Mi van a giccses szerelmi beteljesülésen túl? Mi történik a szereplőkkel az „összejövős csók” – ahogy a Moonlight Pictures szereplői hivatkoznak a pillanatra –, a vége főcím után, mikor az elégedett nézők elhagyják a termet? Podlovics Laura (író-rendező) háromszereplős előadása erre a kérdésre ad egy (nem különösebben derűlátó) választ: lázálomszerű papás-mamás elevenedik meg a színpadon a darab elején épp csak felvillanó, sztereotipikus happy end után, amelyben a párkapcsolat mint önálló entitás küzd a fennmaradásért.

Moonlight Pictures. Fotó: Gulyás Dóra.

Megmutatni a kortárs valóságot domináló médiatartalmak szerelemről vetített illúziója mögött az igazit, ez a Moonlight Pictures feltételezhető vállalása. Sokan, sokféleképpen reflektáltak már a hollywoodi filmekből ismert, a mainstream médiát hosszú ideig leuraló happy endek hamisságára, azonban az illúzió leleplezésére tett kísérletek számomra gyakran nem sokkal állnak közelebb a valósághoz, mint a közös élet során elkerülhetetlenül megjelenő nehézségeket elhallgató történetek. Ellenpéldák persze akadnak, ilyennek tekinthető Ibsen klasszikusa, a Nóra/Babaház, vagy a 2019-ben megjelent Házassági történet című film – ezek azonban többnyire nem úgy fogalmazódnak meg, mint a beteljesült szerelemmel kezdődő katasztrófa megjelenítési kísérletei, hanem önálló konfliktussal rendelkező, a korábbi vélt/valós happy endtől többé-kevésbé független történetek. És talán ez a kulcs: a maradéktalan boldogság és az eleve elrendelt boldogtalanság között kell, hogy legyenek árnyalatok, megjelenhessenek az irányváltások, elmosódások, összegabalyodások – önmagában egyik véglet sem lehet az igazság (már ha az megragadható egyáltalán).

Podlovics Laura darabja ezzel szemben egyértelmű kiindulópontnak használja a szerelmesek egymásra találását. Szofi és Bálint kapcsolata mintha eleve bukásra volna ítélve; a giccses, napraforgómezőn csókolózós összejövés után óhatatlan, hogy elhaljon a tűz, a hétköznapokba bekúszó konfliktusokat képtelenek feloldani. Valóban ez lenne a valóság, vagy csak egy a beteljesült szerelemből kiinduló, lehetséges élettörténetek közül? Sajnos nem derül ki, hogy akár a Moonlight Pictures alkotói, akár egyes szereplői mit gondolnak erről. Bár a színészek – különösen a K-t játszó Katona László – láthatóan nagyon igyekeznek feltölteni valódi érzelmekkel, szükségletekkel őket, inkább sablonfigurákként vannak jelen a szereplők, ennyit enged nekik a hiányos történetváz.

Az előadás mindent elkövet, hogy az erőteljes fény- és hanghasználattal elterelje a figyelmet arról, hogy valójában a színpadon nem történik semmi, ami megmagyarázná, miért is szükségszerű, hogy ez a párkapcsolat összeomoljon. Reflektál ugyan a betanult békülős szövegek ürességére („Sajnálom, hülye voltam.” – „Én is sajnálom, túlreagáltam”), illetve az együttélésből egymás mellett éléssé alakuló élethelyzet fájdalmasságára – a konfliktusok mégis felszínesek, üresek maradnak. Pipálgatjuk a lépcsőfokokat, amelyek a kapcsolat végéhez vezetnek: szándékosan nem figyelnek egymásra, hisztiznek, gyerekesen viselkednek, ésatöbbi, azonban a távolodásra – amelynek ezek valójában csak tünetei – nincsen magyarázat. A teljes sötétség és éles fények közti hirtelen váltások, az időnként kellemetlenül hangos zajkörnyezet dezorientálttá teszi a nézőt. Ezeken a szenzoros akadályokon nagy nehezen túljutva aztán az az érzése támadhat, hogy pont olyan hamis, amit ezen a színpadon lát, mint a romantikus vígjátékokra gyakran jellemző, „csak jussunk el valahogy a házasságig” típusú történetek, amelyeket a Moonlight Pictures feltételezhetően kritikával igyekszik illetni. Csak itt éppenséggel a szakításig kell eljutni mindenáron, figyelmen kívül hagyva közben a történetben megjelenő hiányosságokat, mint például, hogy a korábban már-már gyerekesen szerelmes, romantikus gesztusokra törekvő Bálintból hogyan lesz az összeköltözés után hirtelen távolságtartó, a párjával alig kommunikáló férfi.

Bár a leleményes díszlet és a kellékek (látványkonzulens: Kálmán Eszter) – a napraforgó füzér, amely egyben a párt szimbolikusan össze-, ezáltal pedig a kapcsolatot (K.) életben tartó kábel is, vagy a kifejezetten kedves megjelenésű, a velük játszó szereplők emberi oldalát legalább részben megmutató bábok (ezek Somogyi Dalma Eszter munkái) – szolgálhatnának a giccsre, meseszerű illúzióra, vagy akár a szerepelvárásokra való reflexió eszközeiként, ezeket a lehetőségeket alig-alig használja ki az előadás. Kifejezetten élveztem volna például, ha a papás-mamást megidéző jelenetek, ahol önmagukat bábokkal játsszák el a szerelmesek (akik így a K által rendezett dráma szereplőivé válnak) nem csupán humorosnak szánt, helyenként szánalmat keltő epizódokként ékelődnek az előadásba, hanem központibb szerepet kapnak. A bábozáson keresztül meg lehetett volna mutatni, hány és hány egymásra rakódott réteg járul hozzá a párkapcsolatainkban felszínre bukkanó ösztönös reakciókhoz, konfliktusainkhoz, illetve a (potenciálisan elkerülhetetlen?) szakításhoz – ezzel kissé árnyalva az oda vezető utat.

Moonlight Pictures. Fotó: Gulyás Dóra.

A konfliktusok üressége mellett szintén zavaró, hogy K karakterének kilétére – bár a színlapról kiderül a szándék – az előadás szövetén belül nagyon sokára kapunk magyarázatot. Nagyjából a darab kétharmadáig találgathat, aki nem nézett utána előre a szereplőknek, az pedig egyáltalán nem segít, hogy a helyenként elejtett utalások erősen széttartó asszociációkat hoznak be. Mivel Szofi és Bálint vitái többnyire felszínesek és kiszámíthatóak, a nézőnek nem marad más szellemi munka, minthogy ezeket az utalásokat (túl)elemezze és elméleteket gyártson a „harmadik kerék” szerepéről: vajon K egy őrangyal, esetleg párterapeuta, vagy éppen valamelyik karakter személyiségzavarának manifesztációja? Esetleg egy romantikus film rendezője (a filmes asszociációkat leginkább a mozis hangeffektek hozzák be, amelyek az előadás elején még adnak egy értelmezési keretet, aztán eltűnnek)? Ezek persze mind egyértelmű zsákutcák az előadás értelmezését tekintve, így mindig visszakerülünk a nullponthoz.

K3669 (Katona László) – Szofi (Kurta Niké) és Bálint (Georgita Máté Dezső) kapcsolata, azaz röviden: „K” – arra szerződött, hogy kitart, amíg a pár mindkét tagja meg nem hal. Mint később szupervízora (sic!) is megjegyzi: ilyet mostanában már kevesen vállalnak. Küldetésére a We Could be Heroes című szám aláfestésével készülődik, mielőtt a főszereplők életébe megérkezne – lelkes, energikus, kissé idétlenül jókedvű. Igyekszik részt vállalni Szofi és Bálint kezdeti vitáinak elsimításában, akik egyre inkább támaszkodnak rá ahelyett, hogy maguk próbálnának megoldásokat találni. Az egyik vitajelenetben például K a zsebéből húzza elő Szofi szövegét, aki nem tudja magától megfogalmazni az érzéseit. Itt már láthatóan terhes számára, hogy nélküle nem tudják a főszereplők fenntartani a közös életüket, majd jelenetről jelenetre egyre kevésbé viseli a feszültséget: miután szupervízorától sem kap hasznos tanácsokat, láncdohányos lesz, karakterének komikuma immár nem gyerekes lelkesedésben, hanem lehangoltságának szándékos túljátszásában nyilvánul meg.

Mondhatnánk, hogy nézzen utána a néző, hogy mit fog látni a színpadon, én azonban szeretném hinni, hogy lehet olyan darabot írni és rendezni, ami egyfelől megdolgoztatja a nézőt szellemileg, ugyanakkor találhatóak is benne olyan támpontok, amelyekre felhúzható egy koherens értelmezés. Szerencsére erre a kortárs magyar színpadon sincsen hiány ilyen előadásokból. A tavaly bemutatott Médea gyermekei (a Budaörsi Latinovits Színház előadása r.: Berzsenyi Bellagh Ádám), amely a gyerekek szemszögéből láttatja a válás folyamatát, vagy a Legjobban a nőktől féltem (az Orlai Produkció előadása, a Jurányiban látható, r.: Georgita Máté Dezső), a Horváth András Dezső azonos című regényből készült monodráma, amely rámutat a transzgenerációs elemek és személyes traumák összefonódására és ennek az egyén párkapcsolataira gyakorolt hatására két olyan példa, amelyek nagyon eltérő módon, ugyanakkor hasonlóan árnyaltan nyúlnak a Moonlight Pictures fő kérdéséhez: mi van, ha a kezdeti lángolás alábbhagy, ha hosszú távon nem fenntartható egy kapcsolat, bármilyen romantikusan indult is?

A nézők jelentős hányada – hacsak nem klasszikus drámáról vagy adaptációról van szó – nem kész történettel a fejében érkezik a színházba, amit aztán úgy nézhet végig, hogy nem kell az addigi ismeretein túlmutató információkat értelmeznie. Félreértés ne essék: nem azt várom el, hogy minden nehézség nélkül kézhez kapjak nézőként egy „sztorit”, aminek van egyértelmű eleje, vége, „mondanivalója”, ami minden egyes jelenlévő számára ugyanaz… Kifejezetten zavarna, ha ezt tapasztalnám. Azt hiányoltam a nézőtéren ülve, hogy az alkotók célja és az előadás értelmezési kerete szinte fel sem dereng a színpadon. Nincs olyan váz, amelyet feltölthetnének az egyes nézők saját tapasztalat- és tudástárukból, hogy aztán a tartalomról véleményt alkothassanak, kérdéseket fogalmazhassanak meg a témáról – azaz haza tudjanak vinni magukkal valamit a villódzó fényeken és a magyarázat nélkül hagyott feszültségen kívül is. Márpedig, ha a néző úgy jön ki a színházból, hogy nem tudja eldönteni, miért hozták létre az adott előadást az alkotók, az nagy baj.

Mi? Podlovics Laura: Moonlight Pictures – háromszereplős történet egy lányról és egy fiúról
Hol? Jurányi Ház
Kik? Színészek: Kurta Niké, Georgita Máté Dezső, Katona László. Dramaturg: Szauer Lilla. Látványkonzulens: Kálmán Eszter. Zeneszerző: Kun Bálint. Bábok: Somogyi Dalma Eszter. Hangtervező: Mészáros Gábor. Fénytervező: Langó Ádám. Rendező munkatársa: Szirtes Lili Lujza. Produkciós vezető: Gulyás Dóra. Szerző, rendező: Podlovics Laura.