Jó lesz nevetni egyet! Többet! Sőt! Megeshet, végigkacagjuk az estét, könnyünket törölgetve. Efféle reményekkel készül az ember egy bohózatra. Kényelmes cipőt, lazább ruhát választ a várt alkalomra, meg ne zavarja semmi majd az elengedettség boldog állapotában. Jöjjön az élmény! Aztán – lesz, ami lesz.

Fotók: Éder Vera

Az első benyomás, vagyis a látvány – ígéretes. A valaha moziként működő Belvárosi Színház alig mélyülő színpada erős kihívást jelent a díszlettervezőknek. Itt most, Horgas Péter tervei szerint, szokatlanul tágasnak tetsző, pipiskedő, nagypolgári tér fogad, magas, finoman aranycirádás, kétszárnyú fehér ajtók feszítenek egymás mellett, közrefogva a falakra futtatott, dús örökzöld sávjait. Előttük hosszúkás ebédlőasztal, oldalt a megidézett szecesszió növényi indáit mímelő, csipkekönnyűségű, fehér székek. Az egyiken – vélhetően a jelmeztervező Cs. Kiss Zsuzsanna remek találmánya – egy dáliafejekkel súlyosbított, titkokat rejtő kézimunkás táska üldögél. Minden azt üzeni – van itt pénz. A közönség orra előtt, végig a színpad szélén, cserepes művirágok állnak, glédában. Érdekes, hogy ez a bevallott műviség csöppet sem zavaró, inkább afféle fölvezetés az ígérkező, nagy csiki-csuki mechanizmus várható kattogásához. Már azoknak persze, akiknek nem ez lesz az első Feydeau-élménye, hanem akik átélték már párszor, milyen az, amikor elszabadul a híres, cikk-cakkos dramaturgiai őrület odafönt. A többiek meg majdcsak rájönnek, miféle örvény húzza be őket. Egy ideig minden rendben is van.

Georges Feydeau (1862-1921) huszonhat éves volt, amikor ez a műve kiszaladt a keze alól. Játszották is jó párszor az 1888-as bemutató után, de aztán – se kép, se hang – eltűnt vagy nyolcvan évre, hogy a párizsi Dumont Színházban egyszercsak újra megjelenjék, s attól kezdve le se jöjjön a világ színpadairól. A mű magyar fordítója, s Feydeau munkásságának jó ismerője Szántó Judit, akinek véleménye szerint a Le chat en poche (Macska a zsebben/Zsákbamacska/Macskazene) című darab minőségét tekintve a szerző két igazán nagy műve, az 1899-es La dame de chez Maxim (A hölgy a Maximból/Osztrigás Mici) és az 1907-es La Puce à l’oreille (Bolha a fülbe) mellé sorolható. Aligha ért ezzel egyet mindenki, de sajtóhírek szerint alig készült el a magyar szöveg, a művet már 1978-ban hat helyen játszották a Kárpát-medencében, s lám, Máté Gábor is másodszorra nyúlt hozzá, hisz egyszer már megrendezte azzal a bizonyos legendás főiskolai osztályával. Kell, tehát, hogy legyen ebben valami.

De valami furcsa történik. Harsány társaság vonul be az ebédlőbe. Helyet foglal az asztalnál a házigazda, Pacarel, a magabiztos cukorgyáros üzletember (Mészáros Máté) és felesége, Marthe (Járó Zsuzsa), aki Pacarel jelen lévő édeslányának, a Bíró Panna Dominika által játszott Julie-nek a mostohamamája. Örvendezik a kacsasültnek Landernau doktor (Schruff Milán), s még jobban örvend a néki ritkán engedélyezett pezsgőnek az orvos fékentartott felesége, Amandine (Rainer-Micsinyei Nóra).

Amikor Schruff Milán helyeslőleg elkiáltja magát, hogy „Sima liba!”, eszébe jut a nézőnek, hogy, ja igen, Litkai Gergelyt kérték fel a darab felfrissítésére. Becsülendő mértéktartás jellemzi egyébként ezt a szöveggondozást, Bordeaux város nevének összekapcsolása a bordó színnel például még csak meg sem köhögteti az embert, ha ez van, hát ez van. A harmadik felvonás végére illesztett, nevelő célzatú s egyben mentegetőző nagymonológ pedig – ami bár meghökkentő, de az eredeti szövegben elhangzó, idétlen macsó megjegyzések miatt indokolható is – akármelyik reneszánsz színmű dicséretére válhatna. De hol vagyunk még attól!

S hogy mi az a furcsa, ami történik? Vakmerő vállalkozásnak tűnik ennek a tébolyító szövegnek, s a szöveget mondó színészeknek háló nélküli „szabadon eresztése” az első felvonásban. Figyelmeztetés nélkül indul a gépezet. Lehetséges, hogy ez be fog jönni, és nem lesz a nézőknek hiányérzete, mi több, élvezni fogják az előadást. A premier alkalmával az tűnt föl, hogy milyen sokan, és milyen régóta beszélnek odafönt, és mégis, mintha még nem kezdődött volna el a második felvonás elején azért beinduló előadás.

Feydeau kíméletlen óraműve tudniillik berregni kezd, de alig tartja azt össze ritmikai komponáltság és színészi játékból származó öröm. Megtudjuk, hogy Pacarel úr nevet, mi több, hírnevet akar szerezni cégének és leányának. Terve, hogy – mivel lánykája át merészelte írni Gounod Faust című operáját egy magafajta Faust operára – magához rendel, avagy tulajdonképpen kibérel, majd túszul ejt egy tenoristát, hogy azt csak akkor bocsássa az operaház rendelkezésére, ha azok ott az ő leányának művét mutatják be a sztár szereplésével. Igen ám, de az énekes fifikás fölrendeléséről intézkedő táviratot Tiburce, az inas (Kócsó Gábor) elfelejti feladni, így amikor a vidékről fölparancsolt operaénekes helyett merő véletlenségből Pacarel régi barátjának fia, a jogi tanulmányokra készülő Dufausset (Krasznai Vilmos) megérkezik, őt nézik az énekesnek. És innentől kezdve, amit csak lehet, félreértenek, sőt, amit nem lehet, még azt is félreértik, erről a szerző gondoskodik. Van még egy figura a történetben, Julie vőlegényjelöltje Simon Zoltán megformálásában, Lanoix de Vaux alakja, aki csupán mint katalizátor vagy mint cselekményi segédmotor jelenik meg időnként, a legváltozatosabb fölöslegességgel. Simon Zoltán hősleg működik, s egy igen hálátlan karakter íróilag szigorúan előírt kényszereit is naivul teljesíti.

Hogy itt senki nem normális, azt Krasznai Vilmos ide érkező, gyanútlan fiatalembere konstatálja, amikor az őt énekesnek vélő jelenlévők rögtönzött macskazenével üdvözlik. Ez az épeszű, de nem különösebben képességes, s főként énekelni nem tudó fiú nem hárítja az előzőleg egy közlekedési kalandban megismert Marthe erotikus hajlandóságát, de a nőt az orvos feleségének véli, s amit még lehet, ő is félreért. Kibontakozik, majd – sajnos nem elég gyorsan – elburjánzik egy helyzet, amiből kiderül, hogy Feydeau mélyen megveti ezeket a helyezkedő, léha és üres polgárféléket. Figyel ugyan rájuk, de nem olyan rémült részvéttel, mint hajdan Molière, hanem csak az automatáin igazít olykor egyet. S bár nincs egy jó szava egyik szereplőjére se, a közlekedési rendet tartó félreértési programot briliánsan lefuttatja, hogy a végén beköszönthessen a tökéletesen reménytelen, ám de boldognak mutatott vég.

A játék számunkra csalétkül szolgáló kezdeti információja, hogy Pacarel úr képviselőnek készül, elkezd tehát a néző reménykedni, hogy talán módunkban lesz a kulturális készületlenséget teátrális virágzási módban megszemlélnünk. Ennél még korszerűbb, s napjaink galádságaira még jellemzőbb aktus, hogy a vállalkozó megfizet (vagy legalább is azt hiszi, hogy megfizet, de inkább lefizet) egy valós művészt, hogy a saját kisképességű lányát helyzetbe hozza. Ez mekkora játék lehetne! De hát nem lehet ezen a darabon egy csavarocskát sem igazítani, erről az író gondoskodott. Pokoli pontossággal csörög-zörög, zakatol, időben ereszkedik alá minden információ, ami azért a közönségre is hatni tudna, ha meglenne a játék alapvető zeneisége.

Azt a csiki-csuki őrületet, amit más, bújócskázós-hazudozós Feydeau mű kapcsán akár egyedül a koreográfus is képes megvalósítani, fölgyorsítani és magas szintre srófolni, itt nem lehet megcsinálni. Itt egyetlen lehetőség lenne a ki-be ugrálás táncszerű szépségének megvalósítására, ha az őrület elhatalmasodásának hegymenete során, a darab egyharmadát kitevő „félre” megszólalások és a valós közlések közötti váltásokat ritmus éltetné. De ilyen nincs. Legtöbb esetben egyszerű szövegösszemondás van, amit viszont – meglehet egyetlen hétvégi próbával – egy mozgásban és hangban is kivitelezett kontúrosabb stilizáció gazdagabbá tudna tenni.

A produkciónak egyelőre egy nagyon fontos hozadéka van, ez pedig Rainer-Micsinyei Nóra színészi megmutatkozása, az ő elképesztő komikai ereje és pompás játékkultúrája. Mert miközben őserővel van jelen minden jelenetben, olyan minuciózus pontosság és ékszerészi figyelem vezeti a játékát, ami engem Latabár Kálmán hajdani, káprázatos megnyilvánulásaira emlékeztet. S még azt a záró monológot is képes volt hitelesen elmondani nekünk.

Vannak persze jól elsülő poénok, s vannak reményteljes, a világ ziláltságát felmutató pillanatok az est folyamán. Ezek egyike, mikor a szédült révületben támolygó egyik hős képes a másiknak beszólni, mondván: „Uram, ön nincs magánál!” Csak hát, az igazság az, hogy egyelőre ez az előadás sincsen még magánál. De majd – talán!

Mi? Georges Feydeau: Macskazene – Szántó Judit fordítása alapján a szöveget gondozta Litkai Gergely
Hol? Belvárosi Színház – Orlai Produkció
Kik? Mészáros Máté, Járó Zsuzsa, Bíró panna Dominika, Schruff Milán, Rainer-Micsinyei Nóra, Krasznai Vilmos, Simon Zoltán, Kocsó Gábor. Díszlettervező: Horgas Péter. Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna. Zene: Monori András. Plakáttervező: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Dicső Dorka. Rendező: Máté Gábor. Producer: Orlai Tibor.