Bár a szerző bevallása szerint mindkét kötet „akadémiai kényszerből” született, Boros Kinga könyvei társadalmi felelősséget hangsúlyozó álláspontból íródtak. Szerzőjük aktív közösségi fórumnak tekinti a színházat, azaz nem pusztán esztétikai, hanem etikai és politikai erőnek. A színház e könyvekben tárgyalt formája tehát nekünk és rólunk (is) szól, s nem utolsó sorban általa mi is „szólhatunk”. Ha akarunk.

A két, egymással szoros párbeszédet folytató kötet gazdag betekintést nyújt a kortárs színház politikai, társadalmi, esztétikai dimenzióiba, valamint a teatrológusi, színházi szakírói, kritikusi és/vagy dramaturgi (ellentmondásos) szerepkörök mindennapos kihívásaiba. Boros Kinga saját, keserédes (színházi) tapasztalatait és szakmailag erőteljesen megágyazott elméleti reflexióit ötvözve mutatja be a színház dilemmáit, felvetéseit és lehetőségeit, egy pillanatra sem feledkezve meg a színházi alkotás, nézés és látás kíváncsiságról és öröméről. Teszi mindezt olyan (nyelvi) játékossággal, amely minden írását átitatja, és amely ismételten aláhúzza, hogy a – konkrétan és átvitt értelemben – zárójelbe tett dolgok (a legkevésbé sem) mellékesek.

A Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikájáig című könyv a szerző doktori dolgozatának szerkesztett és bővített változata. Mélyreható, reflexív vizsgálata a politikus színháznak: szerzője nem egyszerűen esztétikai jelenségként, hanem társadalmi cselekvésként értelmezi a színházi eseményt. A kötet központi állítása – Hans-Thies Lehmann nyomán –, hogy a kortárs színház politikai ereje nem csupán tartalmában rejlik, hanem abban, ahogyan képes provokálni és aktív részvételre késztetni a nézőt. A hagyományosan passzív nézői kényelem és a „Jó szórakozást!” jelentő élmény helyett Boros Kinga a kényelmetlenség fogalmát járja körül, amelyet az érzékelés és befogadás politikájára épülő viszonyként értelmez, és amely a passzív befogadó pozíciójából kilépve aktív állásfoglalásra késztet. Írását a kényelmetlen színház, a részvét és részvétel, az alkalmazott és alkalmazkodó színház tengelyén mozogva a kortárs színháztudomány, az esztétikai tapasztalat elmélete, a politikai esztétika, valamint a posztdramatikus és performativitás-elméletek összefonódására alapozza. Ezek mellett részletekbe menően tárgyalja a politikai színház történeti dimenzióit, különösen Bertolt Brecht és Erwin Piscator munkásságát, azonban nem ragad meg az untig ismételt alapelméletek és általánosító kategóriák szintjén, hanem értőn elemzi a rendezők módszertanát és ezek kortárs relevanciáját. A részletes elméleti megalapozás után egyaránt vizsgálja a politikusság jelenlétét különböző színházi és színházközeli jelenségekben: a kommunista cenzúra alá rendelődő romániai magyar színház működését veszi górcső alá, az intézményes cenzúra mellett pedig a Visky Árpád ellentmondások és sötét titkok övezte művészi- és életútját emeli ki, melyben feltárulnak a művészet és a politikai hatalom bonyolult kölcsönhatásai. A könyv fontos erénye, hogy a múltat nem pusztán történeti érdekességként tárgyalja, hanem folyamatos párbeszédet teremt a múltbeli gyakorlatok és a kortárs színházi tendenciák között. Így a „Vigu-ügy” – vagyis annak feltárása, miként figyelte meg és próbált beszervezni a Securitate a fentebb említett Visky Árpádot – apropóján szintén párhuzamokat von a mai napig releváns cenzúramechanizmusokkal és ellenállási formákkal, amely egyaránt rányomta bélyegét a történetírásra, ahogy a kortárs, társadalmi érzékenységet háttérbe szorító színházi formákra is.

A szerző nemcsak újrafogalmazza a politikai színház fogalmát, hanem a politikai érzékenyítés és érzékelés összefüggéseiben újrarendezi annak jelentésmezejét, mint a mindenkori társadalmi valósággal aktív kölcsönhatásban lévő jelenséget és lehetőséget. Így bizonyulnak a kiindulópontként szolgáló, ikonikussá vált Feketeország (Krétakör) mellett politikusnak Boros Kinga elemzésében Gianina Cărbunariu szerzői rendezései, legyen szó a Stop the tempo című dráma színreviteléről, a közös alkotásként létrejövő 20/20 című előadásról, vagy a saját indíttatásból készült Terminus, színház a szül(et)ésről című színházi eseményről, amely a színház formai és tematikus kereteit egyszerre feszíti szét. A fenti – mindmáig elszórt – példák segítségével élesen kirajzolódik, hogyan formál(hat)ja – jobban mondva formálhatná – át a színházi élmény a közönség politikai érzékenységét. Már ha aktívan élnénk a lehetőséggel, amelyhez Boros Kinga (ismét) feldobja a labdát, és párbeszédet kezdeményez.

Szintén párbeszédre hív másik könyve, egy tanulmánykötet, a Javítgatott kiadás. Az Esszék színházról 2015–2024 alcímmel megjelentetett kötetben az elmúlt évtizedben készült színházi esszéit, kritikáit és személyes reflexióit gyűjti össze a szerző, és minden eszközt megragad arra, hogy ne csak a könyv lapjainak (két) dimenziójában vesse meg a lábát egy-egy gondolat: hashtegekkel, helymeghatározásokkal és QR-kódokkal beékelt dokumentumokkal, beszélgetésekkel tűzdeli a kötetet. Az általa kutatott témák és az őt foglalkoztató problémák kapcsán beszélget, bevállalva minden technikai és helyzet adta esetlenséget – a háttérben sorra érkező e-mailek hangjától a mikrofont ellopni próbáló kutyával való hadakozáson át a beszélgetést a szó szoros értelmében megfúrni igyekvő munkásokig. Minden épp olyan életszagú, mint a témák, amelyekkel foglalkozik. Hogy a második kötet mennyire kötődik az előzőhöz, s a javít(gat)ás gesztusát mennyire hatja át a kényelmetlen színház, a Benedek Levente grafikus által tervezett borító példázza legjobban: az előző kötet borítójával szinte azonos fedőlapon a cím alatt felsejlik az előző cím – a javítgatás szemmel láthatóan nem tudja teljesen felülírni a kényelmetlenséget. A cím ugyanakkor nem véletlenül idézi meg Esterházy Péter Javított kiadás című művét: ahogy Esterházy önkommentárjai és szövegközi reflexiói új dimenziókat nyitnak meg a korábbi művek értelmezésében, úgy Boros Kinga is folyamatosan újragondolja és újraalkotja saját szakmai szerepét, pozícióit és színházi alkotói vagy szakírói megszólalásait. A kötet önreflexív szakmai naplóként is olvasható, amelyben a javítgatás gesztusa nem a tökéletesség keresését, hanem a gondolkodás nyitottságát, a pozícióváltás képességét és az időbeliség tudatosságát jelenti. Itt bontakozik ki igazán az a személyes hang, amit az előző kötet esetében csak azoknál az előadásoknál érzékelünk, amelyekben a szerző közvetlenül érintett: természetes elfogultságát felvállalva kritikusi, oktatói, kutatói és dramaturgi munkáinak dilemmái között kötéltáncol, a színházi (alkotói) szerepkörök és oktatói, pedagógiai, kutatói feladatok határaira kérdez rá. Épp csak átlépi a határt, majd gyorsan vissza is tér a (normális?) mederbe, folyamatosan „javítgatva” saját szerepének reflektáltságát, még világosabbá téve pozícióját.

Ritkán olvasni ennél önazonosabb színházi témájú kötetet: teatrológus, dramaturg, irodalmi titkár vagy krumplisaláta – mindegy is. A boroskingaság köti össze ezeket a szerepeket és írásokat. Kijelent és rögtön megkérdőjelez – szerepeket, oktatást (színháztörténeti) dokumentumot, és legfőképp önmagát. Újra és újra és újra. Feszegeti saját és a merev fogalmak határait. A színházi szakírás műfajainak és egy klasszikus tanulmánykötetnek a kereteit. Ahogyan az írás (és beszélgetés) határait is kinyújtja. A műfajok közti lavírozás, a folytonos megkérdőjelezése mindennek tökéletes leképezésévé válik a megfoghatatlan és összetéveszthetetlen boroskingaságnak. Kérdez és kérdőjelez: hogy működünk mi, színházon belül és kívül – a színház holdudvarába tartozó (laza) közösség? Mekkora utat kell bejárni, hogy bekerülj a körbe, és milyen hamar tudsz kisodródni belőle – legyen az a felületes szóval fogalmazott pályaelhagyás vagy tényleges kirekesztés? Van-e erdélyi színházkritika, s ha van írója, van-e olvasója egyáltalán? Hogyan beszéljük ki az ügyes-bajos dolgainkat a közösségi média felületeken, és hogyan kivitelezhető a kritikusi függetlenség az erdélyi kultúrelit össze-vissza-függései közepette? Milyen specifikumokat rejt a forráskritika a színházi forrásokkal kapcsolatban? Milyen elvárásokat fogalmazunk meg és milyen ellentmondásokra bukkanhatunk kutatás közben? Létezik-e, és szükséges-e egyáltalán a dramaturg intézménye, vagy csak illúzióba ringatjuk magunkat a belső kritikusok és külső dramaturgok szerepkörének fontosságával? Konkrét példákon keresztül ismerhetjük meg, hogyan alkotunk közösen és közösségben, románok és magyarok, hogyan nyúlunk közösségi színházi formákhoz közös témákat boncolgatva, hogyan inspirálódunk a román és magyar drámairodalomból (és nem csak), illetve a színházi gyakorlatból – valahol a közön. (Két szék között a pad alatt?) Hogyan tartozunk ide is, oda is, mégis egy jól határolt, sajátos kis burokban élve? Egy olyan burokban, ahol nem csak az előadás maga érdekes, de legalább ugyanolyan fontos egy kritika felvezetőjében, hogy hol és hogyan jön létre egy produkció.

Mi fér bele az intézményi keretekbe és mi az, ami ezeken kívül burjánzik, épp arra, amerre teret talál? Hogyan definiáljuk magunkat és intézményeinket? Milyen narratívákat követünk és kényszerítünk magunkra? Hogyan fesztiválozunk? Hogyan legitimáljuk a fesztiválok témáját és meghívottait? Hogyan (feszti)válogatunk és hogyan díjazunk? Hogyan tudunk helyspecifikusan alkotni, hogyan lakjuk be tereinket és utcáinkat, vagy miért mérik a társulatok értékét Csehov-darabokban? Milyen elvárások és lehetőségek mentén alakul a színház intézményes elvárásaihoz a színházi felsőoktatás? Mi jön hozzánk határokon túlról, és mi az, amit elérünk, ha eléggé nyújtózkodunk? Egyáltalán meddig nyújtózkodhatunk? Hogyan kezeljük a „spórolni mindig mindenhol kell” erdélyi alaptételt? És ott van még a cseppet sem lényegtelen kérdés, hogy milyen a közönségünk… Végül, de nem utolsósorban a boroskingákra visszatérve: mennyi a látótér, mozgástér, élettér? Mit nézünk és mit látunk? Mennyi az annyi? „Ki az, aki ennyit néz. Mi az ő szakmai identitása. Milyen elvárások támaszthatók vele szemben. Milyen feladatkörben validálhatja a tudását. Mi a helye a színházi struktúrában.” – írja a szerző úgy, hogy még kérdőjelet sem tesz a végére, a kérdés annyira költői.

Önarckép és színházi látlelet. Egyéni és kollektív (ön)vizsgálat. Erdmagyar, elsősorban, de nem csak. Mert Boros Kinga hangja a mi hangunk: tudja, hogy a színházi gyakorlatban valami nincs a helyén és beszél(get)ni akar róla. Javít(gat)ni rajta. Nem tudja a tutit, de keresi – a besúgó dossziéktól a színházak repertoárján át a pályaelhagyók miértjéig. Keresgél és javítgat. Bírál, de nyitott a másik fél igazságára is. Mindezt érzékeny és árnyalt női szemszögből, ami mindegyik írását átjárja. Nem akar hidegen és ridegen objektív lenni, vállalja magát s azt a színházi világot, amiben él(ünk). Mert az kicsit kényelmetlen, folyton javít(gat)ható, de a miénk.

BOROS Kinga: Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikájáig, UArtPress/ Presa Universitară Clujeană, 2021., 247 oldal, 1800 Ft.

BOROS Kinga: Javítgatott kiadás. Esszék színházról 2015–2024., UArtPress/ Presa Universitară Clujeană, 2024., 260 oldal, ? Ft.