatát, senki sem direkt rossz. Továbbá én osztom ki a szerepeket, így aztán nem tolhatom át a színészre a felelősséget, ha szarul csinálja, mert akkor miért adtam neki a feladatot? Minden lehetőségem megvolt arra, hogy megnézzem őt más előadásokban, és elképzeljem, hogy hogyan lesz jó az enyémben. Ha nem válik be, csak magamra vethetek. Vagy legjobb szándékom ellenére olyan helyzetbe hozom, ami kifejezetten hátráltatja őt. Sokszor vettem részt olyan próbafolyamatban színészként, ahol önhibámon kívül nem úgy működtem, ahogy azt a rendező elvárta volna, és elkezdett üvölteni és úgy beszélni velem, ahogy szerintem nem szabad. Biztos vagyok benne, hogy sok színész élte már ezt át, és nem kívánom senkinek. Nincs annál kiszolgáltatottabb helyzet, mint amikor egy színész kiáll a színpadra, küzd a szerepével, és a rendező elkezd lentről, egy székből felpofázni, hogy milyen szar. Nem arról beszélek, hogy nem szabad kritikát megfogalmazni, csak fontos, hogy a bizalmi légkör meglegyen. És a rendező ne a saját frusztrációit vezesse le a munkatársakon, mert akárhogy is, ez egy hatalmi helyzet.  

Nemcsak fáradtságból, traumákból, elcsigázottságból és szétgyalázottságból lehet csodát teremteni, hanem bizalomból, szeretetből és figyelemből is. A határátlépés színészként nem csak úgy jöhet létre, hogy ostoroznak. Próbálok a színész köré tenni mindent, hogy neki csak azzal kelljen foglalkoznia, mit ad kölcsön magából a szerepének.

Többször adaptáltál Boris Vian regényeket, mi vonz benne ennyire?

Az egyetemi Tajtékos napok miatt – ami nagyon jó csillagzat alatt született –, van bennem nosztalgia, valahogy mindig oda vágyom vissza. Az a formanyelv foglalkoztat, amit ott kikevertünk, mert abban a rendszerben szabadnak érzem magam. Egyébként véletlenszerűen jöttek egymás után ezek az előadások. A Tajtékos napokat követően hat vagy hét évre született meg a Piros fű Marosvásárhelyen, ami bizonyos értelemben a nosztalgiáról szól, visszautalva a Színművészetin játszott Tajtékos napokra is, majd ezután következett a Katonában a Pekingi ősz. Közel áll hozzám Vian humora, érzelmessége, az, hogy egyszerre pofátlan, humoros és bizonyos pillanatokban meg szentimentális, és ez olyan kevercs, amiben ösztönösen jól esik fogalmazni. 

Tajtékos napok, r.: Fehér Balázs Benő, Színház- és Filmművészeti Egyetem (2014). Fotó: Dudás Ernő

Az első rendezésed Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése volt, de rendeztél Viripajevet, Csehovot, Gogolt. Vonzódsz az orosz irodalomhoz, vagy természetes, hogy egy magyar rendező hagyományosan ezekhez a nagy klasszikusokhoz nyúl?

Nincs ebben tudatosság a részemről, és nem látom, hogy Gogol és Dosztojevszkij olyan közel lenne egymáshoz, mint mondjuk Gogol és Vian. Gogol véleményez és pellengére állít, szeret túlozni, akárcsak Vian, Dosztojevszkij empatikus, és kedveli a legaljasabb figuráját is. Én inkább Gogol és Vian között látok hasonlóságot, ez nem nemzetiség kérdése. Bizonyos szereplőket mélyen megvetnek, és kinevettetik őket, de hasonlítanak abban is, hogy milyen távolságból vizsgálják a főhőseiket.

Mi a viszonyod a kritikához?

Olvasom, de szinte csak azokat, amelyeket a rendezéseimről írnak, más előadásokról keveset.

Hatással van rád a kritika?

Van hatása, igen. Volt olyan, hogy megváltoztattam valamit, mert egy kritikus azt javasolta. Hiú vagyok arra, amit csinálok, fontos, hogy mit gondolnak róla, egy-egy kritika bemászik a bőröm alá, szinte zavar. 

Mik a terveid? Hogy látod magad tíz év múlva?

Szeretnék otthonra találni egy társulatnál. Jó lenne leszerződni valahova, ami persze ritka, de nagyon örülnék, és ha tudnék színészekben gondolkodni, ha lenne valami perspektívája a közös munkának. De érdekel a művészeti vezetés, a társulatigazgatás is. Izgat, hogy kitaláljak egy működő rendszert, mert azt gondolom, hogy rendszerben lehet igazi változásokat elérni, egy színház arculatát kitalálni, meghatározni

Ezek szerint inkább kőszínházi társulatban gondolkozol, mint függetlenben. Ha nem lenne ilyen nyomorúságos a támogatási rendszer, belevágnál egy saját társulat alapításába?

A Narratívával az elején együtt indultunk, de aztán azt láttam, hogy a túlélésért folyó küzdelem sok mindent felülír. Én csak rosszabb helyzetet tudnék teremteni, mint amibe amúgy is belesodor minket az élet, és ez nem áll érdekemben. A saját társulatnak akkor van értelme, ha a színészeknek tudunk annyit fizetni, hogy állandóan rendelkezésünkre álljanak. Ha erre nincs keret, akkor az egésznek semmi értelme. Csak azért, hogy legyen egy brand, hogy jól hangozzon, hogy van egy társulatom, nem érdemes belevágni. A hosszú távú közös munkának van értelme, de ehhez pénz kell. 

Látod az esélyét annak, hogy egyszer vezetői pozícióba kerülj?

Nyitott vagyok rá, és ha egyszer azt érzem majd, hogy egy adott színház élére én lennék a legjobb választás, pályázni fogok. De nem gondolom, hogy ebben a pillanatban felkészült lennék rá, és még nem is dolgoztam egy helyen annyit, hogy ebbe bátran belefogjak. Hogy lesz-e ennek a realitása tíz éven belül, lesz-e olyan kultúrpolitikai helyzet, hogy valaki egy nyílt pályázaton kívülről elindulva is nyerhet, ebben nem vagyok biztos. Nincs bennem olyan jellegű opportunizmus, hogy tíz éven belül mindenképpen igazgató legyek, a poszt maga nem érdekel, de a munka, ami vele jár, az igen.