Alighanem csupán a véletlen sodorta időben egymás mellé a Duna pesti, illetve budai partjára a két, klasszikusokat újrahangoló premiert. Az viszont nem véletlen, hogy az utóbbi években megszaporodtak azok a bemutatók, amelyek nem pusztán rendezői eszközökkel, kisebb-nagyobb dramaturgiai beavatkozásokkal értelmezik át, helyezik mai kontextusba a klasszikus drámákat, hanem új szövegváltozatot, illetve az eredeti nyomán készült kortárs darabot visznek színre.

Egy kortárs darab viszonya az eredetihez persze változatos lehet. Előfordulhat, hogy az új változat elsősorban nyelvi értelemben fogalmazza újra az alapművet, de sem a szerkezetet, sem a viszonyrendszert nem módosítja érdemben, és óvakodik attól is, hogy hangsúlyozottan kortársi környezetbe helyezze a cselekményt. Más esetekben éppen az aktualizálás a cél; a szerkezet és/vagy a cselekmény megváltoztatását a jelenidejűség indokolja. És megesik az is, hogy az új mű csupán egyes elemeiben emlékeztet az eredetire. A két friss bemutató közel áll az átfogalmazás fent említett két pólusához. A Szkénében látható Leláncolt Prométheusz Aiszkhülosz drámájának koncepciózusan áthangolt, de az alapmű szerkezetét, cselekményét hűen követő kortársi változata. A Pesti Színházban színre vitt Madame Tartuffe viszont az alapműtől függetlenül is értelmezhető mai komédia, amelynek jelentéstartományát gazdagítják a Molière-darab cselekményével, viszonyrendszerével való párhuzamok, illetve az attól való eltérések.

A Vígszínház művészeti programjától nem idegen a klasszikusok finomhangolása; már évek óta a nagyszínpadi produkciók hangsúlyos vonulatát képezik közismert alkotások rendezői eszközökkel időtlenített vagy mai környezetbe helyezett bemutatói. Mint ahogy jelen van a kortárs magyar dráma is – igaz, elsősorban a Házi Színpadon, ahol Kincses Réka majd’ tíz évvel ezelőtt jelentős szakmai sikert aratott A Pentheszileia Program című drámájának színrevitelével. E produkció (amelyet egyébként a mű kevéssel korábbi, marosvásárhelyi ősbemutatója újragondolásaként is fel lehetett fogni) legfeljebb az utalások, szimbólumok, allúziók szintjén idézte meg a mitologikus alakot, illetve az ő irodalmi halhatatlanságát biztosító Kleist-drámát.

Kincses Réka és a társulat: Madame Tartuffe. Fotó: Dömölky Dániel.

A Madame Tartuffe ennél ugyan egy lépéssel közelebb áll Molière közismert komédiájához, de alapvetően szintén az allúziók, az utalások szintjén reflektál arra. Vagyis nem az eredeti mű cselekményét helyezi át kortársi kulisszák közé, hanem autonóm műként teremt párhuzamokat a klasszikus történettel, illetve annak karaktereivel. Megtartja a főbb szereplők nevét is, ám a Madame Tartuffe-nek nemcsak a címszereplője, de Orgonja is nő, míg Elmirája és Pernelle-je férfi, ami éppúgy értelmezhető a nemi szerepek változására való reflexióként, mint a színpadi szerepek újraértelmezésének esetlegességére rámutató (ön)ironikus gesztusként. Megmaradt még néhány név Molière darabjából, ám viselőik jócskán eltávolodtak az eredeti karakterektől. A házaspárnak csak egy gyermeke van, Damis, aki ebben a feldolgozásban transznemű, így azt kívánja, hogy Marianne-nak szólítsák. Valér itt Tartuffe kompániájának tagja (merthogy az egy szem szolga helyett Madame Tartuffe háromfős sleppel érkezik), és egy alkalommal csaknem megerőszakolja Damis/Marianne-t. Cléante nem családtag és végképp nem liberális értelmiségi, hanem egyszerű észjárású helyi balek, míg Dorine a kompánia egykori mestere ellen fordult korábbi tagjaként érkezik meg váratlanul. A főszereplők alakja sem áll közel az eredetihez: Pernelle úr itt meghatározóan fontos szereplő, hiszen a családi játszma tétje végső soron az ő vagyona, és ő megy keresztül a legkomolyabb megpróbáltatásokon. Elmirába a szerző mintha beoltotta volna az eredeti Cléante karakterét is: liberális értelmiségi józan ítélőképességgel, mérsékelt felelősségvállalási szándékkal és enyhe nárcizmussal. Orgon a családot kemény kézzel összetartani próbáló nő, akit alapvetően az sodor a szélhámosok karjaiba, hogy kétségbeesetten keres valami támaszt, spirituális erőt, amely a mindennapok monotóniájából kiragadja. Tartuffe-től pedig távol áll a finom ájtatosság, a míves színlelés; ő a nyers erejével, lehengerlő egyéniségével, elháríthatatlan tolakodásával keríti hatalmába áldozatait. Ami a cselekményt illeti, természetesen nincsenek házassági bonyodalmak (már ha Orgon és Elmira kapcsolatának megromlását nem számítjuk annak), és hiányzik az állam csúcsáig vezető politikai szál is (ügynök-szál viszont van). A játszma tétje az, hogy létre jön-e a Tartuffe-ék által megálmodott, Pernelle pénzéből finanszírozott, minden tudományos hátteret nélkülöző természetgyógyász központ a Balaton partján, és ezzel párhuzamosan Orgonék családja darabjaira esik-e szét.

Kincses Réka és a társulat: Madame Tartuffe. Fotó: Dömölky Dániel.

A pergő jelenetekkel induló, a párhuzamokat és ellentéteket fokozatosan és szellemesen feltáró előadás egy idő után megtorpan, előbb fókuszát, majd ritmusát is elveszti. A felvetett számos kérdés és dilemma – látszat és valóság viszonya, a mai tömegmanipulációs stratégiák csapdái, a modern ember viszonya a spiritualitáshoz, a férfi-nő szerepek radikális megváltozása, a fiatalok énkeresése stb. – kibontatlan marad, legalábbis mintha egyikről sem lenne eredeti, a közhelyeken túlmutató mondandója az alkotóknak. A meglehetősen sablonos mellékfigurák helyenként ötletszerűen kerülnek színre, cselekedeteik sem mindig koherensek. Hasonlóan eklektikus és bizonytalan a stiláris megközelítés is: a realisztikus ábrázolás a szatírával és a bohózattal keveredik, a színészek néha megszólítják a nézőket, anélkül, hogy ennek teátrális értelemben különösebb tétje volna. Sőt, még a színen elburjánzó színes plüssfigurákból is jut a publikum néhány tagjának. E plüssöknek tulajdoníthatunk akár szimbolikus jelentést is, de vizuálisan is jól illeszkednek abba a látványvilágba, amelyet sokkal inkább meghatároznak Cs. Kiss Zsuzsanna változatosan tarkabarka, mai, az egymástól elütő ízlésvilágot is kitűnően érzékeltető jelmezei, mint Csiki Csaba leginkább pragmatikusnak mondható díszlete.

Az előadás legfőbb erényét a színészi alakítások jelentik. Elsősorban a címszerepet megformáló Udvaros Dorottyáé, aki nemcsak Barbara Tartuffe kétségbevonhatatlan karizmáját és lehengerlő, ellentmondást nem ismerő természetét mutatja meg szuggesztíven, színesen és ízlésesen – olyan finoman karikírozva képmutatását, zsarnoki habitusát, hogy az alak ne távolodjon el a reálszituációktól – de érezteti azt is, ahogy a nő megfeszített erővel próbál hinni saját gyógyító hatalmában. Petrik Andrea Orgonként érzékletesen jeleníti meg a kötelességei és vágyai közt őrlődő, modern nő prototipikus alakját, akinek paradox módon némi szabadságot ad Tartuffe zsarnoki akarata, és aki van annyira józan, hogy amikor nyilvánvalóvá válik az átverés, éppúgy leszámoljon a csalóval, mint saját illúzióival. Kőszegi Ákos Pernelle-alakításának kulcspontja a múlttal való szembesülés, amelyet a fizikai és mentális összezuhanás sorsszerűen követ. Színvonalasan korrekt színészi teljesítmények láthatóak a további, meglehetősen kevés lehetőséget tartogató szerepekben is. Ilyen Horváth Szabolcs okos, befogadó szellemű, de a házastársi kapcsolat megmentéséért nemigen fáradó Elmirája, Liber Ágoston identitását egyre érettebben kereső Damis/Marianne-ja, Kövesi Zsombor Tartuffe kompániájához csapódott, de amúgy a jég hátán is megélő, magabiztos Valérja, Ertl Zsombor (Philip) és Majsai-Nyilas Tünde (Ursula) minden pillanatban Tartuffe óhaját leső, sokszor túlteljesítő, egymással is rivalizáló párosa, Balázsovits Edit bosszúra szomjazó, de egykori mesteréhez még mindig kötődő Dorine-ja és Bölkény Balázs (Cléante) a történésekre pragmatikus egyszerűséggel tekintő kisembere. Ám a színészi alakítások színvonala sem változtat azon, hogy a feszültség éppúgy szinte teljesen hiányzik az előadás második feléből, mint ahogy egy erős dramaturgi-rendezői kéz is, amely a széttartó témákat összefűzve, a hangsúlyokat egyértelműen kijelölve, a játékot tartalmilag és stilárisan is mederben tartva juttatná el a történetet a frappánsan ironikus befejezésig.

Kincses Réka és a társulat: Madame Tartuffe. Fotó: Dömölky Dániel.

A Tér 12 Kulturális Egyesület bemutatójának is van előzménye. Két évaddal ezelőtt a társulat a Stúdió K-ban mutatta be Viktor Balázs minden direkt aktualizálástól óvakodó, ám ízig-vérig mai hangon megszólaló Antigoné-variációját, a (Kreón) Antigonét, amelyben a dramaturgiai beavatkozások, a szöveg finom frissítése, mai kardalokkal való kiegészítése tartalmi és formai szempontból is megágyazott a kortársi értelmezésnek. A Leláncolt Prométheusz ugyanezt a megközelítést alkalmazza, de a szöveg frissítése terén továbblép: a kortárs költő, Fenyvesi Orsolya nemcsak újrafordította, de át is formálta a darabot. Nem drasztikus átírásról van szó, hiszen a mű szerkezete, cselekménye, viszonyrendszere nem változott meg (a szereplők is csak egy ponton: Ókeanosz lányainak kara helyett Ókeanosz egy(ik) lánya, a Prométheusz által „kis víznyaláb”-nak becézett Ókeanida jelenik meg, és szegődik a megkínzott titán önkéntes társául). A mai nyelvre hangolásnál azonban több történik. Bár a homályos költőiség, a nehezen értelmezhető szóvirágok halmozása Aiszkhüloszra, illetve az átírás alapját képező Trencsényi-Waldapfel Imre-féle fordításra sem jellemző, a Fenyvesi-féle szövegváltozat nagyon egyenesen és közérthetően fogalmaz, akkor is, amikor Prométheusz vagy Io szenvedéseit érzékelteti, és akkor is, amikor Zeusz zsarnokságáról és aljasságáról esik szó. A lényegtelen leírások, kevéssé fontos utalások, retorikai fordulatok gyakran kikerülnek a szövegből, a hozzáírt sorok pedig többnyire a titán megingathatatlan zsarnokgyűlöletét, illetve az isteni kompánia tagjainak konformizmusát erősítik. Mindezt Fenyvesi Orsolya úgy éri el, hogy nem roncsolja szét az alapmű finom költőiségét, és a dialógusokba mai szlenget és obszcén kiszólásokat vegyítő szöveg nem válik sem túlontúl prózaivá, nyelvileg leegyszerűsítetté, sem kellemetlenül didaktikussá.

Tér12 Kulturális Egyesület, Szkéné Színház: Leláncolt Prométheusz. Fotó: Juhász Éva.

Viktor Balázs rendezése pedig következetesen és változatosan erősíti a szövegben megjelenő kontrasztot, miközben precízen időtleníti a drámai konfliktust. Vagyis ezúttal sincs szó nyers aktualizálásról; az absztrakt stilizáció érzékelteti a kortársi összefüggéseket. Amolyan teátrális előjátékként Prométheusz valóban átadja a tüzet az embereknek, azaz az első sor közepén ülő nézőnek, majd érkezik is Erő és Erőszak, akik egy remekül megkoreografált, üldözéses-verekedéses mozgássor végén elfogják és Héphaisztoszhoz cipelik. A leláncolás konkrétan azt jelenti, hogy Héphaisztosz egy hegyet jelképező kis színpadi dombocskához rögzíti a titánt egy méretes lepel segítségével, aki ezután úgy fest, mintha egy zsákba szorult volna, amelyből csak meztelen felsőteste látszik ki. Noha elmozdulni onnan már nem tud, mégsem mozdulatlan: törzse, mint viharban a fa, hajladozik, testének helyhez kötött mozgása is kifejezi a tartását és mutatja szenvedéseit. E színpadi domb a játék centruma: oda kuporodik Ókeanida, s oda menekül később Io is, ahhoz közelítenek az istenek, csupán az eseményeket a szín két széléről követő Erő és Erőszak tart tisztes távolságot. A Radetzky Anna által egyszerű eszközökkel, de fantáziadúsan megteremtett látványvilág (amelynek a díszleten túl fontos részei a kifejező jelmezek – a legtalálóbb alighanem Ióé, akinek „emberi viseletét” stilizált szarvak és a „mellső végtagra” húzott balettcipő egészítik ki) éppúgy fontos összetevője a történet időtlenítésének, mint a jeleneteket tagoló modern kardalok, a zene. Ez utóbbiak a (Kreón) Antigonéhoz hasonlóan most is Bánki Mihály szerzeményei, de a zenei világ egészen más: többnyire kemény, lendületes rockzene szól. E betétek dinamizmusa kifejező ellenpontja a dialógusok feszültséggel átfűtött statikusságának is.

Tér12 Kulturális Egyesület, Szkéné Színház: Leláncolt Prométheusz. Fotó: Juhász Éva.

A meg nem jelenő Zeusz az Aiszkhülosz-darabban is alapvetően határozza meg a szereplők cselekedeteit és mozgásterét, az előadásra pedig hatványozottan igaz, hogy minden Zeuszhoz viszonyítottan történik. Pontosabban Zeusz hatalmához viszonyítottan, hiszen a főisten igazát itt láthatólag nem osztja senki; a különbség abban áll, hogy ki hogyan tud/akar fellépni a hatalommal szemben. Így polarizálódnak a szereplők: az egyik oldalon a hatalom áldozatai, a vele dacoló Prométheusz és az isteni önkényt többszörösen elszenvedő Io, illetve a velük szolidáris Ókeanida, a másikon a zsarnokot kénytelen-kelletlen kiszolgáló, megalkuvó istenek, valamint Erő és Erőszak, a minden morális megfontolástól távol álló isteni eszközök (ha tetszik, klasszikus eszközemberek) állnak. Ez a fajta polarizáció színpadi értelemben nem igazán termékeny, hiszen a megjelenő szereplők közötti lényegi konfliktust, érdemi párbeszédet kizárja (amin módosít ugyan a slusszpoénként értelmezhető prológus, ám erről többet nem volna ildomos elárulnom). Abban, hogy ez a színpadi szituáció mégsem teszi túlontúl statikussá és tét nélkülivé a játékot, a látványon, a zenén és a koreográfián túl a színészi alakításoknak is fontos szerepük van. Bán Bálint Prométheusza a maga tartásával, fizikai szilárdságával, mozdulatlanságában is robbanásra kész feszültséget sugárzó jelenlétével úgy testesíti meg szimbolikusan a zsarnokkal való összetűzésre késztető morális erőt, hogy közben teljesen természetes tónusban, közérthetően érvel, magyaráz és lázad. Vitapartnereit Nagypál Gábor formálja meg, aki egy markáns szereposztási ötletnek köszönhetően eljátszhatja a titán mindhárom isteni látogatóját. Köpönyegét – azaz kabátját – váltja csak minden alkalommal, és ahogy azzal együtt újabb személyiséget vesz fel, úgy halad egyre beljebb-lejjebb az opportunizmus örvényében a főisteni akaratot leginkább félelemből teljesítő, együttérző Héphaisztosztól a kompromisszumokat kereső és azokat Prométheuszra ráerőltetni próbáló Ókeanoszon át a fondorlatos, nehezen kiismerhető Hermészig. A pazarul megvalósított alakváltó komédiázás tökéletes kontrasztja a főalak egytónusú szilárdságának. Ezt a sajátos kettőst remekül egészíti ki Pallagi Melitta egyszerre naiv és okos, folyamatosan tanuló Ókeanidája, akinek szinte mindenre van egy találó reakciója, hangsúlya, grimasza. Sztarenki Dóra hatásosan érzékíti meg Ió kiszolgáltatottságát és a szenvedés megváltoztathatatlanságára való rádöbbenését. Lehel Vilmos (Erő) és Bánki Mihály (Erőszak) pedig játékban, mozgásban, (ének)hangban egyaránt koncentráltan és lendületesen hozzák színre a mindenkori hatalom mindig mozgósítható embereit.

Viktor Balázs mindkét újraértelmezett klasszikus görög drámán keresztül voltaképpen a zsarnoksággal való szembenállás értelmének és lehetőségeinek problematikáját analizálja, változatos és következetesen használt teátrális eszközökkel. Míg a (Kreón) Antigonéban ez közvetlenebbül, a diktátor és a lázadó egymásnak feszülésén keresztül jelenik meg, ezúttal a lázadás és alkalmazkodás „alattvalói” attitűdje konfrontálódik egymással. Kérdés, kiegészíti-e majd egy újabb bemutató trilógiává a vállalkozást, és ha igen, akkor vajon hasonlóan absztrakt keretek között társít újabb szempontot az analízishez, vagy elmozdul egy konkrétabb, az időtlenítésből kilépő perspektíva felé.

Mi? Kincses Réka és a társulat: Madame Tartuffe
Hol? Pesti Színház
Kik? Játsszák: Udvaros Dorottya m.v., Ertl Zsombor, Majsai-Nyilas Tünde, Kövesi Zsombor m.v., Petrik Andrea, Horváth Szabolcs, Kőszegi Ákos, Liber Ágoston m.v., Bölkény Balázs, Balázsovits Edit. Díszlettervező: Csiki Csaba. Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna. Dramaturg: Enyedi Éva. Világítástervező: Ágoston András. Mozgás: Gergye Krisztián. Rendező: Kincses Réka.
Mi? Fenyvesi Orsolya: Leláncolt Prométheusz
Hol? Tér12 Kulturális Egyesület a Szkéné Színházban
Kik? Játsszák: Bán Bálint, Nagypál Gábor, Sztarenki Dóra, Pallagi Melitta, Lehel Vilmos, Bánki Mihály. Látvány: Radetzky Anna. Dramaturg: Hodászi Ádám. Zeneszerző: Bánki Mihály Mozgás: Lehel Vilmos. Rendező: Viktor Balázs.