Nem kis izgatottsággal érkezünk Szegedre. Ketten együtt nagyjából mindent otthon felejtettünk, ami utazáskor otthonfelejthető – pizsama, fogkrém, telefontöltő. Mindenki 35. Thealtere: egy csakazértis, erőn felül fenntartott fesztivál figyelemre méltó infrastruktúrával, ahová évről évre szívesen viszik a legkülönbözőbb független előadásokat. Nekünk az első közös terepmunkánk helyszíne azután, hogy megtudtuk: októbertől mi szerkesztjük a Színházat. Merítkezünk, szaglászunk, mikor meddig enged az anyag.

Összefüggő beszámolónkat két részben közöljük. Az első részben – az említések sorrendjében – a következő előadásokról írunk: Lágymagány / Talált tér / Lenka és a szemüveges lány / Freudból is megárt a sok? / mostakkor. – special edition / Belefér? – vitaszínház a párkapcsolati erőszak tabuhelyzeteiről 2.0 / Bocs, hogy élek / Kék Tesla / Kamaszharc / Lassan / A Tíz hónap Babilon-ügy / Kislányom, mondd, hogy nem igaz! történetek a hátországból / Brománc 

A következő rész ITT olvasható.

Megnyitó. Szász Zsófia. Lágymagány. thealterphoto2025.

Holpár Anna: Különös, csendes nyitány Szász Zsófia: Lágymagánya^[1]. A szólóelőadás saját összeállítású koreográfiája két rövid tánc-tételből áll, az első a közösség „eltáncolása”, a másodikat a (saját) magány(á)hoz címezi az – elmondása szerint – egyedüllétben gyakorlott szerzői alteregó, Terpszikhóré. Ezeket a – láthatólag még csak nem is egymással ellentétes – létmódokat a moldvai körtáncok ringató ritmusa fogja össze. Az alapmotívum csak gondolatnyi kitérőket tesz, olyanokat, ahonnan még visszatalálni az egy személy alkotta körbe, miközben a hangszórókból szabadon artikulált népdalok szólnak. Most akkor eltáncolom nektek – készít fel Terpszikhóré a tételekre, s valóban éppoly figyelmesen kommunikatívak a felismerhető, majd alakjukat elfelejtő mozgásformák maguk is, mint a fondorlatos kísérőszöveg a tánctételek szüneteiben.

A műsorban ezután következő Szünet Együttes: Talált tér című produkciója szintén a tánc(osok)ban rejlő bátor kreativitást engedi csodálni. A társulatvezető Szabó Réka első alkalommal dolgozott olyan csoporttal, amiben atipikus fejlődésű, de a tánchoz elemien kötődő emberek is szerepelnek. Komolyan veszik a maguknak előírt szabályt: táncolhasson mindenki ugyanolyan felszabadultan. Akkor is tudnám, hogy egy pedagógiai program eredményét látom, ha az elején nem hallanánk a közösen kifejlesztett módszer nevét: ovi impró. A sorakozó és a csendes pihenő idejét egyezményes zene jelzi, ezen kívül szabad a pálya, nyolc fiatal táncos próbálgathatja egymással megvalósítani spontán támadt elképzeléseit. Az Erasmus-projektként indult formáció egy korábban csak feltételes módú, megelőlegezett állapotot talált meg és tett láthatóvá – azért hat meg az egész, mert arra gondolok, hogy olyat tanultak meg együtt a testi kifejezésről, kapcsolódásról, amelyre tényleg mindannyiunknak szüksége lenne. A táncosok nemcsak e tudás előállításához szükséges tér hiányára, a megtalálás lehetőségére is emlékeztetnek.

Szabó Réka–Szünet Együttes. Talált tér. thealterphoto2025.

Több előadásnál kísértett a gondolat, hogy amit nézek, annak helyet kellene kapnia egy utópikus köznevelési programban. Itt még egy visszafogott, könnyen utaztatható példát említenék: a frissen összeállt JuBo Társulat Lenka és a szemüveges lány című bábelőadását. Az alapanyag (Kolozsi Angéla meséje Szegedi Katalin illusztrációival) érzékenységéhez méltó előadás készült, melyben egy iskolai kiközösítés történetét látjuk, de nem az áldozat, hanem egy beavatott szemtanú szemszögéből. Szerettem a két előadó egymásra hangoltságát, a részletek gondosságán érződött, hogy igazán sajátjuk a produkció. Sokan mondták, hogy túlzás ennyiféle bábot játékba hozni egy előadáson belül, én az ingergazdagságot inkább egy minden ízében megelevenedő gyerekkönyv sajátosságának tudtam be.

Pólya Emese: Szeged rutinosan fogadja a thealterezőket — ezt írod, Anna, a fesztiválhonlapon megjelent híradásban. Te pedig rutinosan fogadsz engem, miután két nappal utánad megérkezem. Igaz, a Lágymagányról lemaradtam, az is kényelmes, puha érzés, ahogyan hagyom, hogy bevezess a színházvárosba, amivé a fesztivál első napjaiban Szeged változott. Ahogyan az előadások között sietünk egyik helyszínről a másikra, a belváros utcái is a fesztivál részévé válnak. Újfajta résztvevői érzékenységre lelek magamban ettől, amit minden bizonnyal az is táplál, hogy a fesztiválra sok, lényegében díszlettelen előadás érkezett. Így, amikor a napjainkat tervezem, a várakozásaim részévé válnak az egyébként sokféle funkciót betöltő épületek és terek, amikben mozgunk.

Hozom példakánt máris az egyik helyszínt: Motiváció Közösségi Tér. Itt hatalmas, utcára néző ablakok fogadnak, egy másik szobában business casual irodai konyhát találunk. És ami minden kezdeti ellenállásom, cinikus bajszom-alatt-mosolygásom ellenére elkerülhetetlenül a színházélményem inherens részévé válik, az a workshop-színház-terem szivárványos zászlókkal díszített falán olvasható nagy felirat: Közös utunk. Sem magamat, sem pedig az előadásokat nem tudom megóvni ettől a lebegő mottótól. Így a Freeszfén összeállt Közszín Kollektíva vitaszínházi előadása (Freudból is megárt a sok?) közben például önkéntelenül megfeleltetem ezt a mondatot a résztvevők érzékenységével és konszenzusra törekvésével; másnap pedig pont jól passzol a mémszerű öniróniával, vagy éppen kétségbeesett vallomásossággal elsütött közhelyek közé, amikkel Juhász Maja és Kovács Luca – e két attitűd közötti állandó billegésükben – egyébként is dobálózik a mostakkor.-performanszsorozat^[2] szegedi különkiadásában.

Juhász Maja–Kovács Luca. mostakkor. special edition THEALTER különkiadás. thealterphoto2025.

H.A. Tegyük hozzá, hogy a Közszín Kollektíva vitaszínházi helyzetét a közös út szlogenje, illetve a disputát már-már beszélgetős műsorrá puhító moderálás erősen abba az irányba terelte, hogy bármelyik oldalra helyezkedtél is, nem találtál fogódzót a szemközti oldalról elhangzó érvekben. Vagyis az illusztratív jelenetek után vitára bocsátott tételmondatok annyiféle értelmezést kínáltak fel, hogy nem alakulhattak ki egymással rivalizáló, egymásnak kihívást jelentő megközelítések a két oldalon. Az idő nagy részében például különböző megfejtéseket adtunk a „pszichologizáló beszédmód” jelentésére, mert az alkotók ugyan használták a kifejezést, de nem határozták meg, mit értenek alatta. Így elveszett az a lehetőség, hogy a felszólalók saját álláspontjukat egy ellentétes pozíció tükrében vizsgálhassák, ehelyett inkább csak egy látványos véleménycsere kerekedett. Nem úgy, mint a DR?NKUBÁTOR Produkció párkapcsolati erőszakkal foglalkozó vitaszínházi előadásában (Belefér?), ahol a moderátoroknak már sokkal inkább sikerült felkavaró, belső feszültséget eredményező döntési helyzeteket kialakítaniuk. Hevesi Tóth Evelin, Kocsonya Zsófi és Takács Oliver jól körülhatárolt, de megosztó kérdések elé állították a résztvevőket, és a vita során gyakran összegezték az elhangzó érveket. A Szegedi Nemzeti Színház tükrös balett-termében az esti előadás sürgetése miatt kevés idő maradt a vitahelyzetek során keletkezett feszültségek feloldására, úgy éreztem, minden résztvevő folytatta volna még.

P.E. Folytattuk is egyébként a szünetben, amíg időnk engedte! Álltam zaklatottan a Régi Zsinagóga udvarán, és nem bírtam abbahagyni. Értem a fenti különbségtételt, ugyanakkor a fogalomtisztázás nekem éppenséggel a Belefér?-ből is hiányzott, és éppen azért, mert ott kézzelfogható és felkavaró problémafelvetésekre jutott csak idő, megnyugtató orientációs pontok kijelölésére vagy absztrakcióra azonban nem. Sokan érveltek személyes élmény alapján (azt hiszem, ez a látottnál profibb moderálás mellett is elkerülhetetlen lett volna), és feszültséget okozott, hogy a beszélgetésnek hirtelen a tétje ez lett: a közönség tagjai közül ki erőszak áldozata (sőt, ki erőszaktevő!), és ki nem. Úgy érzem, nemcsak vitára, hanem edukációra is szükség lett volna. Ez a téma továbbra is gondolkodásban tart, nem fogok benne most előrelépést tenni. Inkább az általad is említett balett-teremmel folytatom, mert arról viszont csupa szépet tudok mondani.

Kábítószerügyi Egyeztető Fórum–Szegedi Nemzeti Színház. Kék Tesla. thealterphoto2025.

A fesztivál programjában több problémafelvető igénnyel készült ifjúsági, illetve színházi nevelési előadás is itt kapott helyet. Van olyan ezek között, aminek a klasszikus színpadi elrendezés „áll jól”, és a szervezők figyelnek is erre. Ilyen például a győri RÉV Színház Bocs, hogy élek című előadása^[3], amely zenés, látványosan koreografált, de alapvetően szövegcentrikus jelenetek láncszemeiből áll össze. A közönség „zavartalanul” fogadhatja be ezt a kortárs ifjúsági revüt: a függönnyel betakart tükrös falak közönséges fallá változnak. Fedetlen tükrökkel viszont ez a tér a részvételi előadások kitűnő helyszínéül szolgál. A színészek az egymással szemben felállított széksorok között dolgoznak; a tükör pedig egyrészt praktikus, hiszen pótolja azt, amiről a „két irányba játszás” következményeként valamelyik oldal lemaradna. Másrészt, a mindenfelől tükröződő arcok az önmagunkkal való szembenézés benső folyamatának kivetülésévé válnak. Fontos viszont megjegyezni, hogy itt az optikai hatások lehetőségei túllépnek a közönség önreflektív hajlamának felébresztésén. A megkettőzött színpadi képek a látott helyzetek értelmezhetőségének sokféleségére emlékeztetnek, a minden irányban kitáguló tér pedig feszültséget kelt: a terem közepén zajló konfliktust egyetlen gócponttá sűríti.

H.A. Ezért is jó állandó helyszíne a balett-terem a Kék Tesla című színházi nevelési programnak. A gyakorlott (és milyen jó fej!) drogprevenciós szakember bevonásával színre vitt programegyüttes mind a játszókra (a történet szerint egy függőségbe csúszó fiú és lány), mind a közönségre írt jeleneteiben belakta ezt a teret: egyszer a lány gondolatait találgattuk tükörre rajzolt firkákkal, máskor hallucinogén vetítésekben úszott minden. Még ha a középiskolás osztályommal mentem volna az előadásra, azt hiszem, akkor sem éreztem volna kínosnak a bulijeleneteket, ami elég nagy szó. Sőt, még most is a fesztivál egyik legjobban eltalált pillanataként maradt meg a félhomályig sötétített, pillanatokon belül elinduló trip lüktetését előrejelző, mégis tér-időt megszakító párbeszéd, amelyben a szerhasználaton kívüli értelmes dolgokról kérdezik a közönséget: jól csinálom? Mi mást kéne csinálnom? Mit csináljak, hogy szeressenek? Kísérteties volt, ahogy ebben az atmoszférában más és más hangon szólalt meg egy-egy bizonytalan jó tanács.

Ferencvárosi Pinceszínház–Terminal Workhouse. Kamaszharc. thealterphoto2025.

És a szintén középiskolásoknak készült Kamaszharchoz (Ferencvárosi Pinceszínház) is illik a leírásod a terem funkcióiról: azt hiszem, ezt a szereposztás miatt szerettük a legjobban. Jó volt figyelni, ahogy a játszók a színen követik végig a jeleneteket: ha épp nem is volt szerepük, végig beszédes, reaktív maradt az arcuk – nekem sokat jelentett ezt látni azon túl, hogy egyébként is túltelítődtem az arcukkal a tükrök miatt. Grisnik Petra sokszor váltott karaktert; több „első szerelmet” játszott, de ő volt a nyomulós kolléga, a felvilágosításra delegált nő, illetve az anyuka is. Mindegyikben talált egy típusfigurát, mégis – főleg a fiatal lány-szerepekben – kiismerhetetlen maradt, tökéletes létbizonyságban tartva a végzős gimnazistát játszó Ivanics Tamást, aki a történet szerint felnőtt élete megkezdéséhez a barátnőszerzést nevezte ki első számú prioritásnak. Márfi Márk mind őt vezető kortárs barátként, mind apaként gátlástalan buldózernek hat mellettük – a barát karakteréhez kötődő narratív fordulat ráadásul számomra lényegtelennek tűnt a három színész bizsergető kémiája mellett. De ez talán csak annyit jelez, hogy Balatoni József azonos című regényének adaptációja túlnőtt a cselekménykövetés keretén, önálló atmoszférát hozott létre.

P.E. Apropó, kémia és Márfi Márk: mit gondoltál a Lassanról^[4]? Nekem nagyon emlékezetes az anyát és fiát alakító Für Anikó és Márfi összhangja. Később nagy egyetértésben állapítottuk meg, hogy az előadás idejének előrehaladtával még az arcuk is egyre hasonlóbbnak tűnt. A játékot Márfi drámaszövege vezérli: a két szereplő végig egy asztalnál ülve beszélget (kérdéses persze, hogy beszélgetés-e ez, és megvalósul-e a szereplők közti kommunikáció). Az előadás ökonómiája tehát megköveteli a színészektől a pontosságot.

H.A. Márfi Márk az előadással igazából két szövegkönyvet mutat be, és ezeket két különböző, elképzelt közönség számára kellett megírnia. Az egyik – ezt keretezi a történetbeli fiú hazavitt budapesti munkaként, ennek a nyomtatott példányát olvassa össze anya és fia az asztalnál – a „színház a színházban” előhívója. A szöveg provokálja az anyát, hiszen igaz is, nem is, fel kell rajta háborodni; ha az anya eddig hallgatott – a fiú tudja ezt – ettől majd beszélni fog. A másik szövegkönyv pedig, vagyis minden, ami az elsőn kívül esik, felénk, nézők felé irányul: nyilvánvalóan egy vágyott beszélgetést, vágyott igazságtételt tár elénk, annak a fájdalmával együtt, hogy hasonló feloldozás a művön kívüli világban (akárkiében) ilyen tisztaságban nem előállítható. Tehát a színrevitel során teljesül be valami, ami azon kívül nem tud, és ezt a darabon belüli szövegkönyv kétszeresen is jelzi.

Márfi Márk. Lassan. thealterphoto2025.

Az idei Thealter másik igazságtevő-beteljesítő opusaként kanonizálódott A Tíz hónap Babilon-ügy (Gólem Színház) – ebben Fullajtár Andrea a nagyanyja, Galló Olga lágernaplójából mond részleteket. Az előadás ezen túl még abból a ‘60-as években kezdett levelezésből válogat, melyet a szerző a szövegének kiadása érdekében folytatott különböző hivatalokkal – eredménytelenül. E színrevitel tétje, hogy az eredeti szövegeknek igazságot szolgáltasson a puszta bemutatásukkal: a háromfős alkotói csapat átadja a teret az archívumban talált anyagoknak. Súlyos, szépségeivel együtt is gyötrelmes Galló Olga története, de a Kádár-korszak hallgatáspolitikáján csúfolkodó leveleket nem tudtam nem az anyag jelenbe-kötésének kudarcaként is hallgatni. Ugyanilyen hiányérzetet hagyott bennem a felkavaró, brutális naplószövegeket mozgató Kislányom, mondd, hogy nem igaz… (Sarolta Kulturális és Közéleti Tér, Soharóza)^[5]. Mint személyes, nyers anyag – zavarba ejt, hogy az előadók elzárkóznak annak jelzésétől, szerintük mi, nézők, hol vagyunk ezekben a történetekben. De neked ehhez több megfejtésed volt, jobban értékelted.

P.E. Igen, én az utóbbit, Gardenö Klaudia rendezését nagyon lelkiismeretes és csiszolt munkának éreztem. Az előadók egyvalami jelzésétől korántsem zárkóznak el: rögtön egyértelművé teszik, hogy a megvalósítás fókuszában itt is a szövegek vannak – a kérdésed innentől, ha jól értem, hogy mit kezdhetünk ezekkel. Gyarmati Fanni és Polcz Alaine háborús naplóinak az orosz megszállás idejéből származó részletei kapnak itt hangot Döbrösi Laura, Levko Esztella és Száger Zsuzsanna előadásában, a hangzó szövegen kívül csak a kezdetektől állandó elemek jelennek meg (folyamatos háttértevékenységként vagy ritmikus ismétlődésben) a színpadon. Ilyen a főzés, amiben a három színész felváltva vesz részt, és az időről időre előadott, kórusra írt és koreografált dalok. Ami tehát változó, cselekményes, azt a szövegben kell keresnünk, nem a színpadi eseményekben. A kérdésedet mégis ezeken az állandó tevékenységeken keresztül tartom megválaszolhatónak. Ezek a nők (a játszók és a naplók lejegyzői) rendületlenül, nyílt tekintettel beszélik el nekünk a meghalást, miközben a konyhaasztalnál állva együtt pucolják, gyúrják, forralják, készítik el újra – igen, az étellel együtt tulajdonképpen magát az életet. Gazdag leveshez terítenek az előadás végén, és nézőként az utolsó színpadi képet látva – amikor a kórus végleg kétfelé oszlik, és férfitagjai hátul félárnyékában maradnak – azt a görcsös kérdést viszem a gyomromban magammal, hogy a nők asztalánál férfinak juthat-e még vajon hely.

Sarolta Kulturális és Közéleti Tér–Soharóza. Kislányom, mondd, hogy nem igaz… thealterphoto2025.

H.A. Hát igen, ebben a kérdésben összegződik a problémám. Nem tudom, hogy ezt a könyörtelen, szünet nélküli szövegmondást mi vezeti jobban: hogy láthatóvá tegye a jogrenden túli (hadi)állapot különös törvényeit, ezek erejével borzongasson, vagy hogy végtelen és megbocsáthatatlan sérelmeket soroljon. Én akkor tudtam csodálattal nézni az előadást, amikor az előbbit hagyta érvényesülni, de ez a szegregált zárókép – valamint a jellegzetesen hetyke, vádló, számonkérő színészi hanghordozás és a közönség felé vetett ugyanilyen pillantások – elbizonytalanítottak.

P.E. Talán idealizmus, de máshogy közelítenék. A nők ellen – szisztematikusan – elkövetett erőszak személyes történetei felhangosíthatók (felhangosítandók!), és így a történelem részévé tehetők. Ezt az alkotói célt feltételezve magyarázom a férfiak kimaradását a záróképből. A kegyetlenség pedig mindenkori; nem történelmi (nemi), nem a „hadi állapot” részeként létezik – és erről a hallottak alapján az erőszaktevők felé irgalommal forduló naplóírók vélekednek így. Tehát magunkat sem történelmi-jogorvoslati szempont alapján kell keresnünk az előadásban. A kevés színpadi eszközre hagyatkozva, amit az alkotók kiválasztottak, a konklúzióm a következő (nagy újdonságra ne számíts). Egyrészt, a kegyetlenség előtt értetlenül kell megállni, színpadi játékká formálva sem szabad értelmet tulajdonítani neki. Másrészt, az életet mindenképpen mindig a kegyetlenség ellenében kell csinálni, az életért újra meg újra meg kell dolgozni. Tehát az, hogy a színpadon főznek és esznek, nem egyszerűen egy dekoratív elem vizuális-tematikus kikerekítése, hanem mintaadó magatartás – és azzal együtt ígéret, feloldozás.

H.A. Szeretném, ha így lenne. Ha jól értem, és a szélsőségig kitolom, amit mondasz, még az is előfordulhat, hogy ebben a rendezésben a jogrend és jóvátétel iránti vágy, az egyenlőségről mint biztonságos, semlegesítő eszményről alkotott elképzelés, végső soron a konformizmus ellen beszélnek ezek a minden-borzalmon-túli, nyitott szemű, életakaró nők. Kicsit olyan ez akkor, mint amit az Apertúra Brománca^[6] csinál „maiban”. Meglepett a darab felületi ítéletmentessége (vagyis rögzítőképessége: ilyen társasági életet, mint ami itt volt, én még nem láttam színpadon!) és ezzel egyidejű, csak a kompozícióban érvényesülő (derűs, határozott) kritikája arra vonatkozóan, hogyan is vannak férfiak és nők egymás mellett. Jó alaphelyzet a kérdésfeltevéshez, hogy egy baráti társaság életéből látunk egy estét – a szereplők legtöbb megmozdulása beillene egy átlagos (szomszédos?) asztaltársaság elkapott pillanatának. A megszólalásokra és karakterekre pedig nem ül rá a mondandó didaxisa, idővel mégis félreérhetetlen lesz: a „csendes”, „visszafogott” lányok, és a férfi homoszexualitás kollektíven megerősített (le)tiltása, nevetségessé tétele itt nem a díszlet természetesség-igénye miatt szerepel, hanem azért, hogy felhívja a figyelmet a társaság tagjainak méltóságát és vágyait sértő közösségi reflexek romboló hatásaira.

P.E. Úgy érzem – és jólesik –, hogy előre visz minket ez a gondolat! Viszont visszatérnék még a feloldozáshoz kicsit, mert a feszültségoldás egy másik kontextusban is érdekes volt nekem: A fiú című, középiskolásoknak szánt tantermi bábelőadásban (Vekker Műhely). A darab Christopher McCandless, alias Szupercsavargó extrém utazásainak és halálának igaz történetén alapul. És itt van rögtön a legfőbb dilemmám: a forrásanyag és a célkitűzés összeférhetősége. McCandless tényleg egy szuper csavargó, lelkiismeretes lázadóként a szabadság hőse – aki aztán embertelen körülmények között, kiéhezetten, egyedül fagy halálra Alaszkában. Mit lehet kezdeni pedagógiai igénnyel fellépő alkotóként ezzel az egyszeri, renden kívüli, riasztó történettel?

[1] Elefánti Emma: A túlélés formátumai. fesztiválbeszámoló.

https://szinhaz.net/2024/07/05/elefanti-emma-a-tuleles-formatumai/

[2] Jenei Péter: Keresni az igazit. 4in1 kritika.

https://szinhaz.net/2025/03/19/jenei-peter-keresni-az-igazit/

[3] Prikazovics Júlia: Gondolatbuborékok. 2in1 kritika.

https://szinhaz.net/2025/06/18/prikazovics-julia-gondolatbuborekok/

[4] Németh Fruzsina Lilla: Beszélni könnyű, beszélgetni nehéz. kritika.

https://szinhaz.net/2025/04/24/nemeth-fruzsina-lilla-beszelni-konnyu-beszelgetni-nehez/

[5] Németh Fruzsina Lilla: Bár mondhatnánk, hogy nem igaz. kritika.

https://szinhaz.net/2025/03/18/nemeth-fruzsina-lilla-bar-mondhatnank-hogy-nem-igaz/

[6] E-dráma: Király Dániel: Brománc. Konkol Máté előszavával.

https://szinhaz.net/2025/10/05/uj-e-drama-kiraly-daniel-bromanc/