Ne haragudjatok, de milyen élethelyzetben vagytok, hogy ti csináljátok majd ezt? – fordult felénk a Színház egyik szerzője a Színikritikusok díjának szeptemberi átadója után, és örültünk neki, mert ez volt a legbátrabb kérdés, amit a pályázatunk megírása óta feltettek nekünk.

Nem attól bátor, hogy egy szakmai közegben – látszólag – privát dolgokra kérdez rá, hiszen az nem lenne válasz, ha felsorolnánk, mikben vagyunk. Nem is attól, hogy elmondatja velünk a megfejtést: ha aggodalmaskodnunk kéne a betevőnk felől, nem vállalkoznánk egy művészetkritikai szaklap fenntartására. Hanem attól, hogy a kérdező emlékeztet: a lehetőségfeltételek az elvégzett munka lényegét érintik, s mint ilyenek: feltalálandók, megteremtendők – akkor is, ha valamiképp már rendelkezésre állnak. Enélkül a szakma védekező alapállású szó: nem a miénk, de el lehet mögé bújni.

A színházhoz nincs közöm – ez pedig az első mondat volt, ami állításszerűen elhangzott a mi oldalunkról a Színház kuratóriumával közös, pályázatelbíráló megbeszélésen. Enyhe (?!) meglepődés fut át a termen, aztán meg ugyanez a belátás: de hát hogyan lehet egyáltalán bárkinek köze a színházhoz? És a nagybetűshöz, a ‘70-es évek közművelés-álmodásának fosszíliájához? Nem ró senkire ilyen terhet az ég – nem nekünk kéne fenntartanunk a Színházat. Abban viszont mintha sokakkal egyetértenénk, hogy az érdek és hatalom nélküli megszólalás lehetőségéért általános feladat köveket megmozgatni, mozgósítani az idők ide-oda csúszó futóhomokja ellenében. Ilyen megszólaló lehet a kritikus: tűnődő, próbálgató, egy rögzítetten külső pozícióból induló megfigyelő, aki ideiglenesen, munkálkodásával beavatást nyer valami önmagától különbözőbe. Érte fogunk dolgozni, vele közösen szeretnénk leírni az élethelyzetet, amiben vagyunk.

* * *

Balról jobbra: Holpár Anna, Pólya Emese, Iványi-Szabó Rita, Sándor Panka, Fancsali Kinga. Fotó: K Takács Márton

Ezt a szerkesztőséget a Színház pályázata hozta össze. Bár vannak köztünk, akik ismerték egymást korábbról, a közös munkánk oka és célja, hogy folytassuk és legjobb tudásunk szerint alakítsuk azt az értéket, amit e folyóirat hordoz. Amióta tudjuk, hogy elnyertük a pályázatot, nagy energiákkal dolgozunk a belső működésünk struktúráján, a felelősségi körök minél világosabb leosztásán – miközben folyamatosan tanulunk a hatékony kommunikáció és együttműködés gyakorlatairól. Most pedig kilépünk a nyilvánosság elé – elétek, és kíváncsian várjuk, hogyan fogadjátok azokat az ötleteinket és kísérleteinket, amelyek a hagyományok őrzése és tiszteletben tartása mellett alapvetően a megújulásra törekszenek. A napi kritikákkal együtt foglalkozunk majd a kortárs színházi szcéna legaktuálisabb kérdéseivel. A három hónapos próbaidőszak fókuszába a generációváltás hívószót állítjuk, amelyet három tematikus blokk köré szervezünk: három budapesti színház igazgatóváltásának folyamata; a színházi oktatás helyzete; valamint a szaksajtó történetének és jelenlegi helyzetének vizsgálata. Ezekhez a fókuszokhoz nem csak publicisztikákat illesztünk majd, hanem egyéb tartalmakat is: videós anyagokat, podcastokat, interjúkat.

Kiemelt célunk továbbá, hogy a Színház folyóirat olvasótábora egy valódi, offline is megélhető és hatni-alkotni képes közösséggé alakuljon. Eseményeket szervezünk, szerkesztőségi légkört teremtünk, és szeretnénk megadni a fiatalabb írógenerációknak mindazt, amit a többnyire online szervezett munka eddig nem tett lehetővé. Emellett persze töretlen aktivitással leszünk jelen online is: a honlapon kívül a Facebook- és Instagram-oldalakon, Spotify- és YouTube-csatornákon is elérhetők a Színház tartalmai. Biztatjuk olvasóinkat, hogy ezeket a felületeket is kísérjék figyelemmel – igyekszünk naprakész és könnyen hozzáférhető anyagokat közzétenni. Szeretnénk megerősíteni, hogy a folyóiratnak érkező egyéni támogatások eljutnak hozzánk, a mi munkánkat segítik. Minden támogatásért hálásak vagyunk, ami lehetővé teszi számunkra a minél tartalmasabb és gördülékenyebb indulást!

* * *

Pályázatunk INNEN letölthető.

Egyedüli pályázóként a jelentkezésünk elfogadásáról többkörös elbírálási folyamatban döntött a Színház kuratóriuma és előző szerkesztősége. Ezt a döntésüket a három hónap  próbaidőnk leteltével felülvizsgálják. Így tehát első lépésben a következő hónapokra koncentrálunk. Elsődleges célunk, hogy ezidő alatt kívül-belül megismerjük azt a (félévszázados!) hagyományt és gyakorlatot, amelynek formálóivá válhatunk. E tapasztalatokkal tűzhetjük majd ki hosszabb távú céljainkat az új évben. Elhivatottság, meggyőződés és érvényesíteni vágyott értékek nélkül viszont nem vágtunk volna bele ebbe a munkába. Zárásként elhelyezünk itt néhány olyan szövegtöredéket, amelyeket a pályázatunk leadása után – részben a kuratóriummal folytatott beszélgetésre reagálva – írtunk, abban a reményben, hogy ez hozzáférhetővé teszi, dokumentálja ötünk gondolkodásának alakulását és alapköveit.

* * *

Egy színházi előadásban, mint csak kis időre hozzáférhető, temporális alkotásban megvan az a borzongató lehetőség, hogy a mindenkori jelenre reflektáljon, ezredévnyi kulturális hagyományokat és emlékezetet mozgósítson, mindezt pedig az alkotók és befogadók közös terében, közvetlen kommunikációs helyzetben tegye. Kivételes az is, ahogyan egyszerre érvényesülhet a színházban a művészet öncélúsága és közösségi jellege. Ilyen értelemben politikus intézmény a színház. Mindezek miatt úgy véljük, hogy minden társadalomnak, minden embernek szüksége van arra, hogy a tágan értelmezett színház az élete része legyen. […] (A színikritikusnak pedig) feladata, hogy a színházat ennek tudatában tárgyalja, elemezze, közvetítse – tehát: támogassa. A színházcsináló és a színikritikus munkája társadalmi és egyéni szinten érvényesülő hatásmechanizmusként értelmezhető, és a kritikusnak kiemelt felelőssége van az erről való tudás képviseletében.
[…]
Minden olyan előadásról születhet érvényes írás, amely színházi eseményként értelmezhető – a kérdés csak az, hogy a hagyományos értelemben vett színikritika műfaján kívül milyen szövegek segítségével, hogyan elemezhetők ezek az előadások. Ezek a műfajok a kritikus részéről is különböző kompetenciákat, nézőpontok ismeretét követelik meg. Ezért is fontos, hogy a Színház ezekről a műfajokról aktív, tudományos-feltérképező igényű gondolkodást folytasson, mielőtt egy gyakorlat mellett elkötelezi magát.
[…]
A kritika közvetítő eszköz: alapvető funkciói mellett, mint a dokumentáció vagy az ajánlás, nemcsak az adott előadást, hanem a színházról való gondolkodás formáit is közvetíti. […] Ilyen módon a Színház híd-funkciót tölthet be a színházcsinálók, a színháztudósok és a színházba járók között. Ez magában egy hiánypótló cél. Szeretnénk azt is, ha a Színház laikus olvasóközönsége bővülne, amihez közelről sem a színvonal csökkentése és/vagy a tömegfogyasztás gyakorlataihoz való igazodás lenne a kulcs, hanem a tartalmas, nyelvileg-szellemileg inspiráló diskurzus megteremtése. A Színház tehát nem (csak) kiszolgálja, hanem kineveli a közönségét.

Balról jobbra: Pólya Emese, Iványi-Szabó Rita, Sándor Panka, Fancsali Kinga, Holpár Anna. Fotó: K Takács Márton