Az alábbiakban tárgyalt két darabot nem csupán az időbeli közelség köti össze. Egymás mellé helyezésüket elsősorban az indokolja, hogy mindkettő vallomás és vallatás, beszéd és hallgatás viszonyát boncolgatja – még ha teljesen más eszközökkel, témában és módszerrel is.

Peter Handke Kaspar (1967) című drámáját 2025 tavaszán mutatták be a Trafóban, de idén ősszel is szerepel a műsoron. A Sahin-Tóth Sára rendezésében színre lépő Kaspar (Hevesi László) egyszerre esetlen és zabolátlan, naiv és kiszámíthatatlan. Gyermeteg, autisztikus. Nem érzékeli a különbséget önmaga és a világ (tárgyai) között. Miután kivergődik a függöny mögül, amelybe először beleakad, száját eltátja – de annyira, amennyire szájat eltátani csak lehet: remeg az erőfeszítéstől –, szemei tágra nyílnak, megdermed. Mindenen és mindenkin csodálkozik. Még ilyet. Maga a megtestesült affektus. Furcsa, szaggatott mozdulatokat tesz. Mint aki eltévedt vagy összezavarodott – de nem utólag, mondjuk, valamilyen traumatikus élmény hatására, ahogyan ezek az igék sugallják, hanem mint aki már a kezdetektől, már mindig is. Egyetlenegy mondatot tud érthetően artikulálni. „Olyan akarok lenni, amilyen volt már valaki más.” Úgy ismételgeti ezeket a szavakat, akárha ismerkedne velük. S ez valóban így van. Figyel és felfigyel rájuk. Foglalkoztatják. Megijed és megnyugszik tőlük. Belakja őket, berendezkedik bennük. Minden egyes szótagot megízlel. Milyen így.

Peter Handke – Sahin-Tóth Sára: Kaspar. Fotó: Kalicz Máté

Egyszerre hivatalnoki és rendőri megjelenésű (fekete nadrág, fehér ing, napszemüveg, merev arckifejezés) vallatói (Forrai Áron, Juniki Noémi, Laboda Kornél), akik sokáig némán, zsebre tett kézzel követik (a mondattal és saját testével való) kínlódását, pontosan ezt akarták hallani. Ott lobog benne az ősi vágy, amiért mindannyian megtanultunk beszélni. Nagyon helyes. Segítünk neked, hogy megvalósítsd az álmodat. „Már van egy mondatod”, ami kezdetnek nem rossz; éppen elegendő. Kiszedjük belőled a többit, bármibe kerül is. Ne félj, ott rejlenek benned. Szép lassan megtanítunk rátalálni a megfelelő szavakra, hogy kibontakoztathasd magadat. Ránk csak és kizárólag ezért van szükség. Ne mondd, hogy nem te akartad. Hisz mi csak azt tesszük veled, amit fennhangon követeltél tőlünk. Ami távolról sem jelenti azt, hogy a folyamat fájdalommentes lenne. A manipulációtól sem riadunk vissza. Mert így bizony nem maradhatsz. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem bírunk elviselni. A civilizációs erőszak alól nincs kibúvó. Az ember társas lény. Csak akkor leszel szabad, ha engeded, hogy betörjünk. Így szól az ígéret.

Kaspar igyekszik eleget tenni instrukcióiknak, de szemlátomást nem mindig van tisztában vele, mit is várnak tőle. Mozgássorokat kell reprodukálnia, mondatszerkezeteket elsajátítania. Próbálja ellesni, hogyan koordinálható a test. Bejáratja izmait: övét le-, majd felcsatolja, cipőfűzőjével babrál. Néha felkiált. Eleinte csak szófoszlányok, értelmetlen félmondatok hagyják el az ajkát. Később sikerül egy-egy hosszabb összefüggő mondatot kinyögnie, de bárhogy variálja is a szavakat, logikai összefüggés nem létesül a részmondatok között (ami nem egyszer roppant komikus hatást eredményez). Nem talál magára, nem ismeri föl magát a nyelvben. Kínvallatói elnézőek vele, de nem tágítanak mellőle. Vizsgáztatják, rendbe szedik. Viszont ahogy haladunk előre az előadásban, egyre cinikusabban, egyre kevesebb meggyőződéssel végzik a dolgukat. Mintha maguk sem hinnének igazán abban, amit propagálnak.

Peter Handke – Sahin-Tóth Sára: Kaspar. Fotó: Kalicz Máté

Amikor – körülbelül az előadás felénél – sikerül – „mint egy diót” – feltörniük Kaspart, egy percre kialszanak a lámpák. Egy játékosan lendületes Goldberg-variáció szól, mialatt átrendeződik a terep. Mikor újra kigyúlnak a fények, arra eszmélünk, hogy felbomlott a kezdeti oppozíció a vallatók és a vallatott között. Kasparnak kellett volna hasonlatossá válnia vallatóihoz, most mégis mindenki zöld felsőt visel, akárcsak ő. Vagy az történt, hogy a civilizáció szigorú őreiről, ruháikkal együtt, lehullt a kultúra is. Vagy az derült ki, hogy a társadalom is csupa Kaspart termel ki magából. A rend mögül kibukkan a káosz. A Kasparok egy különös rituálé során egymás arcát mintázó maszkok sokaságát öltik magukra. A karneváli összevisszaságban egymás szavába vágnak, egymással feleselnek. A színészek bravúrosan tartják az előadás precízen megtervezett ritmusát: akkor sem botlanak bele a szövegükbe, akkor sem csúsznak szét, amikor különböző ütemben, eltérő hangerővel kell egymásra beszélniük. Káposztafejeket trancsíroznak szét önkívületben. Arcuk kivörösödik az üvöltéstől. Majd elcsendesedik minden. Az immár kommunikációképes Kasparok megkísérlik szavakba önteni preverbális tapasztalataikat és élményeiket. Megmagyarázni, mit miért tettek, mit hogyan érzékeltek. Túl élénken élnek bennük ezek az emlékek ahhoz, hogy le tudják küzdeni regresszív késztetéseiket. Túl későn érintkeztek először a társadalommal ahhoz, hogy otthonosan érezzék magukat benne. Bármennyire szeretnének is jó polgárok lenni, tompa infantilizmusuk megmarad. Az előadás végén kigombolkoznak zöld felsőikből, a szanaszét heverő színpadi kellékeket összegyűjtik, egy helyre hordják, s egyfajta bunkert építenek belőlük. „Kecskék és majmok.” Ez a konklúzió. Úgy ismételgetik ezeket a szavakat, akárha életük értelme rejlene bennük. Mindenki olyan, mint valaki, aki olyan akar lenni, amilyen volt már valaki más, de nem sikerül neki. S épp ezért mégis.

„Olyan akarok lenni, amilyen volt már valaki más.” A mondat meghökkentő, mellbe vág. Aki tud beszélni, nem mondana ilyet. A nyelv a partikulárist a fogalom alá szubszumáló ráció műve. Az egyes dolgok felsorolhatatlanul számos sajátosságai óhatatlanul elvesznek, amikor nevet adunk nekik. Aki tud beszélni, inkább ettől, a nem-azonos hiányától szenved. Kaspar Hauser első mondata – paradox módon – a nyelv előttről származik. Csak ő ejtheti ki, az emberi világtól távol felcseperedett lelencgyerek, aki jelen előadásban ahelyett, hogy véglegesen belépne az azonosság birodalmába, magával rántja „beszédkínvallatóit” a nem-azonos archaikus anarchiájába – vagy legalábbis emlékezteti őket mindarra, amit maguk mögött hagytak.

Peter Handke – Sahin-Tóth Sára: Kaspar. Fotó: Kalicz Máté

Peter Weiss A vizsgálat (1965) című drámája az 1963 és 1965 között Frankfurtban zajlott, úgynevezett Auschwitz-pert dolgozza fel, amely során az auschwitz-birkenaui megsemmisítő és koncentrációs tábor működtetésében részt vett személyeket állítottak bíróság elé. Weiss a per jegyzőkönyvét vette alapul, csak dramaturgiai módosításokat eszközölt rajta. Művének felépítése az Isteni színjáték szerkezetét követi; alcíme: Oratórium 11 énekben. A központozatlan szöveg németül rímel is.

A Sirokkó Szövetkezet – ahogy az eseményleírás is figyelmeztet – nem kész színházi produkció formájában tárja a közönség elé a darabot. „Egy próbájuk előadására”, „egy előadásuk próbájára” invitálják a nézőket a MU Színházba. A színészek civil ruhát viselnek. Mindegyikük nő. Tanúként beidézett túlélők és egykori fogvatartók néznek szembe egymással sok év után újra. Felismerik-e a másikat. Tanúként beidézett kollaboráns-gyanús alakok alakítják ki narratív identitásukat a világsajtó előtt. Bizonyára nagyon meg vannak szeppenve. Ügyetlenkedve igazítják testmagasságukhoz a mikrofont. Csak a bíró, a vádló és a védő marad végig a helyén. A vádló és a védő szerepét ráadásul két önkéntes tölti be, akik az est elején kedvet éreztek az aktív részvételhez. Mindenki papírról olvas fel. A színészek a közönség soraiból válnak ki, nincs negyedik fal. A háttérben valaki írógépen kopog. Ki tudja, mit írhat. Vajon tényleg a jegyzőkönyvet pötyögi-e. A súlyosabb pillanatokat (talán az oratórium műfajmeghatározás miatt?) egy DJ (!) hangkeverése emeli ki. Ha túl hangos, rászól a bíró; néha viszont kifejezetten igényli a „Zenét!”.

Sirokkó Szövetkezet – Peter Weiss: A vizsgálat. Fotó: MU Színház

Regős Simon, az est „koordinátora”, kétszer fogja megállítani a játékot. Ilyenkor a közönség felé fordul, s faggatózni kezd. Most minket vallatnak. Mik a benyomásaink. Mit láttunk. Kik ezek. Milyen gondolatok kavarognak a fejünkben. Osszuk meg a meglátásainkat. A színészek is reagáljanak nyugodtan. Legyen diszkusszió. Gondolkodjunk közösen. Nem mindenkiből könnyű kihúzni a szót. Akik viszont egyszer már leküzdötték a gátlást, újra és újra felszólalnak. Mindenféle felmerül. A kollaboráció szokásos dilemmái: hazudnak-e a tanúként beidézett kisemberek, kisemberek-e egyáltalán, illetve tudhatjuk-e egyáltalán, mikor hazudnak. Rekonstruálható-e ennyi év távlatából az igazság. (A dráma végén – de ezt az előadásból nem tudjuk meg, mivel csak az első ének végéig jutunk el – nem hangzik el [az] ítélet.) Van olyan is, aki szerint ebben a formában nem adható át a tárgyalások dermesztő légköre. Ő mintha klasszikusabb színházi élményre számított volna. Ennek a hozzászólónak maga a koordinátor válaszol. Mivel ez egy talán soha el nem készülő előadás próbája, talán nem feltétlenül így, nem ilyen elvárásokkal érdemes közelíteni hozzá. Ez a lényeg, ami itt és most történik közöttünk, ez a hatása, amit, lám, kivált belőled.

A kritikus nehéz helyzetben találja magát. Hiszen nem szeretne – utólag, írásban – vitatkozni a felszólalókkal; eleve nem szeretne felszólalni. Azzal is tisztában van, hogy igazságtalan lenne olyasmit várni egy efféle kísérleti projekttől, mint egy hagyományos értelemben vett előadástól. Legfeljebb a koncepcióba köthet bele. Még ha nincs is szükségképpen kudarcra ítélve, egy kollektív interpretációs gyakorlat levezetése élőben: nehéz feladat. Kockázatos vállalkozás, mert mindig fennáll a veszélye annak, hogy a diszkusszió parttalanná válik, s a közösségiségnek csak az illúziója teremtődik meg. Amikor jelen előadás próba-jellege domborodott ki, érzésem szerint éppen ez történt. A beszélgetős panelek után újrapróbált jelenetek tényleg jobbak. De a színészek vélhetően sokkal gyorsabban rátaláltak volna a megfelelő hangfekvésre és mozdulatokra nélkülünk.

Sirokkó Szövetkezet – Peter Weiss: A vizsgálat. Fotó: MU Színház

Amikor viszont a próba előadás-jellegét erősítik fel, az eredmény zavarba ejtően harsány lesz. Az alulrendezettséget két túlzó gesztus ellensúlyozza. Az egyik vádlott SS-egyenruhában lép elő. Vajon miért? Hiszen egyenruha nélkül is kellően egyértelmű számunkra, ki (volt) ő, a per ideje alatt pedig már nyilvánvaló módon nem ilyenekben pompáztak az egykori nácik. Az előadás végén egy addig némán fel-alá járkáló titokzatos alak lassú mozdulatokkal levetkőzik, csak alsónemű marad rajta, összegörnyed, és hintőport szór a fejére. Ő egy fogoly megtestesítője volna – csontsovány, androgün. Egyik megoldást sem tudtam mire vélni. Mindkettő erőszakolt, hatásvadász, utóbbi kissé giccses is. Nagyon nem illenek a koncepcióhoz. A nyílt próba és az előadás közti ingadozás végül nem bizonyul termékenynek. Pedig olykor tagadhatatlanul megvillan valami. Kifejezetten izgalmas, hogy ugyanazok a színészek tanút és vádlottat egyaránt játszanak. Mégis: végig azt sajnáltam, hogy nem az előadást látom. Remélem, egyszer elkészül az is.

Mi? Peter Handke / Sahin-Tóth Sára: Kaspar
Hol? Trafó
Kik? Játsszák: Forrai Áron, Juniki Noémi, Laboda Kornél, Hevesi László. Látvány: Illés Haibo. Koreográfia: Korom Sára. Fény: Lengyel Ákos Papa. Produkciós vezető: Magnum Produkció. Asszisztens: Vajdai Veronika. Dramaturg: Szauer Lilla. Rendező: Sahin-Tóth Sára. Külön köszönet: Holczer Sára.
Mi? Peter Weiss: A vizsálat I. – Ének a rakodóról.
Hol? Mu Színház
Kik? Sirokkó Szövetkezet. Játsszák: Kurta Niké, Juniki Noémi, Fehér Diána Aida, Erős Mara, Tarjányi Liza, Mayer Szonja, Bukovszky Orsolya, Major Irma, Cselóczki Bogi. Zenél: Gerner Koppány, Németh Áron.