Remek az előadás plakátja. Sajátos ízléssel berendezett lakásbelső; a hűtőn áll a tévé, amelyet kis abrosz takar, előtte látványosan kék és látványosan oda nem illő karosszék, amelyben öltönyös férfi ül. Üdvözült tekintettel néz ránk, ami nem csoda, hiszen feje fölött ott a glória. Az ablak rózsaszín felhőkre nyílik. A széken kakas ül, a szobában bárány sétálgat. Az önmagában is szellemes és számos képzettársításra lehetőséget adó kép egy rétegzett, izgalmas és provokatív komédia, illetve egy abszurd bohózat ígéretével is kecsegtet – ám Varsányi Anna drámája és Alföldi Róbert rendezése az ígéretet nem váltja valóra. 

Fotók: Tari Róbert

A darab címe ironikusan értendő. Gyula, a főszereplő egy kiugrott pap, aki elsősorban azért válik meg hivatásától, mert erotikus regényeket írt. Ezt követően korábbi szolgálati helyén, egy isten háta mögötti dunántúli faluban összeköltözik házvezetőnőjével, Jolánnal, és minden vágyuk, hogy csendben, szeretetben éljenek. Ám a falu népe továbbra is Gyulához jön gyónni, tőle várják problémáik megoldását, majd  – az odahívott kereskedelmi televízió segítségével – csodatevő szentet faragnak a papból. Ami aztán kiprovokálja a Gyula tevékenységét addig is ferde szemmel néző püspök haragját, és a szentté avatás folyamata rövidesen száznyolcvan fokos fordulatot vesz. A faluban immár ostoba pletykák sora terjeng, Gyulát azzal vádolják, hogy az Ördöggel szövetkezik, végül pedig meglincselik.

Szívesen írnám, hogy a fentiekben roppant vázlatosan foglaltam össze a szegedi kötődésű író-dramaturg művének tartalmát, de az igazság az, hogy maga a darab sem ábrázolja sokkal részletesebben, gazdagabban és árnyaltabban a fent leírt folyamatokat. Sem a főszereplő szentté avatásának, sem a falu pálfordulásának folyamata nincs kidolgozva, koherensen megmutatva – sem a reálszituációk, sem a szatíra, sem az abszurd szintjén. Dramaturgiai szempontból a komédia a legkézenfekvőbb panelekből építkezik: folytonos pletykák fordítják ide-oda a közhangulatot, a nyájként cselekvő falubeliek nézőpontja pillanatok alatt változik meg. A szereplők túlnyomó többsége egydimenziós figura: a püspök harácsoló képmutató, az új pap értelmi szintje a rendőrvicceket idézi, a falu lakói pedig nagyjából a „vidéki életben alámerülő” népszerű televíziós sorozatokhoz hasonlóan vannak megírva – és akkor még nem beszéltünk a kizárólag a paródia szintjén értelmezhető médiáról. (Sajnos még a komolyabb problémákat megjelenítő figurák is – a beteg gyermekének kezelését megoldani képtelen nő vagy a függő fiáról lemondó anya – ugyanúgy a vázlatos közhelyek szintjén mozognak). Valószerűséget nyilvánvalóan felesleges számonkérni a drámán, alighanem az elrajzolás, a karikírozás a cél, ám az egymást követő jelenetekből sem egy gyilkos humorú társadalmi szatíra, sem egy morbid túlzásokra építő, abszurdba hajló bohózat sziluettje nem rajzolódik ki.  Inkább olyan érzésem van, mintha a szerző kabaréjelenetek sorát próbálná felfűzni a vázlatosan megírt történetre.

Fotók: Tari Róbert

Alföldi Róbert vélhetően nálamnál sokkal jobb véleménnyel van a szövegről – amit nemcsak azért gyanítok, mert korábban Budaörsön megrendezte a szerző korábbi, A szentnél egy árnyalatnyival talán sikerültebb komédiáját (Az eprésző kislányt), hanem azért is, mert a Szegedi Nemzeti Színház előadása láthatóan nem próbálja orvosolni a mű dramaturgiai fogyatékosságait és végképp nem kísérli meg stilárisan vagy műfajilag átformálni a darabot. A látvány is tükröz némi bizonytalanságot, vagy legalábbis kettősséget. Míg Kálmán Eszter díszlete szívesen és szellemesen él az elrajzolás lehetőségével (a püspöki rezidencia csicsás újgazdag palotának látszik, a falusi házak kívülről úgy hatnak, mintha egy film díszletei volnának, a záró képben pedig szürreális módon sokasodnak), addig Pattantyus Dóra változatosan tarka, de a karakterekhez jól illeszkedő, valóságosnak is elképzelhető ruhákat húz a falu lakóira. Alföldi Róbert rendezése elsősorban arra fókuszál, hogy határozott, egyenletes tempóban pergesse a jeleneteket, és eközben minél jobban kiélezze a mondandó aktualitását, provokatív hangot megütve. Ez utóbbi nyilván szubjektív kérdés – nem tudom megítélni, hogy az egyes dialógusok a Szegedi Nemzeti Színház törzsközönségét mennyire kavarják fel. Meglehet, sokan a szóhasználatot vagy önmagában az egyházi elit kifigurázását, vagy akár a „szent” fogalmának köznapi, banális értelmezését sértőnek vagy provokatívnak gondolják. Az ő érzelmeiket akár még jobban felkorbácsolhatja a rendezés leglátványosabb ötlete: Jézus ugyanis nemcsak mementóként, allegóriaként, hanem fizikai valójában is megjelenik. Némán, szinte észrevétlenül lép színre, felvételt készít Boros, Piroska és Pista drámai „gyónásáról” (ezeket mi kivetítve látjuk), és hasonlóképp némán, vérző sebbel jelenik meg a játék végén, Gyula meglincselését követően. Ami elvben ugyan megnyithatna több asszociációs mezőt is, ám a néma Krisztus-alak illusztratív marad, nem teszi súlyosabbá vagy komplexebbé a körülötte zajló szituációkat. Ahhoz, hogy dráma és előadás ne pusztán a felszínen, nyelvében és egyes gesztusaiban, hanem mélyebben, szellemi értelemben is provokatív legyen, több kellene. Például annak analízise, hogy a görbe tükörben láttatott jelenségek hogyan válnak rendszerszintű folyamatokká.

A bemutató javára írható a jó tempó, és az is, hogy noha a játék szükségképpen harsány, a kevéssé eredeti verbális humor érvényesítésre irányuló színészi igyekezet nem csap át görcsös nevettetési kényszerbe, ripizésbe. A kabaréfigurák szintjén mozgó epizódszerepeket többnyire rutinosan hozzák a színészek. Gömöri Krisztián érezhető játékkedvvel karikírozza az inkább földi, mint égi hatalmakkal kommunikáló, gátlástalan püspök alakját. A nőverő, de felesége után siránkozó alkoholistát játszó Jakab Tamás vagy a tutyimutyi, minden felelősséget elhárító polgármestert megjelenítő Barnák László nagyjából kihozzák a maximumot a szerepük adta lehetőségekből, míg Fekete Gizi azáltal visz némi egyéni színt a folyamatosan pletykákat szállító asszony alakjába, hogy éreztetni tudja: Marikának tényleg a pletykálkodás az élete. Kisebb a mozgástere Menczel Andreának (Riporternő), akinek gyakorlatilag egy médiaparódiával mixelt szőke nős vicc jut. Sziládi Hajnának (Boris) és Csorba Katának (Piroska) közhelyes szövegre támaszkodva kell kabarépoénok között tragikus sorstöredékeket megjeleníteniük – és noha ennek hatásfoka szükségképpen korlátozott, a szuggesztív erővel mondott monológok legalább megcsillantják egy mélyebb, személyesebb tragédia megmutatásának lehetőségét. A főszereplők helyzete sem könnyű, hiszen az események irreálisan felgyorsuló forgatagában kellene folyamatosan gazdagítaniuk a meglehetősen egyszínű figurákat. Szilágyi Annamária elsősorban Jolán állhatatosságára és racionalitására helyezi a hangsúlyt, míg Borovics Tamás Gyulaként a kiugrott pap tartása mellett gőgjét és elittudatát is érzékelteti, és e két pólus vegyítéséből hoz létre a megírtnál egy árnyalattal színesebb figurát. Azt azonban, hogy Gyulának ebben a közegben sorszerűen kell kiválasztottá, majd áldozattá válnia, sem ő, sem a végére szinte szürreális revübe torkolló (és ezzel egy másfajta megközelítés lehetőségét is felvető) előadás sem tudja elhitetni.

Mi? Varsányi Anna: A szent
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Játsszák: Borovics Tamás, Szilágyi Annamária, Fekete Gizi. Gömöri Krisztián, Barnák László, Menczel Andrea, Sziládi Hajna, Csorba Kata, Jakab Tamás, Rédei Roland, Fekete Marianna, Opavszki Máté/Erlauer Balázs. Zene: Puskás Dávid. Díszlet: Kálmán Eszter. Jelmez: Pattantyus Dóra. Koreográfus: Hajdu Anita. Rendező: Alföldi Róbert.