Három és fél évtized különbséggel születtek Peter Weiss, illetve Nyikolaj Erdman háborúk, forradalmak árnyékában írt drámái – ami nem sok, csak éppen a háttér és a nézőpont (ha úgy tetszik: a kulturális és történelmi környezet) tér el élesen egymástól. Az is nyilvánvaló, hogy a két darab előadása más-más színházi nyelvet, stílust igényel. Így nem meglepő, hogy a Miskolci Nemzeti Színház két tavaszi bemutatóját nézve elsőre főként az eltérő szemlélet és a stiláris különbségek tűnnek fel. Ám a két produkciót erősen összeköti az az alkotói igyekezet, amely félklasszikus drámák ma is aktuális (vagy éppen sajnálatosan örökérvényűnek tűnő) társadalmi-politikai mondandójából kiindulva próbál friss, mai, hatásos közéleti színházat létrehozni. És nemcsak a vállalás hasonló, de azok a buktatók is, amelyekkel az alkotóknak szembe kell nézniük. 

Marat/Sade. Fotók: Éder Vera

Peter Weiss Marat/Sade-ként emlegetett drámájának teljes címe, a Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása a charentoni elmegyógyintézet lakóinak előadásában, De Sade úr rendezésében, gyakorlatilag a cselekmény sűrített összefoglalása. A francia forradalom e fontos eseményének történetét egy elmebetegek alkotta trupp adja elő, a forradalommal nem rokonszenvező és nem őrült, ám szintén az elmegyógyintézetbe zárt, híres-hírhedt Sade márki nézőpontjából. Színház a színházban – de nem a szokott módon, hiszen a betegek néha levetik szerepüket és valóban bolondokként viselkednek, máskor viszont teljes egészében azonosulnak a játszott figurával. Ráadásul szintén az előadást figyeli-felügyeli az elmegyógyintézet igazgatója, Coulmier. És miközben a forradalom alapjairól zajlik nagy elméleti vita, az „ápoltak forradalma” is érik – ez utóbbit nem nehéz metaforikusan (is) érteni. A brechti alapokról építkező, de a brechti didaxis helyett a sarkalatosan eltérő álláspontok kiélezésre fókuszáló, nagyszabású teátrális formát indukáló darab magyarországi recepcióját alapvetően határozta meg az Ács János rendezte, 1981-es kaposvári bemutató (amely a francia forradalom helyett az 1956-os magyarországi forradalmat idézte meg. De nemcsak mondandóját tekintve volt forradalmi, hanem esztétikai értelemben is, hiszen a korabeli magyarországi mainstream színházakétól élesen elütő színházi nyelven szólat meg). Annak azonban, hogy azóta igen kevés alkalommal került magyar színpadra a darab, valószínűleg nemcsak a legendás kaposvári bemutató az oka. A forradalom természetéről, szerepéről, hatásáról folytatott vita, amely a mű megírásakor, a hatvanas években még frissnek és húsbavágónak hatott, mára inkább elméleti diskurzus tárgyává vált – legalábbis a Weiss által felvetett formában. Amit a központi dilemmától függetlenül aktuálisnak érzünk, napjainkban különösen, az a bolondok háza-metafora, a „be vagyunk zárva” és/vagy a „mindenki megőrült itt” gondolata, ami viszont annyira mindennapi és kézenfekvő, hogy nemcsak jelképes értelmét kezdi elveszíteni, de kibontásához szinte feleslegesnek tűnik a mű indukálta komplex színházi forma és bonyolult masinéria.

E dilemmát egy igényes, a mű kérdésfelvetését aktualizálni próbáló bemutatónak kivált nehéz megoldania – ezt támasztja alá a Rusznyák Gábor rendezte előadás is, amely valóban nagyszabású, kimunkált, mégsem igazán szuggesztív és erőteljes. Rusznyák precízen működteti a színpadi masinériát, hatszemélyes zenekar játssza élőben Richard Peaslee-nek a Peter Brook rendezte, eredeti, angol nyelvű bemutatóhoz komponált zenéjét, a songokat a társulat – énekkari tagokkal is megerősített – tagjai magabiztosan abszolválják. Khell Zsolt díszlete rácsaival, színes, de hiányos csempéivel, szedett-vedett kellékeivel úgy idéz meg egy lepusztulóban lévő egészségügyi intézményt, hogy közben a „színház a színházban” teatralitását is erősíti. Tihanyi Ildikó ruhái pedig több korra is asszociáltatnak, és finoman hangsúlyozzák önnön jelmez voltukat. Mindemellett Rusznyák több frappáns játékötlettel gazdagítja a mű értelmezési tartományát – ezek azonban nem tudnak igazán hangsúlyossá válni; sem aktuálisabbá, sem gazdagabbá nem teszik az előadás értelmezéseit. Az ápoltak produkcióját például nemcsak Coulmier és családja nézi, hanem felülről figyel egy titokzatos ismeretlen, akinek csak körvonalait látjuk (ha akarom, a figura akár be is helyettesíthető.) Ám az alak szükségszerűen jelzésszerű marad. A Sade-Marat konfliktus sajátos megoldása (Sade egy óvatlan pillanatban kicseréli a tőrt, így Corday valóban ledöfi Marat-t, akinek alakítója immár nem lép ki szerepéből, hanem mozdulatlanul fekszik a koporsójává váló kádban) akkor üthetne igazán, ha az előadás a címszereplők által képviselt igazságokat érzelmi szinten is fontossá, átélhetővé tudná tenni a néző számára.

Marat/Sade

A miskolci bemutató leginkább a színészi alakítások ereje miatt köt le. Ennek alapja a gondosan megtervezett és magas színvonalon megvalósított ensemble játék, amelyet éppúgy segít Gergye Krisztián nemcsak látványos, de személyre szabottan is precízen kidolgozott figurája, mint ahogy segíti a főszereplők nem pusztán szavakból és dalokból, de beszédes tekintetekből, mimikából, gesztusokból összeálló, sokszínű alakítását. Ezeknek a sűrű, erős pillanatai maradnak meg legtovább a nézői emlékezetben. Ahogy Harsányi Attila a színjátékot látszólag kívülről figyelő, fölényes cinizmussal replikázó Sade márkijának arcára kiülnek a mélyre temetett érzések és fokozatosan involválódik a játékba. Ahogy Rózsa Krisztián ápoltja magára ölti Marat szerepét, majd ki-kizökken belőle, hogy azután véglegesen és végzetesen azonosuljon vele. Ahogy Mészöly Anna egymásra kopírozza Charlotte Corday eltökélt szenvedélyét, alig titkolt szorongását és a szerepet játszó beteg el-elkalandozó tekintete mögötti bizonytalanságot, koncentrálást, elszánást. Ahogy Bodoky Márk ápoltja megpróbál mindig tisztafejű maradni, ha már a Kikiáltó szerepét osztottak rá, hogy aztán tanácstalanul próbálja megfejteni, ki járatja vele a bolondját. Ahogy az igazán súlyos eseteket jelentő betegeket játszó Lajos András és Feczesin Kristóf ápoltjai hol tüneteik visszaszorításért küzdenek, hol azért, hogy betegségük gerjesztette fölös energiákat felhasználva azonosulhassanak Jacques Roux, illetve Duperret szerepével. Így aztán sok, önmagában erős pillanat születik a miskolci Marat/Sade-ban, de az előadás egészéből – talán szükségszerűen, talán az alapmű korlátaiból adódóan, talán egy igazán nagy rendezői trouvaille híján – hiányzik az igazi átütő erő, amely forradalmi hangulatot teremtene a színpadon, és amely a kézenfekvő párhuzamokon túl is mai érvényűvé tenné Peter Weiss drámáját.

Az öngyilkos. Fotók: Dutkay Péter

Ez a megállapítás – minden részletkülönbség ellenére – voltaképpen igaz Az öngyilkos Szabó Máté rendezte bemutatójára is. Nyikolaj Erdman 1928-ban íródott komédiája sokáig nemcsak a Szovjetunióban, hanem Magyarországon is tiltott gyümölcsnek számított; csupán a rendszerváltás hajnalán, 1988-ban mutatta be a kaposvári Csíky Gergely Színház Ascher Tamás rendezésében. Noha az előadás kiugró siker lett, nem vetett olyan árnyékot a későbbi bemutatókra, mint Ács János Marat/Sade-rendezése. A mű nem a hatalmasok, hanem a kisember szempontjából láttatja a kommunista rendszer mindennapjait. A főszereplő, Podszekalnyikov, akár a rendszer kedvezményezettje is lehetne – ám ő nemigen tud mit kezdeni az életével. Rövid időre az öngyilkosság gondolata is megfogalmazódik benne, nem komolyan ugyan, inkább pózként, ám ez elég ahhoz, hogy környezete a bolhából elefántot csináljon, és ezzel megindul a lavina. Elégedetlen társadalmi rétegek reprezentánsai és boldogtalan emberek (főként nők) érkeznek és fizetnek is azért, hogy az ő nevükben, vagyis ő értük, az ő bajukat, elégedetlenségüket kifejezve vessen véget életének Podszekalnyikov. Edrman precízen keveri a klasszikus jellemkomédia és a társadalmi szatíra sablonjait, és ezeket némi abszurddal is fűszerezi. Ugyanakkor nehézkesen halad előre a cselekmény, a mellékszereplők egydimenziós karakterek, de a főszereplők sem túl bonyolult alakok, a poénok kissé avíttak, és aki már ismeri a drámát, azt a fordulatok sem fogják meglepni. E problémán valamelyest segíthetnek a gondos dramaturgiai beavatkozások, a húzások, a szöveg finom átalakítása, de sokkal szellemesebbé és korszerűbbé nem tehetik a darabot. Ez alighanem csak radikális átírással valósítható meg – amire szintén volt már példa. Így született meg Tasnádi István Finitója, amelyről én azt gondoltam, hazai színpadokon végleg leváltja majd Az öngyilkost. Nem így történt – és ennek éppúgy lehetnek esztétikai, mint egyéb okai. Igaz, a Finitónak is vannak olyan szegmensei, amelyek nyilvánvalóan frissítésre szorulnának, de Az öngyilkos esetében egyszerre kellene a szerkezetet, a poénokat és a mondandó érvényességét frissíteni. Merthogy a mű alaphelyzete, illetve a megjelenő társadalmi rétegek problémái csak igen távolról asszociáltatnak a mára. Ráadásul a frissítés éppúgy nem valósítható meg a komikum, a gegek forszírozásával (ha csak nem a durva ripacskodás a cél), mint ahogy az aktualizálás sem lehet direkt, publicisztikus. Vagyis korszerű, mához és máról szóló és eközben fergetegesen szórakoztató előadást létrehozni Az öngyilkosból talán még reménytelenebb feladat, mint a Marat/Sade elméleti síkú alapkonfliktusát kortársi érvényűvé alakítani.

Szabó Máté miskolci rendezése kimozdítja eredeti idejéből a történetet, de nem a mába, hanem a Brezsnyev-érába (nagyjából a hetvenes évekbe) helyezi azt. Lakótelepen vagyunk, és Khell Csörsz díszlete még a panelház folyosóját, az egyes lakások ajtajait is megmutatja. A szürke, kopottas falak Podszekalnyikov lakásában is látszanak, a színes tapéta, a függöny, a falra ragasztott poszter, vallási tárgyú naptár és a családi fotók sem tudják elfedni. A berendezés is szegényes: az ágyak nem sokkal lehetnek kényelmesebbek a kempingágyaknál, az elnyűtt fotel előtt, a földön áll a kis tévé (minden bizonnyal Junoszty). Úgy fest, mintha a szegényességet próbálnák kissé hivalkodó színekkel, zsúfoltsággal takargatni – és hasonló mondható el a ruhákról, kiegészítőkről, frizurákról is. Füzér Anni a férfiak többségét, különösen az idősebb korosztályt konvencionális, köznapian igénytelen viseletekbe öltözteti, míg a korabeli divathoz alkalmazkodó frizurájú nők (különösen a fiatalabbak), színesebb, de gyakran vitatható ízléssel összeállított ruhákat, gyöngysorokat hordanak. Egyik-másik esetben a ruhák, a hajak és a sminkek némiképp elemelkednek az ábrázolt kortól, s inkább a megjelenített típusokat jellemzik (Kleopatra Maximova például szinte emósnak tűnik). A hangulat megteremtésében fontos szerepe van a zenének is – nemcsak Márkos Albert muzsikájának, hanem az orosz popkultúra emblematikus dalainak is (érdekes, hogy Alla Pugacsova nagy slágere, az Arlecchino ebben az évadban – a szegedi Iván, a rettentőt követően – már másodszor válik egy előadás önmagán túlmutató (zene)dramaturgiai csúcspontjává). Az öngyilkosságra készülődő Podszekalnyikov búcsúztatója egyébként is a bemutató legerősebb jelenete; a sajátos haláltáncként is értelmezhető szín valóban általánosan metaforikus érvényű, és minden direkt utalás nélkül kelt kortárs asszociációkat.

Az öngyilkos

Az előadás egésze azonban konvencionálisabb utakon halad. A Perczel Enikő és Szabó Máté által átgondoltan és szakszerűen átigazított, gördülékenyebbé tett, a választott korszakhoz is alkalmazkodó, direkt aktualizálástól tartózkodó szöveg sem az abszurd, morbid tónus, sem a vitriolosabb, kortársi hangú szatíra felé nem tolja el a játékot, a jellemkomédia gazdagításának, kiteljesítésnek határait pedig az alapmű korlátai jelölik ki. Ám a színészi alakítások így is sokat tesznek a szerepek elmélyítéséért és a darab kissé megkopott humorának felerősítéséért. Elsősorban Fandl Ferencé, aki nem a léha lumpenproletár prototípusát játssza, hanem az élete értelmét nem találó ember tragikomédiáját. Ez a Podszekalnyikov tényleg csak belesodródik a helyzetébe, az öngyilkos pózába, de talán éppen erre van szüksége, hogy életösztöne működésbe lépjen. És miközben a maga módján megszereti az életet, Fandl Ferenc színes, aprólékos, árnyalatokban gazdag alakítása is csaknem megszeretteti velünk e kétségek közt vergődő, érzelmi stabiltást és valami magasabb célt kereső, minden gyarlósága ellenére is mélyen emberi alakot. Czvikker Lilla Másája férjével szemben a mindennapi racionalitást képviseli; az asszony nemigen ér rá magasabb rendű eszmékkel bíbelődni, hiszen voltaképpen ő tartja el a családot. De a színészi alakítás nem az ellentétre helyezi a hangsúlyt, hanem arra a feltétlen, magától értetődő szeretetre, amelyet a nő Podszekalnyikov iránt érez. És Szerafima szerepe sem marad meg az anyósvicc szintjén: Fazakas Júlia a szerepkonvencióknál fiatalabb, határozott és mozgékony, néha csakugyan elviselhetetlennek tűnő, de lánya sorsát szívén viselő, ugyanakkor saját életet is élni kívánó asszonyt hoz színre. Gáspár Tibor pedig nem elvetemült élősködőnek, hanem a kínálkozó lehetőségeket kreatívan kihasználó, mindenfajta rendszerhez alkalmazkodni tudó, néha segíteni is próbáló ügyeskedőnek mutatja Kalábuskint. A többieknek végképp erősen tipizált karakterek jutnak, amelyeket nemigen lehet komplexebb figurává gyúrni, így Prohászka Fanni, Farkas Sándor, Baranyi Emma, Mikita Dorka Júlia, Puskás Balázs, Keresztes Sándor, Tegyi Kornél és Rácz János elsősorban a megjelenített típusok lendületes és részletgazdag ábrázolásával tudják teljesebbé tenni az összképet. És ez az összkép egy kellemesen szórakoztató, bár néhol kissé lassú tempóban haladó komédiát mutat, amely megenged ugyan mai asszociációkat is, de a Marat/Sade-hoz hasonlóan nem válik valóban átütő erejű, kortársi felismeréseket eredményező színházzá.

Mi? Peter Weiss: Marat/Sade
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Fordította: Görgey Gábor. Dramaturg: Perczel Enikő. Zene: Richard Peaslee. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Tihanyi Ildi. Koreográfus: Gergye Krisztián. Zenei vezető: Nagy Nándor. Rendező: Rusznyák Gábor. Szereplők: Harsányi Attila, Rózsa Krisztián, Mészöly Anna, Bodoky Márk, Salat Lehel, Kerekes Valéria, Gáll Franciska, Feczesin Kristóf, Lajos András, Varga Andrea, Tóth Dominik, Börcsök Olivér, Seres Ildikó, Havasi Renáta, Eperjesi Erika, Molnár Anna, Osváth Tibor, Kriston Milán, Nyirkos László, Visnyiczki Bence.
Mi? Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Fordította: Dalos Rimma. A szöveget átdolgozta: Perczel Enikő, Szabó Máté. Dalszövegek: Eörsi István. Zene: Márkos Albert. Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Füzér Anni. Rendező: Szabó Máté. Szereplők: Fandl Ferenc, Czvikker Lilla, Fazakas Júlia, Gáspár Tibor, Farkas Sándor, Prohászka Fanni, Baranyi Emma, Mikita Dorka Júlia e.h., Puskás Balázs e.h., Keresztes Sándor, Rácz János, Tegyi Kornél, Márton B. András, Galuska Roland.