Arról szóltak a hírek, hogy a 2009-ben még Butoh Fesztiválként indult BODY.RADICAL idei kiadása egyben az utolsó is, tehát nincs, nem lesz folytatás. A döntés okairól a mindenkori főszervező Bata Rita (művésznevén: Batarita) táncos-koreográfus valószínűleg hosszan tudna mesélni.

Persze magunk is könnyen kitalálhatjuk, mi állhat a háttérben, hiszen olyan időszakban élünk, amikor a financiális és szervezési nehézségek lassan minden, de tényleg minden, nem a fősodorba tartozó független művészeti kezdeményezést erején felül megpróbálnak. És bár nem ez a legalkalmasabb pillanat, a száraz tények mellé beemelek egy más, külső, művészet-esztétikai szempontot is: az időfaktort. A tánc, a mozgás, egyáltalán a mindenkori színpadi kifejezés törékenységét, mulandóságát. Illetve azt, hogy a táncstílusok, -nyelvek, -metodikák folyamatos innovációja, a szinte légneművé váló műfaj- és előadáshatárok következtében manapság bármi, ami a kortárs táncnak nevezett óriási olvasztótégellyel összefüggésbe hozható, az nem a stílustisztaságról, hanem a kifejezésformák keveredéséről, összemos(ód)ásáról – a crossoverről szól. Ez a trend egyáltalán nem kedvez az olyan, kifejezetten műfajspecifikus fesztiváloknak, mint például a butoh (Bata Rita a névváltoztatással próbált is ezen lazítani), ahogy nem kedvezne az önálló pantomim- vagy balettfesztiváloknak sem – ha lennének, de már nincsenek, mert akarva-akaratlan önmagukat, a saját törékenységüket, mulandóságukat lepleznék le.

Daniela DaniMayu. BODY.RADICAL. Fotó: Dusa Gábor.

De ne rohanjunk ennyire előre! Egy rövid kitérő erejéig ugorjunk vissza jó negyven évet, hiszen a butoh (sok más korabeli hatással együtt, mint a pantomim vagy a kontakt tánc) nagyon is termékenyítően hatott a nyolcvanas évek hazai új tánc mozgalmára. Itt szúrnám közbe: örömmel fedeztem fel a kortárs előadó-művészet két ikonikus alakját, Regős Jánost és Nagy József Szkipét a fesztivál nézői közt – Regőst a Hopp Ferenc Múzeum kertjében, ahol a szabadtéri performanszokat tartották, Nagyot az Eötvös10 táncbemutatóin –, személyük ugyanis híven reprezentálja annak az akkor épp induló fiatal alkotógenerációnak a kíváncsiságát és nyitottságát, ami történetesen a butoh iránt is megmutatkozott. Olyannyira híven, hogy Regős János – és édesapja, a pantomimes Regős Pál – volt az, aki megismertette a műfajt a hazai közönséggel (és a szakma érdeklődőbb felével) a Szkéné nemzetközi mozgásszínház-találkozóin (1978-1997) és workshopjain. A kéz, az Egy bikaviadal tükörképe és a Részeg démon volt az első zsenge: az első butoh címkével ellátott vendégjátékok (évszám szerint 1978-ban, 1979-ben, illetve 1981-ben). Aztán jöttek a nagy nevek: Emi Hatano a Töredékkel (1985) és az (egyik) alapító atya, Kazuo Ohno a Halott tengerrel (1989). Hatano ettől kezdve rendszeresen vezetett műhelytanfolyamokat is az IDMC-n, a fesztiválok egyre ismertebbé váló kísérőrendezvényén. A tizenegyedik és egyben utolsó találkozó (1997) pedig már teljes egészében a butoh reprezentációjáról szólt, tucatnál is több fellépővel Japánból, Izraelből és Németországból.

A másik ismerős, Nagy József az alkotói oldalról kerül a képbe. De nem csak ő, hanem több, vele egy időben indult – akkortájt amatőrnek csúfolt, szofisztikáltabban alternatívnak titulált – kortársa Goda Gáboron át az Árvai-Bozsik duóig (Természetes Vészek Kollektíva). Az ő művészetükre jelentős, gyakran elementáris hatást gyakorolt a butoh, hiszen a kreativitásuk mélyén – mint eleven testtapasztalat és filozófia – mindig ott motoszkált, még akkor is, ha nem mutatkozott meg hagyományos stílusjegyekben.

Az ezredforduló körül és után, egészen Bata Rita indulásáig a műfaj csak szórványosan jelent meg a fővárosi színházakban, és – Sankai Juku társulatának Thália színházbeli vendégszereplése (1998) kivételével – továbbra is a kisebb befogadó helyeken volt látható. Ebből az időszakból talán Carlotta Ikeda trafós fellépése emelendő ki (Tavaszi áldozat, 2002), már csak azért is, mert Bata is ekkor és tőle kapta azt a löketet, mely hamarosan a műfaj őshazájáig, Japánig röpítette. Ettől a ponttól már egy évtized sem kellett, hogy a szigetországhoz mára ezer művészi szállal kötődő táncos-koreográfus elsősorban az általa szervezett fesztiválok révén és főleg a kelet-európai térségben a butoh nagykövetévé avanzsáljon. Bata Budapesten kívül számos külföldi helyszínt kapcsolt be a vérkeringésbe (Szófia, Pozsony, Krakkó), de arra is ügyelt, hogy a műfaj idehaza – afféle beavató jelleggel – a nagyobb vidéki városokba is eljusson. Idén például Pécs, Ceglédbercel és Ravazd voltak a turné állomásai. A szervezés ugyanakkor sosem merült ki a vidékre importált vendégjátékok lebonyolításában, rendszeresen workshopok és egyéb kísérő események színesítették a programot – ezúttal a tíz éve elhunyt középgenerációs mester, Ko Murobushi alakját idézték meg filmvetítéssel, kiállítással –, a hagyományos színházi terek használata mellett pedig nyitott a speciálisabb helyszínekre is, legyen az egy templom, a Rudas Gyógyfürdő vagy mint a fesztivál praxisában már többször is előfordult: az Andrássy úti Hopp Ferenc Ázsiai Múzeum japánkertje, ahol az idei rendezvénysorozat első fele is zajlott.

Batarita. BODY.RADICAL. Fotó: Dusa Gábor.

Egy langymeleg szeptemberi vasárnap délutánján Bata Rita felkonfjával indul az esemény; visszafogottság, elegancia. Aki aztán úgy, ahogy van, csilivili cipő ide, csilivili ruha oda, minden átkötés (és gátlás) nélkül „átvedlik” performerré, utat nyitva ezzel a lazán kapcsolódó improvizatív etűdöknek, és az azokat tolmácsoló négy vendégművésznek, akik ekkor még itt-ott meglapulva a kertben vagy elvegyülve a nézők közt várnak türelmesen a sorukra.Jól érzik magukat ezek a rövid, egyenként 15-20 perces rögtönzések ebben a bambusznád-susogós, kavicszörgős természeti enteriőrben, melynek kialakításában – a táncetűdökhöz hasonló módon – legalább annyi szabadság, mint megtervezettség (szabályszerűség?) rejlik. Jól becéz(get)ik, inspirálják egymást, mintha egymás nyelvét, valóságát tanulgatnák-tapogatnák: mozgás és kert, kert és mozgás.

Gabriela Cuevas Abitia, Motoya Kondo. BODY.RADICAL. Fotó: Dusa Gábor.

Bata görcsös befeszülésekből és oldott ellazulásokból álló nyitányára a japán Motoya Kondotól érkezik a válasz. A táncos végtelenül puha, kíváncsi-fürkésző, a környezetéhez kaméleonként asszimilálódó mozgásával magányos felfedezőként barangol végig bejárni kívánt útvonalán. Ő és a következő előadó, a német-francia Christine Saulut Bonansea is tetőtől talpig feketében, de mennyire más karakterek! Talán utóbbi mozgáskultúrája esik legtávolabb a tradicionális butoh-tól (s lép el leginkább a kortárs tánc felé), valamint az ő kiállása tűnik a legexpresszívebbnek: játéka egy túl izgága, picit habókos, picit ironikus rajzfilmfigurára emlékeztet. Daniela DaniMayu személyisége és szólója teljesen más regiszterben mozog, és ő kevésbé kifelé, inkább befelé dolgozik. Nem tudni, hogy börtön, vagy a megnyugvás, az elvonulás apró szigete-e számára, de úgy bevackolja magát egy lengedező nádcsoport közepébe, mintha soha nem tudna vagy akarna onnan szabadulni. Tekintete üveges, révült, akár a barokk freskók vallásos áhítattól átszellemült szentjeié – olyan szerep ez, amely láthatóan épp csak annyit akar észlelni a külvilágból, amennyi feltétlenül szükséges. A mexikói Gabriela Cuevas Abitia performanszából szintén a klasszikusabb butoh-stílus köszön vissza: egy fa tövében, fejét letakarva, gubószerű állapotból nyílik meg, és főleg talajközeli mozgásokkal operál, amelyeket a jellegzetes, befelé forduló, merev lábfejtartás kísér végig. Az etűdök láncolata zárásképp nagy közös dzsemelésbe folyik át – Kovács Balázs és Uherkovich Gál Győző zenészek itt és az egész esemény során csodálatos hangulatfestést végeznek élőben –, öt előadó, öt személyiség, öt játékstíl, mely a sokféleség ellenére keresi a közös pontokat: az alkalmazkodás játékos alternatíváit.

Aztán néhány nap múlva az Eötvös10-ben valahogy minden a feje tetejére áll, vagy a visszájára fordul, ahogy tetszik. Nem a dramaturgiai hatás kedvéért mondom, hanem mert ez szűrhető le abból, amikor ugyanazok a szereplők más helyszínen, más körülmények közt és más pozícióból nyilvánulnak meg, azaz kész koreográfiákkal állnak elő – és ez már nem annyira fekszik sem nekik, sem a műfajnak. Mintha a black box és a kötött forma azonmód és látványosan megöregítené az általuk preferált/használt színházi nyelvet. Mintha attól, hogy már nem improvizatív közegben mozognak, nincsen oda-vissza hatás (társak és környezet) és nincs a kreativitásra való folyamatos késztetés: megszűnne a flow és elillanna az előadói jelenlét. Kerülgethetem a forró kását, de ha az improvizáció jól állt ennek a csapatnak, akkor a színpad – itt és most – nagyon nem.

Négy előadást látunk, mégis ugyanaz az élmény: ugyanaz a nem jó élmény, akárha ez a négy előadás voltaképpen egy lenne. Bata Elmosódott körvonalak című szólója egész egyszerűen múzeumi darabnak hat valahol a butoh- és a moderntánc-emlékezet peremén, de a másik három etűd is inkább csak utánzata, imitációja valami nagyon vágyott és eszményített színházi ethosznak, mint a művészet valósága. Christine Saulut Bonansea (Mesterséges régészet) ezúttal is megpróbál kitörni a műfaji skatulyából, de mellőzi az egyéni megoldásokat; Gabriela Cuevas Abitia (Mulandóság) ki se próbál törni, amit látunk tőle, erőtlen és avítt; Motoya Kondo pedig sokat markol, de keveset fog: hosszan, vontatottan és látszólag minden dramaturgiai útjelző nélkül birkózik egy irdatlan hosszú, jó félkar széles, puhára tömött anyagkígyóval. Nem is birkózik, inkább kínlódik, mindenesetre még nézni is fárasztó.

„A legnagyobb butaság, ha valaki elkezd utánozni valakit. Nagyon sokan vannak Európából, Amerikából, akik utánozzák külsőségeiben a butoh-t. (…) Imitáció imitációjának az imitációja lenni, az a legnagyobb badarság. Ha valaki csak imitál, akkor ott nem is történik meg pont az a dolog, amitől butoh és nem kortárs tánc ez a tánc. (…) Nagyon sok ilyen imitátor van, aki úgy csinál a kezével, ahogy látta, és e mögött azután nincs semmi, csak üresség.”^[1] Az idézet nem egy kritikus tollából, hanem Bata Rita egy 2010-es interjújából származik. De tűpontos, találó. És nem ráolvasni akarom az Eötvös10-ben lezajlott estre, csak elgondolkodni rajta. A butoh az 1950-es évek, egy végtelenül sötét kor terméke, művészeti lenyomata. Válasz a világégésre, a krematóriumok füstjére, az elembertelenedésre. Avantgárd ellenmozgalom, mely szembefordul a konzerválódott táncformákkal, inspirálódik az Artaud-féle könyörtelen színházból, és nyakig megmerítkezik a buddhizmus ürességfogalmában, a zenben. Az ember elengedi, elveszti a személyiségét, kilép önmagából, és a keletkezett űrt feltölti valami mással. Újraalkot, újrateremt, egy új színpadi valóságot. Minden művészeti gesztus, kicsi vagy nagy: kortünet (is). A butoh létrejötte óta a sokadik művészgeneráció „terjeszti az igét” – a világ azonban közben megváltozott, már nem ugyanaz a világ. Talán merész a párhuzam, de mintha ugyanaz történne ma a butoh-val, mint történt a Wuppertáli Táncszínházzal Pina Bausch halála után (valószínűleg ezért is fogyasztottak el tizenhat év alatt öt művészeti vezetőt). Ha azt folytatod, amit Bausch csinált, tehát hű akarsz maradni hozzá: utánzó leszel. Ha letérsz az útról, és a művészeted más irányt vesz, mi lesz az örökséggel?

Dilemma dilemma hátán.

A fesztivál teljes programja ITT és ITT olvasható.

^[1] A tánc ereje – Beszélgetés Bata Ritával, Irodalmi Jelen, 2010. január 6. https://www.irodalmijelen.hu/05242013-1004/tanc-ereje-beszelgetes-bata-ritaval

Mi? Térspecifikus improvizációk. Butoh és kortárs táncelőadások.
Hol? Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum. Eötvös 10.
Kik? Tánc: Christine Bonansea Saulut, DaniMayu, Gabriela Cuevas Abitia, Kondo Motoya, Batarita. Zene: XRC Kovács Balázs, Uherkovich Gál Győző.