A köztudatban él valamiféle konszenzus arról, hogy a színészi „mesterséget” a tanulóévek során el lehet sajátítani, majd a színésznek nem kell mást tenni, mint azt gyakorolni élete hátralevő részében. Ezzel szemben felmerülhet a gondolat, hogy a színész a továbbiakban is képezi a lelkét és a testét, nemcsak szerepről szerepre, hanem akár e szerepek között is. A 20. században különös jelentőséget nyert az elképzelés, miszerint a színészet nem csupán foglalkozás, hanem életforma. A közelmúltban megjelent két jelentős és igényes színháztudományi munka ez utóbbi elgondolást veszi alapul.

Miként fejleszti magát pályája során a színész? Milyen konkrét eszközök állnak ehhez rendelkezésére? Egyáltalán törekednie kell-e a folyamatos önfejlesztésre? Továbbá mik azok a szakmai kihívások – változó életkor, korszellem, színházi ízlés vagy gondolkodásmód –, amelyeknek csak így lehet képes megfelelni?

Adott két kötet, amelyek 21. századi nézőpontból pillantanak a 19. századi és a 20. századi színpadi színészetre. Az egyik egy monográfia Prielle Kornélia (1823−1902) színésznőről: életének és munkásságának felvázolása, és ezen keresztül tágabb kérdések, így a megváltozó játékstílus, a színésznői munka és a társadalmi elvárások közti összefüggések vizsgálata. A másik pedig egy kétkötetes monstrum: három fontos, 20. századi színésztréning vagy módszer elemzése, amelyek a szellemi és fizikai képességfejlesztés mellett egy teljes  színházesztétika és világnézet (mára elemeiben akár vitatható) kialakítását is célozzák. Előbbinek Bartha Katalin Ágnes, utóbbinak Kozma Gábor Viktor a szerzője, akik igen különböző válaszokkal szolgálnak az évszázados kérdésre: miben is áll a színész munkája?

Kozma Gábor Viktor disszertációjának átdolgozott változata, A színésztréningek felé 1-2. 2024-ben jelent meg, a munka egésze pedig több szempontból is újdonság a magyar színházi életben. Nemcsak izgalmas bevezető a legjelentősebb színésztréningek világába, hanem érzékletes, és mint ilyen akár az elsajátítást is megkönnyítő leírás három olyan színészi munkamódszerről, amelyeket az Egyesült Államoktól Japánig alkalmaznak színművészeti egyetemeken és színházi műhelyekben.

A színészként és rendezőként is aktív szerző a színháztudományi szempontok mellett saját gyakorlati tapasztalatait is felhasználta a könyv megírásakor, ugyanis doktori kutatásai során maga is részt vett az említett színésztréningeken, és oktatói és színházi munkái mellett jelenleg is az International Suzuki Company of Toga (SCOT) tagja, valamint az amerikai SITI (Saratoga International Theater Institute) Alumni Network Ambassador program magyarországi nagykövete.

Már a kiadvány címe is beszédes, hiszen vállalt utalás a 20. századi lengyel színházi rendező-kutató, Jerzy Grotowski A szegény színház felé című programadó szövegére. Grotowskihoz hasonlóan a színésztréning lényege Kozma értelmezésében is szüntelen törekvés a jobb színészi önkifejezésre. Kiemeli, hogy a színésztréningekben a színész munkája és személyes élete szorosan összefonódik, az edzés, gyakorlás és önfejlesztés mindennapos és véget nem érő. Az e megközelítést magukévá tevő társulatoknál a színházi alkotómunka pedig szintén erre a folyamatra épül.

Az első kötetben Kozma a Grotowski-tanítvány Eugenio Barba és az általa alapított Odin Teatret munkamódszerét dolgozza fel, a másodikban pedig a Suzuki Tadashi nevével fémjelzett, a SCOT társulat által alkalmazott módszert, valamint a SITI társulat Mary Overlie koreográfus által megalkotott, majd Anne Bogart rendező és Tina Landau drámaíró-rendező által továbbgondolt Viewpoints tréningrendszerét. Mindhárom tréninget következetesen, azonos szempontok szerint elemzi: rövid áttekintést ad az adott tréning és társulat történetéről, a módszert kidolgozó művész gondolkodásmódjáról és munkametódusáról, definiálja az adott rendszer szempontjából ideális színészt, a tréningvezető habitusát és szerepét, listába szedi a tréning főbb formáit, és így tovább.

Az olvasó számára mégis a szerző személyes tapasztalatai teszik a könyvet igazán átélhetővé. Az olyan történetek például, mint amikor Japánban egy tájfun során Suzuki vezetése mellett részt vett egy hosszan tartó, erőltetett tréningen, miközben odakint dúlt a tájfun, és a mostoha körülmények között a rákényszerített tréning miatt átélt frusztráció számára később inspirációvá és erőforrássá vált. Ezzel a történettel azonban Kozma nemcsak a Suzuki-módszer a színészekre tett hatására mutat rá, hanem felhívja a figyelmet annak árnyoldalára is: arra, hogy napjainkban már kifejezetten problematikus és akár abuzívnak is tekinthető a Suzukiéhoz hasonló autoriter vezetői stílus. Az ilyen és ehhez hasonló kitekintések, a változó színházi kultúrára való reflexiók rendkívül fontos részei a könyvnek.

Az elsősorban angol és kisebb részt magyar nyelvű forrásokra támaszkodó kutatáshoz a szerző tekintélyes mennyiségű korszerű tudományos irodalmat használt fel, olyan jelentős kommentátorokkal, mint például Frank Camilleri, Paul Allain, Phillip Zarrilli és Richard Schechner. Az elkészült két kötet ezzel együtt még magán hordozza a doktori disszertációk vonásait különféle stilisztikai és jelölési problémák formájában, miközben a többségében angolszász szakirodalom használata pontatlanságokhoz vezetett a Suzuki-módszerrel kapcsolatos fejezet japán színháztörténeti összefoglalójában. Végül: a további kutatásokat megkönnyítendő szükség lett volna mind az első, mint pedig a második kötetben egy név-, cím- és tárgymutatóra.

Mindez azonban bizonyos értelemben szőrszálhasogatás, hiszen Kozma könyve hiánypótló a magyar színházi életben, és a következő évtizedekben minden bizonnyal alapmunka lesz a színésztréningekkel kapcsolatos magyar kutatások számára. Emellett izgalmas olvasmány lehet színészeknek, rendezőknek és társulatvezetőknek, hiszen olvasmányos és könnyen „felcsapható” szöveg, amely akár a gyakorlatban is alkalmazható. De színháztörténészek számára szintén tanulságos bevezetést nyújthat egy olyan, a színház praktikus és teoretikus vonásait egyesítő gondolkodásmódba, amelyre vélhetően kiemelt figyelem hárul majd az előttünk álló, a mesterséges intelligencia által meghatározott – mint ahogy Kozma is rámutat –, a színházi élet számára zivatarosnak ígérkező poszthumán évtizedekben.

Bartha Katalin Ágnes mind témája, mind megközelítésmódja szempontjából gyökeresen más utat választ, amikor a 19. század ünnepelt magyar színésznője, Prielle Kornélia életéről és szakmai munkásságáról ír nagyszerű monográfiát. Ebben Bartha nemcsak Prielle aprólékos életrajzát állítja össze, hanem a rá osztott szerepek alapján, az előadásairól készült megemlékezések és más, a korabeli színházi kultúráról szóló írásos emlékek segítségével kísérletet tesz Prielle színészi játékstílusának elméleti rekonstrukciójára is. Ez a monográfia legfontosabb célja is egyben: a performance studies számos különböző diszciplínát egyesítő megközelítésmódjával minél összetettebb képet adni a magyar színháztörténet egyik jelentős színésznőjének munkásságáról.

A szerző bemutatja Prielle pályafutását a vidéki kezdetektől a vándoréleten és a szalonszínésznővé váláson át a Nemzeti Színházban kapott örökös szerződésig – és azon is túl. Feldolgozza többek közt Prielle levelezését, megjelent visszaemlékező írásait, részletes szerep- és fellépési listáit, sőt még fennmaradt háztartási kiadási jegyzékét is, hogy az olvasó a színpadon túl is árnyalt képet kapjon a színésznő hétköznapjairól, barátnőivel és vetélytársaival való kapcsolatáról, valamint nagylelkű adakozási tevékenységéről.

A kötet második fejezetében Bartha a korabeli színpadi játékstílusról ír, és a Prielle specialitásának tartott, a francia társalgási drámákban általa képviselt romantikus „új természetességet” (leegyszerűsítve: valószerűbb színészi játékot) vizsgálja a színházesztétikai előzmények (mint például Diderot, Lessing művei), valamint korabeli nézői és színházi beszámolók segítségével. Részletesen kitér arra is, hogy milyen volt a korban színésznőként érvényesülni a magyar társadalomban, milyen elvásároknak kellett megfelelni a Nemzeti Színházban.

A kötetből az olvasó képet kaphat arról, milyen történelmi és kulturális kontextusban vált Prielle kora egyik legnagyobb magyar színésznőjévé, milyen mesterek (Déryné és Kántorné) és egyéb tényezők – külföldi látogatások, hozzánk érkező vendégjátékok, szerepkörök közti váltások stb. – formálták játékstílusát, de fókuszba került a kultusz és a hírnév működése is, azok a vonatkozások és körülmények, amelyek Prielle-t a 19. század második felében a színházon kívül is ünnepelt művésszé avatták. Ehhez Bartha a színésznőt két szerepéről és alakításáról tudósít részletesebben. Ugyan Victorien Sardou Dora című színműve, valamint Adolphe Belot 47-ik czikk című drámája ma már alig ismert, Prielle idejében mindkettő újdonságnak számított a magyar színpadokon. Előbbiben egy, a korban szokatlan figurát, egy kémnőt alakított Zikka grófnő szerepében, míg utóbbiban a féltékenységtől és magánytól kétségbeesett Corát – az „ideges hősnők” addig megszokott eszközkészletét félretéve – új, realista színekkel játszotta el.

Bartha könyve tudományos szempontból rendkívül tartalmas, precízen jegyzetelt, szakirodalomban gazdag és korszerű. Emellett fotókat, vendégjátékokat jelölő térképeket, valamint Prielle különféle feljegyzéseit is tartalmazó függelékkel, név-, cím- és tárgymutatóval segíti a tájékozódást. A szöveg tudományos jellegű ugyan, a színes és emlékezetes történelmi adalékokban bővelkedő kötet mégis élvezetes olvasmány lehet minden, a magyar színháztörténet iránt érdeklődő olvasónak.

KOZMA Gábor Viktor, A színésztréningek felé, 1-2. kötet, Presa Universitară Clujeană, 2024, 420 oldal, 50 lei / 3985 Ft

BARTHA Katalin Ágnes, Történeti játékstílus és gyakorlat: Prielle Kornélia pályafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2025, 288 oldal (ár nélkül)