Hitetlenkedve ellenőrzöm a naptárt, de hát jól emlékszem: mindjárt húsz éve, hogy a Schauspielhaus Graz nagyszínpadán bemutatkozott Bodó Viktor az osztrák közönségnek. 2025 tavaszán újra magyaroknak zúgott a taps: Tarnóczi Jakab és alkotótársai ismeretlen földrészre tett expedíciója tisztes sikerrel zárult.

Fotók: Lex Karelly

Nem szégyen a tudatlanság: a közel száz évet élt brit drámaírónőnek, Githa Sowerby-nek a nevét nem ismertem, de Rutherford és fia című, 1912-ben Londonban nagy sikerrel bemutatott darabjáról sem hallottam még. Ez az a dráma, aminek 2025 januárjában az első osztrák bemutatóját rendezte Tarnóczi Jakab a grazi színházban. (Amúgy érdemes az intézmény 2024/25-ös évadjának premierlistáját tanulmányozni: a három játszóhely tizenöt premierjéből tíz /!/ ősbemutató vagy osztrák bemutató. És bár nagy a kísértés, hallgatok arról, hogy nálunk milyen címekkel operál egy vidéki színház.)

Az előadás előtt muszáj a drámáról és szerzőjéről szólni, már csak azért is, mert beemelése a kánonba időszerűnek tetszik. A londoni ősbemutatón a szerző a K.G. Sowerby név mögé rejtőzött, így a finnyás kritikusok (szerencsére) nem tudhatták, hogy női elkövetőről van szó. A korról és vonatkozó sztereotípiáiról igen tanulságos képet ad a Looking for Githa című 2009-es, Sowerby-ról szóló első és alighanem egyetlen monográfia, amelyből egy erősen terhelt családi háttérrel bíró, zárkózott és csendes személyiség képe körvonalazódik.

Amit feltérképezve túlságosan leegyszerűsítő magyarázat volna a nem éppen közönségmágnes című Rutherford és fia szüzséjét a Githa Sowerby által megélt és megszenvedett családi (v)iszonyok számlájára írni. Persze, az üveggyáros apa és az általa kiszipolyozott család, a gyorsan izmosodó kapitalizmussal vívott harcok, a nőíró szerepével szembeni komoly ellenérzések, az első, kirobbanó siker utáni sok évtizedes mellőzöttség mind része a különös és hosszú életpályának – Sowerby 93 évesen, 1970-ben halt meg.

A Rutherford és fia az 1912-es londoni és New York-i premiereket követően a két metropoliszban úgy kétszázszor ment. Rádiójáték is készült belőle az ötvenes években, de az ősbemutató után csak 1980-ban került újra színre. Az angolszász repertoárnak azóta sem alapdarabja, de legalább része. (Fontos előadást rendezett például Katie Mitchell 1994-ben.) Csekély vigasz, hogy a brit Nemzeti Színháznak a 20. század száz legfontosabb darabját lajstromba vevő listáján ott szerepel a cím.

A grazi színház vállalását ebben a keretben kell elhelyezni, az meg, hogy Tarnóczi Jakab vezeti be ezt a valóban nagyszerű drámát a német nyelvű színjátszásba, külön öröm. Nagyszerű, mondom, mert miközben ismerős a közeg és a szerkezet, az egész váratlanságára mégis rá lehet csodálkozni. Ibsennek érezhetően rengeteget köszönhet az egyetlen este, éjszaka, illetve másnap reggel ugyanott játszódó családi kamaradráma, mely úgy markol sok témát, hogy mindet biztonsággal kézben tartja. Van múltbeli titok, az analitikus dráma metodológiájánál mégis izgalmasabbnak érzem a felállást, ahol feminizmus, kapitalizmus- és társadalomkritika, generációs szakadék és hétköznapi kommunikációképtelenség van a terítéken.

A Rutherford-klán pszichológiai kórképe egyetemi kurzusok alapanyaga lehetne. Adott a zsarnoki apa, John Rutherford, a vérbeli cinikus nagykapitalista, aki mindent a profitnak, de még inkább a saját akarata teljeskörű érvényesítésének rendel alá, amúgy meg évtizedek óta rabigában tartja családját. Feleség nincs a láthatáron, de ha jelen lenne, háztartásbeli státuszban tengődne – úgy, mint Rutherford nővére, Ann, aki összefogja a ház működését. A három gyerek három eset: John Jr. a Rutherford üveggyárban dolgozik, Richard a Rutherford üveggyár munkásainak (is) a lelkésze, Janet pedig a Rutherford üveggyár egyik vezetőjével, apja bizalmasával, Martinnal ápol diszkrét viszonyt. A minden örömöt és bánatot előállító gyár sötét felleg a család horizontján, de képtelenség tőle szabadulni. Nem lep meg, hogy John Jr. feleségének, Marie-nak nem osztottak lapot ebben a felállásban: apósa hónapok óta átnéz rajta – egészen a darab legvégéig. A már említett, nem csak titkos szeretőként fontos Martin mellett még a Rutherford gyár egyik, lopással megvádolt munkásának anyja, Mrs. Henderson lép színpadra – így teljes a panoráma.

Ami Tarnóczi szakszerű, a szereplők aprólékosan megrajzolt kapcsolati hálójára összpontosító rendezésének is kulcsszava. Hogy milyen hatalmas a grazi színpad, azt jól tudják az anno Bodó Viktor miatt odazarándokoló magyar nézők, de Kálmán Eszter részletgazdag, a csillagos sötétségben szinte lebegő lakóházdíszlete még inkább rádöbbent az arányokra. A dramaturgia diktálta változatos ritmusban állandóan mozgó forgószínpad hagy időt elmélázni az erődített konténerloft sok-sok apróságán, ami egyszerre teszi él(het)ővé és nagyon is színházivá a tágas érzetű teret. Giliga Ilka hidegtűrő jelmeztára a kényelmes jómódot érzékelteti: nem hivalkodó, inkább adottságként kezelt gazdagsággal öltözik itt mindenki – a színre az éjszaka közepén berobbanó Mrs. Henderson szedett-vedett öltözete erős vizuális kontraszt, amivel az apa bizarr alsóöltözéke lép dialógusba. Bencsik Levente és Hunyadi Máté jegyzik az érzéki-atmoszférikus zenei világot, ami a felvonásközökben kórusművekkel tágul tovább.

A hangulat, az atmoszféra értő megépítése amúgy is lényeges itt. Remek a hosszú nyitó jelenet: a közös családi vacsorára készülődés közben tapintható a feszültség, a néző pedig leveszi a kapkodó-ideges családtagokat nézve, hogy a pátriárkával ápolt viszonya mindenkinek véleményes. Rettegő várakozás vezeti fel John Rutherford érkezését: az estet vállain hordozó Franz Solarnak mindenkihez van egy rossz szava, és a kétórás előadás végéig gondozza és őrzi a hidegvérű, valójában miniatűr hatalmába szerelmes férfi álarcát. A fickónak gondjai vannak a korával: sportteljesítményének hangsúlyozása és fizikai kondíciójának fitogtatása erre mutat. Minden mondata tőrdöfés, de legalábbis az állandó vádaskodás és számonkérés élteti – vadnyugati környezetben fájdalmasabb véget érne, mint itt.

Olivia Grigolli alakításában Rutherford testvére, Ann pasztellnek tűnik eleinte, de kiderül, milyen feszültségek munkálnak a szolid külső mögött. Nagyszerű a már említett Mrs. Hendersont játszó Anke Stedingk: megtört és dühös jelenlétéből világos, hogy a nőnek megvan a saját tragédiája és/vagy nyomorult élete. Erő és tartás kell ahhoz, hogy egyetlenként merje Rutherford szemébe üvölteni, hogy a király meztelen. Mario Lopatta a gyenge lázadó fiú, aki saját útra lépne, de lássuk be, John Jr.-ként eleve korlátozottak a lehetőségei. A színész a már szinte értelmetlen robbanásig óvja és építi magában a fiú sérelmeit. A feleségét játszó Annette Holzmann majd’ három felvonáson keresztül láthatatlan, hogy az utolsó pillanatokban egy meg nem írt folytatás diadalmas főszereplőjévé lépjen elő. Tim Breyvogel a lelkészfiút szelíden tétovának ábrázolja – picike lázadáskísérlete hamvába hal apja groteszk éjszakai kihallgatásán, ahol a szerzetesi cellaszerű irodában egy kőszáli kecske kitömött fejével kell szemeznie a belépőnek. A Rutherford-lányt Marielle Layher tudatos lázadónak és gyakorlott titkolózónak mutatja, akinek a viszonya a gyári alkalmazott Martint alakító Thomas Kramerrel méltatlan véget ér – ahogy az egész, torz családi kör is ízzé-porrá hullik.

Még egy boldogtalan család a színpadon, jól bevált recept ez, ám Sowerby merész fűszerezése bőséggel tartogat meglepetéseket. Vagy ha nem is kimondottan meglepetéseket, de alaposan átgondolt helyzeteket, élettel teli karaktereket, jól megfontolt motívumokat. És biztos akad, aki szerint némi didakszist is, persze. Mindenesetre ez most egy üzenet a hazai színházcsinálóknak: mielőtt lehúzzuk a századik bőrt Ibsenről és társairól, nem volna érdemes kockáztatni az angol drámaírónővel egy magyar nyelvű bemutató erejéig?

Mi? Githa Sowerby: Rutherford és fia
Hol? Schauspielhaus Graz
Kik? Játsszák: Franz Solar, Olivia Grigolli, Mario Lopatta, Annette Holzmann, Marielle Layher, Tim Breyvogel, Thomas Kramer, Anke Stedingk. Dramaturg: Male Günther. Díszlet: Kálmán Eszter. Jelmez: Giliga Ilka. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté Lightdesign: Fellegi Viktor. Rendező: Tarnóczi Jakab