Sorozatfinálé, áll a Trafó honlapján Juhász Maja és Kovács Luca „performansz-színházi” előadása, a mostakkor. maraton S01E01-09 leírásában. A Freeszfén végzett alkotópáros éppen egy éve, szeptemberben kezdte a Trafó Kabinjában hónapról hónapra jelentkező autobiografikus előadás-sorozatát, a mostani alkalom az előző részek egy éjszaka alatt ledarált bindzs-verziója. A végével nyitni vagy a nyitással zárni: körbeérést jelez, átfogó igényt érezhetni benne. De megtréfál a paradoxon, a performerek már az első perctől mintha random-generátor programmal vetnének bele a személyes archívumukba. Az egy éven át tartó házibuli afterjeként is hivatkozott előadás nem lehet nyugvópont, sokkal inkább egy szétszórtatásában is spontán belső kapcsolatokat kialakító, pörgő, túlstimulált közléskomplexum.

A performansz időtartama 480 perc, azaz nyolc óra. Nyolc óra munka, ez jut eszembe, értéktelen reflex-gondolatnak tűnik, aztán mégsem. Ez a játékidő nézői és előadói oldalról, az intézmény dolgozóinak részéről is megköveteli a magáét mind testi, mind szellemi szinten – a részvétel innen nézve közösségi munka-számba megy. Több „munkacsoportra” bontva, precíz menetrend szerint haladunk végig a Trafó épületén belüli hét helyszín tizenegy állomásán, amely az alkotópáros elmúlt évi teljesítményét rendezi újra. Azokon a stációkon, amelyeken a csoportok összegyűlnek, mindkét performer személyesen jelen van: ilyen például a nyitó hajvágás az Előtérben, vagy a közös kalandokat feldolgozó stand-up a Nagyteremben. Leggyakrabban a közös, mindenki jelenlétében zajló eseményeket is állandó vetítés kíséri: prezentációk, vlogok, hosszas internetes böngészéseket rögzítő képernyőfelvételek. A kiscsoportos helyszínek pedig kizárólag médiumokon keresztül közvetítik a „házigazdák” jelenlétét, például iskolai médiaművészeti ujjgyakorlatnak tűnő videónaplókkal az alkotók „összes álmáról”, fogdosható relikviák kiállításával a Kabinban, vagy hangfelvételre vett szorongásokon keresztül az Öltözőben. Összefolyik a személyes jelenlét a virtuálissal, a megélt tapasztalat a beömlő digitális tartalommal. Avagy link in bio.

Az eseményről nem készültek hivatalos fotók. Csoboth Dorka rajzait közöljük.

A sokhelyszínes, középpont nélküli előadás a Trafó épületét jól szervezett, ugyanakkor éppen a funkcionalitás túlburjánzásában labirintusszerű gyárkomplexummá teszi. A sorozat visszatérő eleme, hogy az önként vállalt produkciós kényszer sürgetésére (és pimasz kalandvágyból) az alkotók saját közegüktől idegen találkozásokat szerveznek meg: beszivárognak a PUA-táborba, elmennek felvételi beszélgetésre a Fidelitashoz, majd a következő előadáson elmesélik a tapasztaltakat. A projektek közt egy gyárlátogatás terve is szerepelt, ahogy ezt helyben megtudom – ha ez eddig el is maradt, a maraton éjszakáján megvalósult. Az alkotók voltaképpen saját életviláguknak, személyiségük alakulásának termelési folyamataiba vezetik be a közönségüket – előbbiek törmelékein keresztül. „Az egész emberi // világ itt készül. Itt minden csupa rom.” A mostakkor.-sorozat alapkérdése, hogy „olyanok leszünk-e, amilyenek lenni szeretnénk, úgy, hogy még nem tudjuk, hogy milyenek szeretnénk lenni”, efelől is értelmet nyer.

Az előadás többé-kevésbé önálló blokkokra szétválasztott egységei kétszeresen is ismétlések: egyrészt az előző évad részeinek mutációi és/vagy amputációi, másfelől a maratoni compilation egységei belsőleg is ismétlik egymást. Közös a tét – mindig más csapásokon, más nézetből, más eszközökkel, de ugyanoda lyukadnak ki: hogy elmondjanak egy barátságot. A tartalomgyár már szétforgácsolta a storytelling karosszékét, a tea kiömlött, nem lehet elmondani a Történetet. Ez voltaképpen közös alaptapasztalat, a mostakkor. pedig ettől a ponttól fordul a „csináld magad(nak/-at)” gyakorlata felé. Alkotói módszertanát jól jellemzi a performerek által ezen az estén is elkészített, az éppen kéznél lévő alapanyagokból kikevert deep fried bögrés muffin. Mint amikor hajnalra elfogy minden, ami ételként vagy italként fogyasztható, de még maradni kell az első buszig. Hogy finom-e, ehető-e egyáltalán, az számít a legkevésbé, sokkal fontosabb a gerillacinkosság.

*

Csoboth Dorka rajza.

A második szünetben Puskás Panni Erika Fischer-Lichtére hivatkozva rögzíti nekem, hogy a performansz abban különbözik a színházi előadástól, hogy helyben és jelen időben formálódik, még ha előre meghúzott (szaggatott, megszaggatható) körvonalakon belül is; és hogy a performerek önmagukat állítják ki (preparálják, ha tetszik), nem pedig előre megírt szerepeket játszanak el. A színlapon egy korábbi ötlet nyoma („Először ilyen óriásbábos terveink voltak…”) is tanúsítja, hogy legfeljebb egymás doppelgängereként tételezhetjük a kiállított alakot és a jelenlévő személyt. A korábbi előadások állandó nyitóeleme volt a bemutatkozás: „– Sziasztok, én Maja vagyok. – Sziasztok, én Luca vagyok.” A maraton alatt ez a gesztus ismételten visszatér az egyes elkülönített részekben, amitől a személyesség kiállítása túlhajtott, komikus tónust kap: az egymásra montírozás sorozatában önmaguk leszögezése önmagukban megsokasodik. Innentől lesz Juhász Maja megkülönböztethető „Majától”, Kovács Luca pedig „Lucától”.

A szűkebb műfaji besorolás már nehezebb: multimediális stand-up comedy, napló-performansz, esetleg ma szexi autobiografikus magamutogatás, ADHD-s oversharing – vékony jég, széttartó repedések, a meghatározatlanság könnyen fordulhat maga ellen. Joggal merül fel a kérdés, hogy a mostakkor. mennyiben marad meg az alkotók magánzárványának, mennyiben az ikszedik kéretlen személyesség csak, a személyesség pornográffá idegenedett általános zajában. A sorozat egy döntő aspektusban biztosan eltér a több művészeti ágban is dívó önéletrajzi fősodortól: abban, hogy itt nem egy, hanem két biográfia, Juhász Maja és Kovács Luca életanyagai kerülnek színre. Első pillantásra annyi látszik, hogy adott két fiatal, relatíve jó társadalmi helyzetű, Budapesten élő művész, akik ügyesen nyerik el közönségük, egy szűk, hasonló (egyetemi) körökben mozgó, hasonló korú közeg (ön)tetsz(elg)ését. Az alkotók azonban munkaeszköznek veszik, nevetségessé, furcsává, szomorúvá, gyönyörűvé, sőt, a magukra vállalt havi egy kötelező produkció nevében diszkurzívvá és hozzáférhetővé teszik ezt a pozíciót, „Maját” és „Lucát” – ennek kulcseleme a közös munkavégzés, ami nem engedi magára záródni a projektet, szétszórja, megnyitja az identitásokat. Kettejük performanszának szerkezeti alapelve a párbeszéd lesz, még inkább: a beszélgetés. Ahhoz hasonlóan működnek, mint amit Dinos és Jake Chapmen képzőművész-duó munkásságáról állapít meg Győrffy László, miszerint „a kollaboratív munka aláaknázza az önéletrajzi olvasat lehetőségét, és felfedi a műalkotás megszületésének nyelvi (strukturalista) természetét.”^[1]

A történetmondásra épülő részekben mindez egészen konkrétan is megmutatkozik. Egy-egy történetet (ilyen az istenhithez, a családjukhoz és a jövőjükhöz való viszonyuk alakulása, vagy a már említett PUA- és Fidelitas-affér) két nézőpontból, párbeszédes formában mesélnek el egy kettejükre kidolgozott nyelven. Közösek a nyelvi fordulatok, a hanglejtés, a gondolatritmus; átvesznek és megismételnek sorokat, vagyis nyelvi szinten is megrázóan komolyan veszik a kollaboráció jelentőségét. Megismerkedésük történetét a Nagyterem színpadára állított lámpák és kábelek sokaságával, egymástól távol, a padlón, a képernyőiknek mondják el. Viszont továbbra is ugyanazt a nyelvet használják, át-átadva a szót egymásnak, és amikor egyikük beszél, a másik fel- vagy lekapcsol néhány lámpát, finoman módosítva a fényviszonyokon, a sziluetteken. Az egymásra irányuló figyelem intim, indirekt formát vesz fel, a technikai háttérmunka gondoskodássá, kommunikációvá lép elő. A mostakkor. többhangú, mellérendelő, az identitást megsokszorozó formai megoldásai túlmutatnak az autobiografikus vagy autofikciós hagyomány monologizáló, a világot és a benne létezőket monopolizáló jellegén.

*

Csoboth Dorka rajza.

Nem volt egyenletes menet az éjszaka, két-három állomással kevesebb talán jobb ritmust adott volna – ugyanakkor érzékelem, hogy fontos volt a vállalás elnyújtása az időben – a beleereszkedés az alkotók és a nézők részéről is. Talán nem csak jóindulatú értelmezés, hogy a mindennapok célracionális megszervezettségéhez a munkaórák miatt szorosan hozzátartozó nyolcas szám tudatosan irányít az előadás munka felőli megközelítése felé, pontosabban a munka(szervezés) egy alternatív formája felé. Innen nézve az „üresjáratokat” – azokat a helyeket, ahol nézőként nem állítottak kihívás elé, vagy amit redundánsnak, nem-oszt-nem-szoroz elemnek tartottam – tekinthetem tudatosan beépített kisiklató fogásnak is. A mű nem egy automata, amely a bedobott zsetonra kiadja a várt élvezeti cikket. A haszon, illetve hasznosság, a külső cél által meghatározott termelés helyett itt a kapcsolat, a barátság maga jelentkezik (művészeti) munkaként, egyedüli terméke önmaga – a formai és tartalmi radikális mellérendeltség tulajdonképpen megegyezik a barátság szerkezetével.

Több helyütt felmerült a kérdés, hogy addig tart-e a barátság, ameddig a munka, és vice versa, addig tart-e a munka, ameddig a barátság. Egy ponton „Luca” a terapeutáját idézi, aki szerint a közte és „Maja” között lévő kapcsolat ritka, általában csak anya és gyereke viszonylatában, hívő embereknél vagy a szerelemben alakul ki. Felszabadító látni (és valószínűleg látni engedni is) egy olyan kapcsolati formát, amely az emberi viszonyokat felügyelő és megkötő értelmezési kereteken kívül jön létre, és nem igazodik előregyártott kategóriákhoz. Jack Halberstam A kudarc queer művészete^[2] című kötetében megkülönbözteti az egymáshoz való viszonyaink queer és heteronormatív módjait: felosztása szerint a queer kapcsolódás mindig alternatív térbeliséget és időbeliséget iktat be a „természetesnek” nyilvánított, progresszió-elvű fennálló rendszerrel (globális kapitalizmus) szemben. Ezt az alternatív elvet nevezi a szerző fluiditásnak, és összeköti a kapitalista logika szerint kudarcos eredmények felértékelésével, mert azok kiszabadulási pontokat jelentenek annak termelési őrülete alól. Ennek értelmében a mostakkor. keretében alkotói folyamatként kezelt barátság egy rögzíthetetlen alakulásban lévő, és emiatt szabad(abb) kapcsolódás gyakorlata felé mutat.

*

Az utolsó állomásra mind visszavonulunk a Trafó nagytermébe, ahol a teljes színteret szabályosan egymás mellé helyezett, nyomtatott papírlapok fedik. Egy idő után a performerek két hordozható ventilátorral elindulnak a színpad hátuljától a nézők felé: a lapok először csak magukban fodrozódnak, felkunkorodnak, aztán szerterepülnek, új halmokba állnak össze a közönség lábánál. A homokbuckák alakulhatnak így a sivatagi légmozgásban. Most már ki lehet ragadni egy-egy lapot, világossá válik, hogy a mindezidáig látottak és elhangzottak szöveges lenyomata szerepel rajtuk; az összes lap helyes sorrendű elolvasásának lehetősége nélkül viszont a hordozófelület-sokaság csak esetlen anyag. Ezután lekapcsolják a fényeket, egy elemes, járkáló-nyávogó, világító szemű játékmacska mászkál egymagában a térben. Hosszú percek után nekisétál az egyik ventilátornak, megakad, helyben jár. Fények fel, záróakció gyanánt „Maja” és „Luca” végrehajtja a klasszikus „Mentos-cukorka a kólásflakonba”-kihívást. A robbanás elmarad, erőtlenül buggyan egyet-egyet a szénsav. Érezni a közönségen és az alkotókon is, hogy jobb így.

Egyre határozottabban gondolom, hogy az egymásra halmozódó válságok idején kevésbé nagyprodukciókra, nagy illúziókként és egyértelmű narratívákként működő kulturális termékekre van szükségünk, hanem az olcsó, hozzáférhető, lokális/intim/közeli művészeti praxisok erősítésére. Juhász Maja és Kovács Luca alkotói vállalását politikai jelentőségűnek látom, nem azért, mert közpolitikai kérdéseket tematizálna, hanem mert alternatív, felforgató, ellenálló erőket vezet be olyan alapvető(en adottnak vélt) társadalmi szerveződések elgondolásába és gyakorlatába, mint a munka vagy a barátság.

*

NYITOTT HÁZ – ez áll még a honlapon. További kommentár nélkül, az előadás hátterében mindvégig ottlévő és tovább bonyolódó kérdést (privát és közös, nyitott és zárt, láthatóvá tett és elrejtett dialektikáját érintendő) itt hagyom Lolawolf Whole House című számát, fontos tétele volt az éjszaka soundtrackjének (és mantrája e szöveg megírásának [és szerkesztésének – a szerk.])

Utószó: Köszönöm a szerkesztői munkát Holpár Annának, a kritika a közös gondolkodásunk lenyomata.

Kovács Luca, Juhász Maja. Fotó: Szuromi Levente

[1] Győrffy László: Poszthumán stratégiák. Prae, Budapest, 2025, 161.

[2] A cím saját fordítás, a kötetnek jelenleg nincs magyar kiadása. Eredeti: Jack Halberstam: The Queer Art of Failure. Duke University Press, Durham, North Carolina, USA, 2011.

Mi? mostakkor maraton. S01E01-09.
Hol? A Trafó több terében
Kik? Koncepció, előadó: Juhász Maja, Kovács Luca. Dramaturg: Szekeres Blanka. Látvány: Sorosi Eszter. Zene: Mendel Péter. Elméleti konzulens: Dezső Luca.