Antal Klaudia: Apád, anyád, idejöjjön!

Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… – Budapest Bábszínház
kritika
2025-06-17

„A báb nem korosztály, hanem műfaj” mottó jegyében a Budapest Bábszínház az elmúlt tíz évben rendszeresen műsorra tűz kifejezetten felnőtteknek szóló (18+ besorolású) előadásokat. Ebbe a sorba illeszkedik Gardenö Klaudia Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… című rendezése is, mely nem csupán a színház szlogenjét, hanem azt is kiválóan alátámasztja, hogy bizony a (nép)mese sem kizárólag gyerekeknek szóló műfaj.

Fotók: Piti Marcell

Az alkotók, élükön (a bábszínházi adaptációt jegyző) Hársing Hildával olyan délvidéki népmeséket válogattak össze, melyeket a közösség felnőtt tagjai meséltek egymásnak. A kitalált történeteket hallgatva egyértelművé válik, hogy nagy valószínűséggel már a keletkezésük pillanatában is többet jelentettek a puszta szórakozásnál, szórakoztatásnál. Manapság bevett gyakorlatnak számít a (nép)mesék művészetterápiás célú felhasználása, s meg merem kockáztatni, hogy e történetek születése, majd továbbadása is egyfajta terápiás funkcióval bírt: előadóik kibeszélhették magukból titkos vágyaikat és fantáziáikat, megoszthatták egymással a félelmeiket, és kimondhatták a kimondhatatlant, amiről nem illett, vagy tilos volt beszélni. Nem utolsósorban pedig kiereszthették a gőzt, amiről az előadás során kiderül, hogy nemcsak nekik, hanem nekünk, nézőknek is nagy szükségünk van.

A kiválasztott népmesék lazán kapcsolódnak egymáshoz, ahogy az a revükben megszokott. Hársing Hilda és a dramaturg, Gimesi Dóra munkájának köszönhetően azonban kirajzolódik egy történeti ív a születéstől az ifjúkori szerelmen, majd házasságon át a halálig, és ami azon túl van. A nagybetűs ÉLETről mesélnek nekünk, mi pedig pálinkától ittasan, önfeledten hallgatjuk ezeket az obszcén, pajzán történeteket. Az előadás kezdetén ugyanis a konferansziék kedvesen megkínálják a jelenlévőket egy kiskupica pálinkával, tökéletesen megágyazva annak az egész előadáson végighúzódó gondolatnak, hogy nem kell az életet és önmagunkat mindig annyira komolyan venni.

Gardenö Klaudia rendezése remekbe szabott görbe tükröt állít mai píszí világunknak, annak, hogy már szinte viccelődni se merünk semmivel, nehogy a vicc valamilyen nem kívánt (például politikai) bélyeget süssön ránk. Az előadás népmesegyűjteménye számára semmi sem szent, még maguk a szentek sem, és szabad utat enged a hétköznapokat felforgató karneváli hangulatnak. Teszi mindezt az előadás politikai korrekt módon, ami alatt azt értem, hogy az elhangzottak nem lesznek senki számára sértőek, köszönhetőn a bábtechnikának és a fiktív tájszólás alkalmazásának. A színészek érezhetően egy kitalált, átgondolt és egységes kiejtéssel beszélnek, mely egyrészt tompítja és rögtön meseszerűvé alakítja a történetek durvaságát, másrészt ezzel nem egy meglévő tájszólást állítanak pellengérre. A bábok ugyancsak absztrahálják a történetekben újra és újra felbukkanó nyers erőszakot, és újfent bebizonyítják, hogy a báb az a műfaj, ami igazán alkalmas tabutémák feldolgozására.

Az alkotók az előadásal lefújják a port a paraván- és a kesztyűsbáb játékról is. Mivel a nézőtéren az utolsó sorban sikerült helyet foglalnom, így csak utólag, a fotókat nézegetve tudtam megcsodálni a Juhos-Kiss Csenge és Fülöpp Réka tervezte kesztyűsbábok arcának groteszk vonásait, melyek tökéletesen passzoltak a rendezés stílusához. A távolság ellenére azonban a mozgatók virtuóz játékának köszönhetően ugyanolyan ámulattal figyeltem e picinyke bábok apró rezdülését és koreográfiáját. El sem tudom képzelni, hogy például a hét szereplős erdei jelenetben milyen táncot járhatnak a színészek, hogy elférjenek a paraván mögötti szűk térben. Egy biztos, nézőként nem élveztem még így paravános játékot, de azt is hozzá kell tennem, hogy az előadás legvarázslatosabb pillanatát számomra az árnyjáték jelentette, melyben az élő és a holt találkozott, s végérvényesen összefonódott benne az ember és a báb (fénytervező: Szondi György).

A színészi játékról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Ha egy szóval kellene jellemeznem a hat színész összjátékát (és vele az egész előadást), akkor az a ritmus lenne (koreográfus: Widder Kristóf). Mozgásuk, bábjátékuk, táncuk, sőt még a beszédük is precízen összehangolt, egy ritmusra jár. L. Nagy Attila és Bartha Bendegúz vidéki Stan és Panként, Krucsó Rita és Podlovics Laura anya-lányaként, Tatai Zsolt lelkészként, Spiegl Anna pedig konferansziéként, illetve Szabó Vilma énekével alakít igazán emlékezeteset.

Az előadás ritmusát és hangulatát a zene is nagymértékben megsegíti. A virágos paravánok mellett, a színpadon foglal helyet egy három tagú népi zenekar: Böröcz Ákos vonósokon, Deák-Volom Dávid, aki az előadás zenei szerkesztője is egyben, fúvósokon, Curteanu Ion pedig cimbalmon játszik. Ahogy a népmesék, úgy ezek a dalok is eredeti gyűjtésből származnak, ennek köszönhetően pedig tökéletesen illeszkednek egymáshoz és erősítenek rá arra, hogy sírva vigad a magyar.

Mi? Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… – vásári bábrevü
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Játsszák: Bartha Bendegúz, Krucsó Rita, L. Nagy Attila, Podlovics Laura, Spiegl Anna, Tatai Zsolt. Zenészek: Böröcz Ákos, Deák-Volom Dávid, Curteanu Ion. Koreográfus: Widder Kristóf. Jelmez- és bábtervező: Juhos-Kiss Csenge. Bábszínházi adaptáció: Hársing Hilda. Dramaturg: Gimesi Dóra. Zenei szerkesztő: Deák-Volom Dávid. Díszlet- és bábtervező: Fülöpp Réka. Fény: Szondi György. Rendező: Gardenö Klaudia.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.