Engem is fiúnak neveltek. „Fiúk a lányok ellen.” Jaj annak, aki szeretne kilépni a szektából, öntudatra ébredni, esetleg fölemelni a szavát. Ő lesz a prűd, a party pooper, az arrogáns egyfelől; a jóemberkedő, a softboy, a performatív másfelől. Te mondd, hogy feminizmus, a te hangod mélyebb!

Idén az Apertúra társulata nyerte el a Színházi Kritikusok Céhének Jövő díját, melyet a társadalmi folyamatok alakítása iránt elkötelezett, innovatív színházi alkotók elismerésére hoztak létre. Ennek apropóján a társulat előző évadbeli ősbemutatójának szövegkönyvét, Király Dániel Brománc című drámáját közöljük.

Konkol Máté előszavával.

Apertúra: Brománc. Fotó: thealterphoto2025.

I.

Engem is fiúnak neveltek. „Fiúk a lányok ellen.” Jaj annak, aki szeretne kilépni a szektából, öntudatra ébredni, esetleg fölemelni a szavát. Ő lesz a prűd, a party pooper, az arrogáns egyfelől; a jóemberkedő, a softboy, a performatív másfelől. Te mondd, hogy feminizmus, a te hangod mélyebb!

„Woke használati utasítás.” Lelki fröccs lelkizés nélkül. Bulinegyedben ázó péntekek. Az alkoholt kifogásként használó kis- és nagymacsók. Az „igyunk, hogy legyen hugyunk” mottó helyett nálunk „egyet az égbe, egyet a földbe, egyet előre, egyet há-nyásomra” volt. Magunk közt egy kis kedélyes buzizás vagy cigányozás. Már viccelni sem szabad? „Az első szex teszi a férfit férfivá”; a nőt Tinderen jobbra vagy balra, de: húzhatóvá. Már bókolni sem szabad?

Veszélyben a férfiszerep? A manoszféra? A természet törvényei? A dolgok rendje? A modus operandi? A comme il faut? Vagy csak helyenként fölmerül az igény, hogy ne szolgaként, gyerekként vagy (szex)tárgyként kezeljünk nőket? Hagyjuk már! Túl sokat kérnek, túl hirtelen, túl hangosan! Új férfi? Gondoskodó partner? Arányos teherviselés? „Neked hoztam a csajt!” Biztonságos intimitás? Megafaszom! Spongyát rá! Még egy kört mindenkinek! „Férfiasan.”

II.

Férfiuralmi rendszerünk még a globális kapitalizmusnál is határtalanabb és mélyebben beágyazott. A patriarchátus fennmaradásának záloga a társadalmi nemek megkülönböztetése. A gender-alapú lealacsonyítás és elnyomás módszere kikristályosodott: a patriarchális erőszak nem a fizikai bántalmazásnál kezdődik. Finom reflexek: jóindulatú szexizmus, haszonelvű-kényelmi párkapcsolati viselkedés, paternalizmus, csönddel büntetés, mansplaining, male gaze, áthallásos szófordulatok, házimunka alól kibújás, gúny, pay gap, gondoskodás elmulasztása, üvegplafon, tér és idő uralása, érzelmi zsarolás, szabadság korlátozása, pénzügyi ellenőrzés, méltóságban megalázás, uralmi trükkök, szex kizsarolása és így tovább. Természetesnek beállított, áltudományos (biológiai, pszichológiai) tényekkel magyarázott, antidemokratikus és emberi jogokat ignoráló automatizmusok. Szinte mindannyiunk baráti, családi és párkapcsolataiban előfordul, ezért alig észrevehető, hogy a habitusunk része. Az ezen való viccelődés pedig relativizáló hatású, normalizálja az elnyomást és utat nyit a durvább erőszaknak.

Azt gondolnánk, hogy a rendszerszintű problémák közül láthatóbbak az olyan erőszakos helyzetek, mint a fenyegetés, az őrületbe és öngyilkosságba kergetés, az abortusztól vagy szüléstől való eltiltás, a  családon belüli (szexuális) bántalmazás, nemi erőszak és a nőgyilkosság – de a hivatalos állami intézmények árulása elfedi a valós hazai adatokat. Az Isztambuli Egyezményt nem ratifikáló Magyarországon megöl hetente egy nőt a partnere – ennyiről tudunk. Azt is gondolhatnánk, hogy a sok utcakövet elkoptató feminista mozgalomnak hála most már mindenki tudja, hogy a pornó valójában megörökített és közzétett prostitúció, a prostitúció pedig nemi erőszak. Mégsem tűnik úgy, hogy a rendszer alapjai inognának.

Mégis: érdemes a küzdelem. A fokozatos és személyes sikerekhez pedig szükséges a férfiak részvétele a változásban. Ebből a megközelítésből született a Brománc. Abból, hogy a férfiszereppel kapcsolatban öntudatos és kritikus férfiak képesek önkritikára is. Támogató közegben – legyen az feminista nők társasága vagy profeminista férficsoport – az önkritika elvezethet a cselekvéshez is: az előjogokról, a kényelemről, a hatalomról, a finoman erőszakos tanult reflexekről való nehéz lemondáshoz; a szektából disszidáláshoz is. És ez az út elvezethet ahhoz, hogy férfiak feminizmusról írjanak és rendezzenek.

III. 

Mindazonáltal nem beszélhetünk a Brománcról a muzikalitása és a humora említése nélkül sem. A zene a darab hetedik szereplője: hol a millenial generáció kamaszkorának slágerei szólnak, hol jiddis kórusművek, hol magyar népdalok; a szereplők bulizva, nosztalgiázva és sérüléseiket feldolgozva is énekelnek. Az pedig, hogy mikor, hogyan és a történetben melyik pontig nevet a közönség, nagyon jó indikátora az adott este összetételének, a nézőtérre hozott szemléleteknek. Mert nevetni kifejezetten lehet az Apertúra előadásán: a frappáns szócsatákon, az életszerű szófordulatokon; a kakofónián és a hirtelen csöndön; a kísértetiesen ismerős karaktereken.

Király Dániel. Fotó: Trokán Nóra.

A darab attól kiemelkedő, hogy itt a görbe tükör nem harap önfarkába, mint annyiszor a ma aktív független alkotóknál, ahol a sírva vigadás az alaptónus, a társadalomkritika harsány vivőanyaga. Azt, hogy Király Dániel írásai-rendezései nem ülnek fel erre, nem válnak kizsákmányoló karnevállá, az alkotó emberi jogi szemlélete biztosítja. A Brománc a szerző két másik rendezése közé ékelődik: a címével is a színházi zaklatásokra és más hatalmi visszaélésekre utaló, saját tapasztalatokra épülő Premier Bully (2023, Apertúra), illetve a társadalmi nemek egyenlősége mellett vállaltan elkötelezett, a brechti elidegenítés politikusságát és a standup-humor formáját ötvöző Mikromacsó (2025, Jurányi) közé.

A trilógiának is tekinthető darabok szerkezetileg a Nolan-filmekre vagy  a Kaland–Játék–Kockázat-könyvekre emlékeztetnek: az időrendek fölfejtése megmozgatja a nyomozói vénát. Az eltolt idősíkok azonban nemcsak a dramaturgiának rendelődnek alá, hogy a hatásos, az erőszakos, a katartikus kerülhessen az utolsó harmadba: arra is emlékeztetnek, hogy a hétköznapok történeteiben is könnyedén összeáll a patriarchátus mozaikja, ha föltesszük a gender-szemüveget.

Ebbe a folyamatba két dolog is be tudja vonni a nézőt. Egyfelől a trilógia „második felvonásai”: a közönséggel körben ülve folytatott feldolgozó beszélgetések, amelyeket mentálhigiénés szakemberek vezetnek (Premier Bully: Halász Sári, Brománc: Dunai Marcell, Mikromacsó: Meyer Lili). Ugyan íratlan felvonások, mégis hamar kiforr a maguk koreográfiája, melynek során fiatal férfiak is beszámolnak a szocializációjukkal folytatott saját küzdelmükről és házas nők is ringbe szállnak a férfiuralom mellett. Parázs vitákat vagy megható önreflexiót élünk át, és a moderátoroknak köszönhetően nevet, definíciót kap az abúzus, a kétségeket statisztikai hitelesség oszlatja el – így velük (és a hozzászóló nézőtársakkal) teljes a közönség színházi utazása.

Innen pedig a második lépés a színdarabok „családfájának”, elméleti-történeti hátterének elolvasása: Lundy Bancroft: Mi ​jár a bántalmazó fejében? Az erőszakos és uralkodni vágyó férfi (2015 [2002]); Szil Péter és Luis Bonino: Hétköznapi hímsovinizmus. A párkapcsolati erőszak, amit még nem nevezünk annak (2006) – melyet jelen esszé írásakor is felhasználtam –; Gail Dines: Pornland. How Porn Has Hijacked Our Sexuality (2010); Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők. Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban (2019).

A Premier Bully társírója Cseh Dávid, Király Dánielnek Major Irma színészként visszatérő alkotótársa, Meyer Lili pedig színészként és dramaturgként is. Nem egyéni teljesítményt méltatunk tehát, hanem egy érzékeny, elkötelezett, a mindennapok mozaikdarabjait, elméleteket és embereket összekötő alkotói gyakorlatot. Mert életmű és közösség épül a szemünk láttára. A patriarchátus disszidenseinek életműve és közössége.

A dráma letölthető INNEN.