Nem kis izgatottsággal érkezünk Szegedre. Ketten együtt nagyjából mindent otthon felejtettünk, ami utazáskor otthonfelejthető – pizsama, fogkrém, telefontöltő. Mindenki 35. Thealtere: egy csakazértis, erőn felül fenntartott fesztivál figyelemre méltó infrastruktúrával, ahová évről évre szívesen viszik a legkülönbözőbb független előadásokat. Nekünk az első közös terepmunkánk helyszíne azután, hogy megtudtuk: októbertől mi szerkesztjük a Színházat. Merítkezünk, szaglászunk, mikor meddig enged az anyag.

Összefüggő beszámolónkat két részben közöljük. A második részben – az említések sorrendjében – a következő előadásokról írunk: A fiú / Rosszkedvünk tele / KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” / Egy elment, a többi meg követte – mesedráma felnőtteknek / A Patkányfogó Projekt / A mizantróp / Kaspar Hauser, avagy vissza az értelemhez / Kean / A Színházcsináló / MANGA – BALLET – PLAY / New Genesis

Az előző rész ITT olvasható.

Vekker Műhely. A fiú. thealterphoto2025.

Pólya Emese: A feszültségoldás miértje és mikéntje volt nekem érdekes A fiú című, középiskolásoknak szánt tantermi bábelőadásban (Vekker Műhely). A darab Christopher McCandless, alias Szupercsavargó extrém utazásainak és halálának igaz történetén alapul. És itt van rögtön a legfőbb dilemmám: a forrásanyag és a célkitűzés összeférhetősége. McCandless tényleg egy szuper csavargó, lelkiismeretes lázadóként a szabadság hőse – aki aztán embertelen körülmények között, kiéhezetten, egyedül fagy halálra Alaszkában. Mit lehet kezdeni pedagógiai igénnyel fellépő alkotóként ezzel az egyszeri, renden kívüli, riasztó történettel?  A darab készítői úgy döntöttek, hogy a kalandok jellemformáló erejére helyezik a hangsúlyt, és finomítják a főszereplő halálának brutalitását. Fontos eszközük ehhez a nézőéhez hasonló pozícióba helyezett kishúg karaktere. A történet a testvérpár visszatekintő-tisztázó párbeszédén keresztül bontakozik ki, így a felidéző emlékezés a gyászmunka részeként tűnik fel. Nagyon szép megoldás az is, hogy az előadást az addig is sokat hivatkozott kalandregényből, A vadon szavából vett idézettel zárják. Az utolsó jelenetben McCandless nyersfa elemekből összeálló bábteste a három színész közös animációja révén Buckká, a regény farkaskutya-főszereplőjévé változik. Az elhangzó szövegrészlet csúcsponton beálló harmónia érzését kelti, és így végül a halál is békés átlényegülésként kerül elénk. A kérdés viszont továbbra is bennem marad (és ez talán az előző részben említett archívum-munkákkal állítható ellentétbe, hiszen azok mintha mindenekelőtt az anyag érintetlenül hagyására törekednének) – elégséges mentség-e a nevelői szándék, hogy elbeszélésünk kisebbítse annak a szenvedéseit, akinek emléket kívánunk állítani? Illetve, ha az igazmondás igényével lépünk fel, választhatunk-e olyan történetet, ami aztán csak úgy lesz elbeszélhető, hogy „megszépítjük” a végét?

Holpár Anna: Az igaz történetek és a megszépítés hívószavakról jut eszembe: a szakmai beszélgetéseken több rendező vagy dramaturg is beszámolt olyan, a valósághűség érdekében tett erőfeszítésről, amelyek ismeretében kicsit megfoghatóbbnak éreztem, miért tűnik az adott előadás a saját kérdéseit nem teljeskörűen felderítőnek. Például ilyen volt O. Horváth Sári hírfolyam-dramaturgiája a Rosszkedvünk telében. A monodrámában egy ismert, médiazajnak kitett személyiség meséli újra, illetve közvetíti élőben megbomlásának történetét. Virtuális ellenségek és rajongók tömegével, bejátszott politikusi felszólalásokkal felesel egyoldalúan, és bár ez részvétet kelt, idővel az egész konstrukció háttérzajjá olvad össze, az algoritmikus túltelítődés bekebelezi az alkotói teret is. Innentől kezdve a főszereplő hiába ismételgeti a szabadulásnak, a valóság keresésének szólamát, ez reménytelen teatralitás, megír(hat)atlan forgatókönyv marad.

A KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” (MáSzínház) című darab megírásához használt módszertan is vegyes érzéseket kelt bennem: a karakterek – nagymama, lánya, unokája – hiteles megszólaltatásához különböző generációkhoz tartozó nőkkel készítettek életútinterjúkat, de az ezekből összegyúrt szöveganyag se egy személy teljességét, se a kollektivitás erejét nem tudja képviselni. Olyan hatást kelt, mintha nagy mennyiségű anonimizált interjút tárnának elénk – az unoka esetében például – multicégeknél dolgozó, egyedülálló, fiatal nőkkel készülteket, de azoknak mindig csak a „legjobb”, statement-szerű részeit. Ettől kibillenthetetlenül gyermeteg hangvételt kap a mondandó, és ez éppen, hogy eltakarja, felületileg elegyengeti a strukturális szenvedéseket, amiről beszélni szerettek volna – nem a „rosszkedvet” hiányolom, a megformálás bájos regiszterének hitelességében kételkedem. Az igazi Nórák otthon maradnak – állítja szociologizálva az előadás, én pedig zavarban vagyok, hogy az alcíme ironikusan vagy büszkeséggel telve értendő-e.

MáSzínház. Róbert Júlia–Bakonyvári Krisztina. KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta”. thealterphoto2025.

És még egy „mesés” példa a dilemmámra: Némedi Emese Brecht-szövegekből inspirálódó (Carrar asszony fegyverei; Az anya) rendezése, az Egy elment, a többi meg követte című mesejátéka. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen készült darab fantasztikus interpretatív lehetőségeket rejtő tételmondatot választ: „elmegyek a háborúba, hogy a béke hirdetésével megállítsam”! A történetbeli Víg Ede, a minden téren tapasztalatlan, ám e meglepő igazságtól tántoríthatatlan fiú el is jut a frontvonalra, ott több katonát győzköd, miközben reménytelenül aggódó testvére, Ágnes, egy frissen verbuvált csapattal mindennap egy faluval közelebb jut hozzá. A produkció az ötletes alaphelyzet ellenére mégsem rezonált a közönséggel. Brechtből a mese, a meséből a típusfigurák és az ismétlés kényszere maradt meg benne; háromszor nézzük végig a frontvonalhoz és a falvakhoz rendelt, változatlan eseménysort, hogy egy kifejezetten értelmetlen és fájó parafrázisokban bővelkedő nagymonológhoz érjünk. A rendezés vállaltan téren-időn kívül áll, egy pillanatig sem akar tudni aktuálpolitikai vonzatáról, de ezt a pozícióját megtartva is juthatott volna többre annál, mint hogy reménytelen, mesei elemként kezeli a tételmondatát.

P.E. Veszteségérzetet (fájdalmat!) hagy maga után a magas (ígéretes!) de meg nem ugrott léc. Engem egy kicsit A Patkányfotó Projekt is zavarba hoz. A sötétségben hagyott színpadon felsejlik a gyönyörűen kivitelezett díszlet, Hameln városa. A színészeknek kilencven percen keresztül folyamatosan minden mozdulatukra ügyelniük kell a kis házak között, de olyan fegyelmezetten dolgoznak, hogy csak meghajláskor jövünk rá, egészen addig mennyire kimerítő munkát végeztek. A díszletváros elkészítése: falak felhúzása és határok megszabása. Saját szabályrendszerek teremtése teszi lehetővé, hogy az alkotók meghatározzák a cselekvéseik irányait és céljait. Ezt a következetességet hiányolom a darab koncepciójából. Nagyszabású „projekt” a Patkányfogó: Varsányi Péter éveken át gyűjtött ötleteinek összegzése. A szövegkönyv terjedelmes saját munka, szerkezete egyszerű: dramaturgiai funkciót betöltő monológokra, fordulópontokat jelölő párbeszédekre és filozófiai igényű betétekre osztható. És még a színpadi megvalósítás is innovatív és hagyományos formanyelveket ötvöz. Szelekció helyett az előadás e nagy mennyiségű anyag teljes reprezentációjára törekszik, és így a sok ígéretes összetevő mind töredékben marad.

Kövér Béla Bábszínház. Varsányi Péter. A Patkányfogó Projekt. Fotó: Kuklis István.

H.A. Valószínűleg én az ebből fakadó következetlenségen azért emelkedtem fölül, mert – a félhomályban derengő szellemváros képén túl – teljesen hatása alá kerültem annak az elvárásrendszernek, amit a patkányfogó, mint a Hamelnbe rendelt művész-szakember, maga elé állított. A patkányoktól hemzsegő városban kihalófélben lévő mesterségét kell aktiválnia, ehhez pedig tanulmányoznia kell a romlás eredetét és minőségét, majd megfelelő tér-idő koordináták közt, egyelőre ismeretlen formában cselekednie. Micsoda mesterség ez? Ha ő nem ismeri meg a titkot, és végül hibázik, akkor a rendező sem fogja az orrodra kötni, mi történt. Egy kudarc-POV, sőt, bukás-POV. Lenyűgözött.

P.E. Igen, az intenzitást én sem vitatnám el Varsányi rendezésétől semmiképpen. Ráadásul a Patkányfogót a szerdai nap nyitányaként láttuk, és engem összességében is felzaklatott az aznapi program. A már emlegetett Belefér? vitaszínház volt a következő, és a folytatásról is érdemes beszámolni. Klasszikus drámafeldolgozást talán csak egyet hoztak a Thealterre, Menszátor Héresz Attila szerelemprojektjét: az ő rendezésében, főszereplésével, jelmez- és díszlettervezői munkájával színre vitt Mizantrópot^[1]. A Molière-tragikomédiát a szegedi Homo Ludens Project groteszk színházi paródiája követte (műfajmegjelölések a Thealter honlapjáról), és az estém ezzel újabb fordulatot vett. E kettő, műfajában és esztétikájában oly különböző előadás meghökkentő összhangba került azáltal, ahogyan alapjaiban a helyes gondolkodás lehetőségeire kérdeztek rá; arra, hogy van-e út vissza az értelemhez –mint olyan ember, aki folyton nagyon-nagyon igyekszik gondolkodni dolgokról, kíméletlenül felkérdezve éreztem magam.

Alceste, a kritikusság mogorva hőse kapcsán persze eleve adott volt, hogy ez a dilemma középpontba kerül. A csalfa véletlen ajándéka, hogy az egyébként praktikus megfontolásból (sokfős színészi gárda híján) bevezetett videósbetétek lettek Menszátor rendezésében azok az elemek, amik szélsőséget adnak a történetnek ebben a máskülönben nagyon hűséges feldolgozásban. Azok az alakok, akik véleményéről Alceste nem vesz tudomást, még csak meg sem jelenhetnek az események színterében testi valójukban, csupán bosszantó, hangos Skype-felugróablakként. Innéttől a teljes, „harmonikusan rendetlen” művészlakás típusát mintázó díszlet a „tulajdonképp azt hiszem zseni” főhős személyiségének tárgyiasulásává válik, és így minden látványelem finom adalékokkal szolgál az adaptáció teljességének kiépüléséhez.

Anyaszínház–RS9 Színház–Jelenlét Színház. Molière: A mizantróp. thealterphoto2025.

A Molière-darab közben tehát e látvány kedélyes megfigyelésével tölthettem az időt, a Homo Ludens-előadás vadsága viszont felkészületlenül ért. A szegedi kollektíva a játékosság jelszavával dolgozik az avantgárd mára klasszikussá vált formáinak felhasználásával. Így a hagyományhoz, a tudáshoz való viszonyulás kérdései alighanem feszültséggel töltik meg az alkotófolyamatot – vagy legalábbis én ezt a feszültséget éltem át a Zugban szerda este. A pincében felnövekvő Kaspar Hauser 19. századi sztorija eleve is egy fonák Bildung-történet, Szilágyi Szabolcs szerző-rendező pedig emellé fog még mindent, ami csak az utóbbi évtizedek színházában újdonságot jelent (részvételiséget, színházpedagógiát, fizikai színházat, digitális technológiát stb.) és mindezt gátlástalanul lerombolja azzal, hogy kiforgatva újracsinálja. A komfortérzetét óvni igyekvő nézőnek végső döfés – és egyben a fentiek igazolására hozható legjobb példám – a váratlan közönségtalálkozó a darab legvégén. Az addigi szerepén túllépő Kaspar (Orbán József) beszélgetőtársa a vakaródzó és vakkantásokkal kommunikáló kutyaszínház-igazgató Szilágyi Szabolcs lesz, két pincér pedig velőscsonttal jár körbe a közönséget kínálva. Amibe rángatnak minket, az színház a színházban, de nem is színház, hanem a színházról-adott-reflexió-paródiája a színházban, pedig már tapsoltunk is; szorongok.

H.A. Köszönöm a végszót, ez kimeríti az én élményemet; az előadás alatt nem voltam meggyőződve róla, hogy kijutok valaha a pincéből – ezt egészen gyakorlati szinten értem, bár lehet, hogy a mélyben mindenféle nevelődés hiábavalósága feletti kérdéseimmel küzdöttem. Hasonlóan leszorító, sokszor elviselhetetlen élményt/rombolást ezen kívül még a zárónap háromszor ötven perce okozott – monodrámák Tapasztó Ernő rendezésében, Harsányi Attila előadásában az Aradi Kamaraszínházból. Ezek közül a Kean című, mint magyarországi bemutató szerepelt: ez Edmund Kean, kora tizenkilencedik századi színészóriásnak állít emléket, de egyetértek Jászay Tamás blogposztjával másnapról, miszerint helyesebb cím lehetne A Harsányi.

Aradi Kamaraszínház. Kean. thealterphoto2025.

Harmadjára láttam őt aznap önkívület felé tartó, mégis kontrollált játék közben – az volt a benyomásom, az akrobata-kategóriában nevezett a fesztiválra. Inkább sokkolt, mint energetizált, volt benne valami hozzáférhetetlen, zsarnokias – mintha cenzúrázatlanul látnánk a bernhardi Színházcsinálóban^[2] csak a tervezés szintjén láttatott, materiális-adottságbeli feltételek hiányában állandóan a megvalósulás határán táncoló „művet”. Bernhard darabja is eljutott a Thealterre Urbanovits Krisztina rendezésében és főszereplésével (kisajátításában, tehetjük hozzá a megalomán címszereplőből kiindulva). Mint színész-parabola, ez is jól előkészített vallomás: eldöntetlenül hagyja, meddig látjuk a vérmes, saját küldetését védelmező művészt, és honnantól a Semmi szélén álló, nevetséges figurát.

P.E. Lehet, hogy ezek az eldöntetlenül hagyott, hozzáférhetetlen figurák is leginkább a kategóriák levetkőzését kívánják. Mondjuk, mint Lőrinc Katalin és Fehér Ferenc „privát használatra”, egy emeleti lakásban történő előadásra készült duettje, aminek nincsen szüksége leírásra – olvashatjuk a Thealter honlapján. A cím viszont (MANGA – BALLET – PLAY) nem mellőzhető az értelmezéshez, mert a darabban pontosan az történik, amit ez ígér. A látványvilágot és a narratívát a japán képregények és animációs filmek könnyedén és szellemesen koreográfiákká átfordított zsánerképei alkotják. Játékos a koncepció: az animével kicsit is ismeretes nézőnek muszáj kuncognia a mini-adaptációk meghökkentő pontosságán. Fekete-fehér iskolai egyenruha, viszonzatlan tiniszerelem, intim találkozásba átcsapó masszázsprogram. A tetőponton pedig Fehér karakterének váratlan, pazar arcjátékkal kivitelezett transzformációja, ahogyan valamilyen rejtélyes démoni erő hatására torz vigyorgással, csapzott hajjal, meg-megakadó katatón mozdulatokkal fokozatosan minden hasonlóságot elveszít saját magával – ehhez csatlakozik Lőrinc, és ketten összenőve változnak nagy szörnyeteggé a zárlatban. A táncosok profizmusa miatt válik ez a néhol bolondos, néhol tébolyult anime-balett minden nézője számára elbűvölővé.

Fehér Ferenc–Lőrinc Katalin. MANGA – BALLET – PLAY. thealterphoto2025.

Mindez pedig egy érett párkapcsolat bonyolultságának illusztrációjaként bontakozik ki, ahol a két fél kéjvágya, szeretete, társas magánya a mozdulataikat összhangban tartja ugyan, de nyugtot sosem hagy nekik. Pontosan így is kezdődik a később rémálomszerűvé váló történet: egy álmatlan éjszakával. Használt téma, a megvalósítás mégsem közhelyes, hiszen az okos, pontos, öniróniát sem nélkülöző játék az ismerős konfliktusokon keresztül „férfi-női dinamikák” helyett két erős személyiség találkozását viszi színre. Férfi és nő együttlétének sablonszerű ábrázolása veszélyeztethetné a New Genesis című táncelőadást is, amelyet Gemza Péter rendezett a babeș-bolyai-s színisek végzős évfolyamának. Ebben a mozgásért, túlélésért, megújulásért folytatott küzdelemben a rengeteg kín és feszültség végül férfi és nő egymásra találásában oldódik ugyan, az előadás viszont a csoportalkotásra képes egyének saját megküzdésére fekteti a hangsúlyt. A koreográfia méltányosan bánik táncossal és nézővel is: a teljes színpad egy órán keresztül mozgásban van, mégis az összes alkotó színészi, fizikai képességei egyenként megmutatkoznak.

Tánccal nyitottunk, tánccal zárunk – mit gondolsz, Anna, jó lesz így?

H. A. Jó lesz így!

Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Kar–Shoshin Színházi Egyesület. New Genesis. thealterphoto2025.

[1] Molière: A mizantróp. Fordította: Petri György.

https://szinhaz.net/wp-content/uploads/pdf/drama/1992_03_drama.pdf

[2] Thomas Bernhard: A Színházcsináló. Fordította: Györffy Miklós.

https://szinhaz.net/wp-content/uploads/pdf/drama/1992_01_drama.pdf