A Darvas színházi pillanat, színházi esemény a javából – a nagyszerű színész (Gálffi László) és a kivételes érzékenységgel, intelligenciával és az őszinteség rendíthetetlen igényével megírt szöveg (Darvas Iván: Lábjegyzetek) különleges találkozása. A vallomásos önéletrajz megalkuvást nem tűrő önfelmutatása következtében elmosódnak a határok színész, szöveg és közönség között a stúdiószínpad intim terében.

A Darvas. Örkény István Színház. Fotó: Horváth Judit.

Gálffi László egykori színésztársa önéletrajzi regényének felhasználásával és Mácsai Pál koordinálásával készített monodrámát Darvas Iván születésének 100. évfordulójára. Az előadás egyik legfontosabb szervezőelve – ahogy ezt az előbemutató színlapjának mozgólépcső-fotója híven közvetítette – az alvilágjárás motívuma. Ez a metafora több szinten is megjelenik: Darvas Iván színészi pályájának legelső fontos szerepe – Jean Anouilh: Eurüdiké című drámájában – és a pályája későbbi szakaszában több mint tíz éven keresztül játszott az Egy őrült naplója egyaránt külső-belső pokoljárások története. A pokoljárás értelmezhető művészet-metaforaként is („Aki dudás akar lenni…”), de az életrajzban mégsem a színészi pálya állomásait jeleníti meg; sokkal inkább az életút – és a monodráma – legmeghatározóbb eseményeként ábrázolt, megtérés-történetként felmutatott bebörtönzés stációit. A börtönben töltött, illetve az azt közvetlenül megelőző és követő évek jelentőségét (az állandó egzisztenciális fenyegetettség állapotát, a későbbi mellőzöttség szorongatását) a színpadi szöveg refrénként ismétlődő mondata: „Darvas, szedje a cuccát!” is hangsúlyozza. Olyan időtengely ez a mondat, amely mentén az előadás narratívája hol a múltba, hol a jelenbe fordul. A felszólítás egyszerre konkrét és jelképes értelmű: a személytelen, zsarnoki hatalom kiszolgálói ugyan különböző börtönőrök alakjában idéződnek fel, a mondat mégis egy hangon szól, hiszen a hatalomnak való behódolás identitásvesztéssel jár. Tulajdonképpen az idősíkok (Darvas életideje és a halála óta eltelt évtizedek) és a különféle terek (a privát szféra, a színház és a hatalom terei) folyamatos mozgásában és alakulásában teremtődik meg és válik felmutathatóvá a színész-előd (egyszerre reális és fiktív) alakja.

Az előadás dramaturgiája formailag is leképezi ezt a tapasztalatot: a csigavonalszerű, körkörös szerkezet – melyet az ismétlődő kulcsmondat szervez – különböző terek és idők személyiségalakító hatását rajzolja fel. Ahogy a szabadság-rabság fogalmak jelentése folyton megkérdőjeleződik, úgy ez a motívum is egyaránt jelzi a külső hatalom kontrolláló jelenlétét, és ezzel szemben a belső integritás megteremtésének fokozott igényét. A körkörös szerkezet zártsága egyszerre lehet a kényszerítő hatalom tereként megjelenő börtön, mint konkrét helyszín; és a szabadság elérésének, a valódi, belső történések helyének, a léleknek a metaforája. Az én és a másik – fogoly és börtönőr, színész és néző, Darvas és Gálffi – közti határ eltörlődése azonban nem csupán színészi bravúr, hanem a szöveg egyik legfontosabb tanulsága, amely Kosztolányi Dezső Halotti beszédét is felidézi. A börtönben ugyanis az integritás megőrzésére irányuló sokféle kudarcos kísérlet után a belső szabadság és béke kegyelmi állapotát az a felismerés hozza el, hogy az emberek közti különbség csak az egyes öntudatok kivetítése, és az együtt-szenvedésben minden ember egyenlő.

A színésztárs alakját a néhány kimustrált színházi széksor között közlekedő Gálffi László aprólékosan kidolgozott, visszafogottságában is kifejező testbeszédével jeleníti meg. Zakója önálló életre kel – de legalábbis sajátos jelentések és funkciók kapcsolódnak hozzá, többek között az értelmiségihez, művészhez méltó polgári élet megtestesítőjévé válik. A széksorok nem töltik ki egészen a színpadot, néha mintha légüres térben lebegnének – így az előadás egyszerre visszatekintés és jelenvalóság. Az önéletrajzot író színész, akinek alakját Gálffi László a (szék- és betű)sorok között idézi meg, egyszerre nézője és alakítója saját életének; így a színpad és a nézőtér világa összemosódik.

A Darvas. Örkény István Színház. Fotó: Horváth Judit.

Az előadás egyik legkülönlegesebb eleme Gálffi László mosolya, amely a szöveget folytonosan keretbe foglalja, kiegészíti, modulálja, rámutat a lehetséges többértelműségekre, jósol és magyaráz. A börtönjelenet Dosztojevszkij regényeit idéző katarzisában a monodráma transzcendens magasságba emelkedik, hiszen Gálffi derűs bölcsességet és a kegyelmi állapot fényét felragyogtató mosolyát nehéz megrendülés nélkül látni. Talán ez az a pontja az előadásnak, ahol a színész tökéletesen egyesül a megidézett alakkal. Az utókor tudása és reflexiói is ennek a mosolynak a segítségével íródnak vissza a pályája és élete végéhez közeledve létösszegző igénnyel visszatekintő Darvas szólamába. A szöveg keletkezése óta eltelt idő eseményei a néző interpretációját önkéntelenül is befolyásolják, így kap például többletjelentést az előadás zárlata, ahol a rendszerváltás körüli idők optimista hangulatát felülírja az azóta eltelt évtizedek kiábrándultsága.

Ez az általános érvényű belátás azonban – bár kétségkívül az előadás csúcspontja – nem telepszik rá a darab egészére: a sok apró anekdotikus, humoros, önironikus életkép oldja az olykor kinyilatkoztatásos hangvételt. Az előadás sokszor közelképeket mutat, az életút kinagyított részleteit, a közeli képek mögött azonban mindig kirajzolódik a (társadalmi-politikai) nagytotál is. (Darvas Iván pályáját tekintve talán nem véletlen, hogy önéletrajzi szövegében gyakran érvényesül a filmes látásmód és dramaturgia.) Gálffi László ezt a két aspektust (a példázatos és a személyes jelleget) egyszerre tartja játékban – szövegmondó kvalitásai pedig megemelik a színpadon olykor monológként vagy hosszúversként ható szöveget, és még az esetlegesen közhelyszerű vagy általánosító megállapításokat is élő, emberi érzéssel és tartalommal töltik meg.

Persze az sem fog csalódni, aki nem a nagy lelki történések felmutatására, hanem az életút fontosabb állomásainak néhol finoman önironikus, néhol derűsen anekdotikus beszámolójára kíváncsi. Gálffi nemcsak a színész és őt megtörni próbáló börtönőre kétszereplős drámáját képes megrendítő természetességgel eljátszani, hanem a börtönéveket megelőző és követő szakaszok olykor kedélyesebb, olykor nyomasztóbb leírását is rendkívül szórakoztató módon tolmácsolja. A monodráma egy pillanatra sem válik egyhangúvá, az elbeszélő sokszor életének más szereplőivel, saját magával és közönségével is élénk párbeszédbe bocsátkozik. Mégis, minden humora és élénksége ellenére nagyon szikár, kiegyensúlyozott ez a szövegközpontú előadás, sőt olykor kimondottan zárkózott, tapintatos, soha nem tolakodó vagy hatásvadász, hanem finoman elegáns, mint amilyen kép Darvas Ivánról is él bennünk. Gálffi László híven közvetíti ezt a finom eleganciát – és ha meg is gyötör, azt feloldja bölcs mosolyával és fanyar humorával.

Mi? A Darvas – Darvas Iván Lábjegyzetek c. önéletrajzi könyvéből összeállította: Gálffi László
Hol? Örkény Stúdió
Kik? Gálffi László. Asszisztens-ügyelő: Mészáros Csilla. Súgó: Sütő Anikó. A próbákat vezette: Mácsai Pál