Két előadás, amely egy-egy olyan korosztályhoz beszél, melyek számára többé-kevésbé limitált a színházi felhozatal. A Magyar Színház az igencsak kitaszított felső tagozatosokat, a győri RÉV Színház a kínálat szempontjából – legalábbis Budapesten és egy-két nagyobb városban – kissé jobb helyzetben lévő középiskolásokat célozza, hogy mára vonatkozó, releváns kérdésfelvetésekkel igyekezzen színházat szerető és értő nézőket faragni belőlük.

Magyar Színház: Káin és Ábel ringbe száll. Fotó: Kovács Milán

A Magyar Színház Káin és Ábel ringbe száll című színházi nevelési előadása csupán mint inspirációt használja a bibliai történetet, mai kontextusba helyezve a két testvér viszályát. Rövid ráhangolódással kezdünk, a színészek arról kérdezik a gyerekeket, hol hallották már Káin és Ábel nevét. Megosztják azt is, hogy az előadás fő témája a család, s arra kérik a diákokat, mondják el, mi jut róla eszükbe. A színészek közvetlenségének köszönhetően a közönség hamar feloldódik, a kérdések pedig egyszerűségükben is jól előkészítik a produkciót.

Romankovics Edit a célcsoport számára jól érthető nyelvezetet használva, helyes arányérzékkel írta meg a szövegkönyvet. A körülbelül egyórás előadás tempója jó, a szöveg, a zene és a mozgás együttese pedig kellő változatosságot nyújt, amely a korosztályi sajátosságok szempontjából fontos adottság. Mihály-Geresdi Zsófia egyszerű, de kitűnően használható látványt álmodott: a játéktér a terem közepén egy ringhez hasonlóan helyezkedik el, s négy nagy doboz keretezi, amelyre a színészek olykor ráülnek, máskor zenei kíséretként dobolnak rajtuk – vagy a kettőt egyszerre (zene: Bubnó Lőrinc). A kellékek egyszerűek, minden szereplőnek megvan a maga sajátos megkülönböztető jegye, legyen az egy fejpánt vagy éppen sapka. Ezek a ruhadarabok már csak azért is fontosak, mert így könnyebben dekódolható a színészek váltása a karakterük és a moderátorszerep között. Érdekes az is, hogy a kisbabákat a szülők a ruháikból formálják meg,  szépen jelezve, hogy kikből is lettek a gyerekek.

Magyar Színház: Káin és Ábel ringbe száll. Fotó: Kovács Milán

Kosznovszky Márton apafigurája szigorú, s igencsak nagy elvárásai vannak fiaival, különösen az elsőszülöttel, Káinnal (Penke Soma) szemben. Nem bántom, nevelem – állítja, ám Varga Fekete Kinga Évája aggódva figyeli, hogyan hatnak a fiúra Ádám nevelési elvei. A szigor és fegyelem leginkább a kötelező sportban ölt formát: apa és fia közösen edzenek, s később a cseperedő Ábel (Fazekas László Csaba) is csatlakozik hozzájuk. A fiúk látszólag nem élvezik az edzést, de nem mernek ellentmondani apjuknak, amit Kosznovszky Márton megfeszített arcvonásait látva egy cseppet sem furcsállunk. Az előadás az apa viselkedését a férfiakkal szembeni elvárásokkal magyarázza (sosem pihen, kőkemény, ő vezet stb.), nem démonizálja tehát Ádámot. Mégis az az érzésünk lehet, hogy minden hozzá vezethető vissza, hiszen a fiúk a szigoron túl nem kapnak tőle kellő figyelmet, s Évához is gyakran durván szól. Egy pillanatra azonban látjuk az érzékeny oldalát is, amikor arról beszél, nem tudja, ő maga fenn van-e már annak a hegynek a tetején, amelyből mindenkinek jut egy, s mindenkinek feladata, hogy élete során a sajátját megmássza. Szép és erős momentum a fizikai erő helyett az észjárásával kiemelkedő Ábel őszinte kifakadása arról, hogy vajon tényleg meg kell-e mászni a hegyet, és egyáltalán létezik-e a hegy. A produkció tehát Ábel személyén keresztül azt is megmutatja, mi történik akkor, ha valaki az apai szigor ellen megy, és másként gondolkodik az életről, valamint arról, pontosan milyen eszközökkel érdemes felvérteznünk magunkat, hogy leküzdjük az akadályokat.

Az előadást követő beszélgetést megint csak jól moderálják a színészek, valóban közös gondolkodást látunk a diákokkal. Ennek részeként van, hogy visszaidéznek egy jelenetet, s arról gondolkodnak, hogy a bibliai történettől elvonatkoztatva az előadás alapján vajon lesújt-e Káin (az ütőjével) Ábelre. Szintén izgalmas gyakorlat a két szereplő feje fölé képzelt gondolatbuborékok megtöltése, hiszen így a diákok mindkét szereplő nézőpontját meg tudják vizsgálni. A kiscsoportokban, egy-egy színésszel közös gondolkodva még közelebb kerülhetnek a nézők az adott szereplőhöz és annak igazságához, s szintén remek ötlet bizonyos jelenetek újrajátszása a fiatalok ötletei alapján: vajon mit tehettek volna másként az egyes szereplők, hogy elkerüljék vagy legalábbis enyhítsék a viszályt. A váltás nézői szerepből rendezői/írói szerepbe az interaktivitás olyan formája, amely aktív résztvevővé teszi a diákokat, s reflexióra sarkallja – még ha ezt a gyerekek ott és akkor életkorukból adódóan nem is feltétlenül fogalmazzák meg így magukban.

RÉV Színház: Bocs, hogy élek. Fotó: Fenesi Bianka

A RÉV Színház MU Színházban bemutatott előadása kissé lazábban kezeli az életkori határokat. A Bocs, hogy élek, bár 14 éves kor felett ajánlott, egyes témáit tekintve inkább a 17-18 éves és az afölötti korosztályt célozza. Az alaptézis, mely szerint életünk során számtalanszor kérünk bocsánatot olyan dolgok miatt, amelyekről nem mi tehetünk, vagy amelyekért nem kell(ene) bocsánatot kérni, olyan téma, amellyel bárkinek könnyű azonosulni. A humoros, kabarészerű jelenetek együttesében azonban vannak olyan epizódok, amelyek nem feltétlenül kilenc-tizedikes diákoknak lehetnek ismerősek. Erős kezdés a szülőszobai jelenet, amely, még ha minden csak jelzésértékű is benne, az alapgondolatot viszont egyértelműen megfogalmazza: születésünktől kezdve, egészen az első pillanattól bocsánatot kérünk. Az, hogy milyen helyzetekben és hogyan, az egyes jelenetekből bontakozik ki, amelyek nem, vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz.

Látunk lányuk (Horváth Dóra) pályaválasztása miatt aggódó szülőket (Kiss Tünde és Szántó Dániel), akik mások gyerekeivel példálózva ecsetelik, mennyi hasznos szakma közül választhat gyermekük. „Bocs, hogy nem vagyok se a Kerekesék, se a Pappék lánya” – fakad ki az elkeseredett, szabadbölcsészet iránt érdeklődő kamasz. Egy másik, jóval gúnyosabb bocsánatkérés érkezik a nemzeti ünnepen a kokárdát otthon felejtett iskolástól (Tóvaj Ágnes), aki aztán a „mai fiatalok” hazáról alkotott nézeteit ecseteli. Balla Richie rendező humorforrásként használja a túlzást: ebben a jelenetben például ketten óriási kokárdát tartanak maguk elé, s amikor a modern hazafi lesöpri őket, ijedten maguk elé kapnak, mintha meztelenek lennének, s el akarnák takarni a testüket.

RÉV Színház: Bocs, hogy élek. Fotó: Fenesi Bianka

Talán az egyénre egyre nagyobb nyomást helyező társadalmat szólítja meg az a szintén a túlzás eszközével élő monológ, amelyben Kiss Tünde beszél arról, milyen nehéz a váltás az „ezért meg azért nem vagy elég jó” és a „fogadd el magad” között, miközben Horváth Dóra és Tóvaj Ágnes körömcipőt, lufimelleket és műkörmöket szimbolizáló csipeszeket aggat rá. A legmókásabb jelenet talán a fiatal lány (Tóvaj Ágnes) és az idős hölgy (Kiss Tünde) morális dilemmája az utolsó kifliért folyó harcban. Bábok formájában jelenik meg az angyal és az ördög a lány vállán, érveket sorakoztatva fel a kifli elvétele mellett és ellen. Mindeközben szépen kijönnek a generációs különbségek és a közélet által szított konfliktusok. Ahogy pörögnek az események, az éppen középpontban álló szereplő egyre idősebb lesz. A fiatal felnőttkori epizódokat a szerelem határozza meg, de az erős női fókuszból adódóan a buszon történő zaklatás is felmerül témaként, mígnem eljutunk a 30. szülinap okozta pánikig, amelynek kiteljesedése a Bocs, de ma megdöglesz című showműsor 666. adását bemutató jelenet. Talán itt érezhetjük leginkább a korosztályos határokkal való nagyvonalúságot, hiszen kezdésként a fiktív tévénézőket arra kérik, küldjék el SMS-ben, ma hányszor gondoltak az öngyilkosságra. A középiskolás korosztály érzékenysége és – sok hírforrás szerint – nem túl biztató mentális állapota miatt kissé rizikós ez a mondat, s mivel a későbbiekben nem is ebbe az irányba megy a jelenet, felesleges kedélyborzolásnak is tűnik. A valódi történés viszont kifejezetten fontos kérdést fogalmaz meg: a szereplők egy szerencsekereket pörgetve alakítják a sorsukat; aki az elején jó (élet)körülményeket pörgetett, annak csak felfelé vezet az útja, akinek pedig nehezebb sorsot dobott a gép, az egyre több akadállyal kerül szembe. Ez kifejezetten egy olyan témakör, amelyet egy, az előadást követő beszélgetésen érdemes lehet megvitatni a diákokkal.

A produkciót kétségkívül szerethetővé teszi játékossága, humora és a hétköznapi szituációk ismerőssége. A motívumok és a színészi játék felsrófolása szintén a szórakoztatást szolgálja, s a recept a felnőtt közönség számára látszólag működik is. Érdekes lenne látni, hogyan reagál a középiskolás korosztály az előadás humorára és a felvillantott helyzetekre, vajon mi jelenik meg az ő gondolatbuborékjaikban.

A két előadást a releváns témákon túl a zene központi szerepe is összeköti, műfaji sokszínűségük pedig egyúttal lazítja is a komoly problémafelvetéseket. Hallunk rapet, metált, népzenei motívumokat, ám ez a színesség nem feszíti szét egyik előadást sem, sokkal inkább árnyalja a látottakat. A zenék által ízelítőt kapunk abból az érzelemrengetegből, amit a célcsoportok életkorukból adódóan nap mint nap megélnek, s pont emiatt jelenthet ez a megközelítés jó kapcsolódási pontot a diákokkal is, hiszen valamelyik stílust a sok közül minden bizonnyal magukénak érzik majd. Ez pedig az adott előadáshoz is közelebb hozhatja őket.

Mi? Romankovics Edit: Káin és Ábel ringbe száll
Hol? Magyar Színház
Kik? Játsszák: Fazekas László Csaba, Kosznovszky Márton, Penke Soma, Varga Fekete Kinga. Színházi nevelési alkotótárs: Romankovics Edit. Látvány: Mihály-Geresdi Zsófia. Zene: Bubnó Lőrinc. Koreográfus: Gyöngyösi Máté, Kovács Géza. Rendezőasszisztens: Földesi Zorka. Rendező: Madák Zsuzsanna.
Mi? Balássy Fanni: Bocs, hogy élek
Hol? MU Színház
Kik? A Rév Színház előadása. Játsszák: Horváth Dóra, Kiss Tünde, Tóvaj Ágnes, Szántó Dániel, Balla Richie. Rendező: Balla Richie.