A színikritika alapvetően szubjektív műfaj, kritikusként az ember mégis, amennyire csak lehet, igyekszik eltávolítani mondandóját a saját személyétől. Ám vannak olyan előadások, amelyeket igenis fontos, hogy a kritikus úgy igazán átfolyasson magán, s írás közben a szigorú eltartás helyett egy lépéssel közelebb engedje magát a látottakhoz.

Ilyen előadás a Vígszínház legújabb bemutatója is, amelynek értelmezésében óriási szerepet játszik a néző életkora és az, hogy van-e közvetlen kapcsolata a „mai fiatalokkal”, vagyis azzal a korosztállyal, amit Z, illetve alfa generációként tartunk számon. Így hát most magam is teszek egy tétova lépést a személyesség felé, s a kritika műfajától kissé idegen módon egy rövid és lényegretörő bemutatkozással teljesen egyértelművé teszem a nézőpontomat: Prikazovics Júlia vagyok, civilben egy budapesti gimnázium Z generációs angoltanára.

@LL3t4rgIA. Vígszínház. Fotó: Dömölky Dániel

Ifj. Vidnyánszky Attila víziójához rendkívül jó alapként szolgál Georg Büchner Leonce és Lénája. A két, világ elől elmenekülni vágyó fiatal története meglepően pontosan ráhúzható a közösségi médián keresztül folyamatos összeköttetésben álló, mégis magányos fiatal nemzedék kapcsolódás iránti vágyára és a felnőtt élet küszöbén megtapasztalt elveszettségre. Az átirat (ifj. Vidnyánszky Attila és Németh Nikolett munkája) egyszerre bizonyítja Büchner darabjának örökérvényűségét, és azt, hogy a fiatal felnőttek problémái is időtlenek. Mégis azok tudnak igazán rezonálni a látottakkal, akik vagy maguk is az ábrázolt generációkhoz tartoznak, vagy akikben legalább megvan a nyitottság feléjük. A @LL3t4rgIA egyik legnagyobb erénye, hogy nemcsak fiatalokról, hanem fiataloknak szól, méghozzá a történeten túl az ő nyelvükön – ez már valamennyire a címből is látszik, amit a Z-sek és alfák játszi könnyedséggel olvasnak ki, míg az őket megelőző generációknak bizony meggyűlhet vele a bajuk. Az előadás közben több csatornán keresztül, folyamatosan érkeznek az ingerek, de már kezdés előtt, illetve a szünetben is különleges, vibráló atmoszférát teremt a lüktető zene (Urbán Kristóf) és Csontos Balázs egészen kiváló fényterve, amelyet majd Schnábel Zita egyszerű, de megannyi lehetőséget rejtő tornaterem-díszlete, Pető Kata részletgazdag jelmezei és Kondákor Ajsa Panka remek koreográfiája tesz teljessé. Az ingergazdagság azonban egy másik szemüvegen keresztül hátrány is lehet. Vegyük például a zenei betéteket. A kevesebb mint egy perc után lekevert és gyors egymásutánban következő számok a TikTok-generációnak mindennaposak és a kielégítő mennyiségű inputot jelentik, míg a nem sokkal idősebbek számára – mint akár egy hozzám hasonló korai Z-s – idegesítő lehet ez a gyors váltakozás. Ugyanakkor valljuk be, nem csak az alfásoknak jön jól, ha bizonyos időközönként ránézhetnek a telefonjukra… Ezzel az előadással a Vígszínház kétségkívül behúzza a fiatalokat, különösen a középiskolás korosztályt: ezt jól mutatja, hogy jelentős várakozási idővel kell számolni, ha az ember diákcsoportot vinne rá. Azáltal, hogy minden eddiginél kíváncsibban fordul feléjük – empátiával, mégis kritikusan, kellő iróniával – újraértelmezi a (kő)színháznak a mai fiatalokhoz fűződő viszonyát, s egyértelműen kommunikálja, hogy igenis van helyük a nézőtéren, hiszen tud az ő nyelvükön szólni.

Az ingergazdagság, bár szembetűnő, mégsem hatja át az előadás minden pontját, így olykor – furcsamód – üresjáratként hatnak a megszokott tempónál lassabb jelenetek és kifeszített pillanatok. Valahogy így képzelem azt, amikor a diákjaim egy, a mobiltelefont természetesen kizárólag oktatási célra használó tanórai feladat után visszacsöppennek a tankönyvszagú valóságba, ami korántsem adja meg az agyuknak a kellő mennyiségű „cukorkát”. Mégis szükségük van arra, hogy ha kis időre is, de kilépjenek az ingerdömpingből – és ez igaz az előadásra is. Azt, hogy egyes jeleneteket üresjáratnak érezhetünk, nem róhatjuk fel tehát az alkotóknak, sőt. Pont ezek a pillanatok azok, amelyek rádöbbentenek arra, hogy amit az előadás tolmácsol, nem más, mint egy segélykiáltás a mai fiatalok részéről.   És a világ ezen a szemüvegen keresztül nagyon is ijesztő. Az egyes jelenetek zűrzavarában, már-már követhetetlenségében megláthatjuk a fiatalok elveszettségét, látjuk a kapcsolódás és a figyelem iránti őrületes vágyukat, amit mégis gátol az elköteleződéstől való félelem, a folyamatos ingerek közepette ugyanis riasztó szó az örökké. Látjuk, hogyan viszi őket a magány és a tehetetlenség érzése az (előadásban hátborzongató módon hús-vér emberként megjelenő) mesterséges intelligenciával kialakított, rémisztően bensőséges viszony felé. S látjuk azt is, hogy tanáraik bármennyire szeretnének, nem tudnak támaszt nyújtani nekik, mert nem értik, mi zajlik bennük.

A produkció legizgalmasabb jelenete kétségkívül a szóbeli érettségi, amelyet a Szabó Sebestyén László által megelevenített ChatGPT generál, afféle előrevetített jövőként Leonce (Medveczky Balázs) és Léna (az eredeti szereposztás szerint Márkus Luca, az általam látott estén Kondákor Ajsa Panka) számára. A két fiatal a bordásfalról figyeli a vizsgázó osztálytársakat, akik felváltva adnak számot tudásukról az iskolai anyagból és az „életből”, amire senki nem készítette fel őket. Sokáig visszhangzik Medveczky Balázs kétségbeesett kérdése („Mit csináljunk?”), amit a frissen érettségizettektől meghatottan, mosolyogva, integetve búcsúzó tanári kar mintha meg sem hallana. Ehhez az anyaghoz már senkinek nincsen a tanév elején alaposan végiggondolt tanmenete, vagy jócskán túlórába nyúlóan megírt tematikus terve, de még egy tízperces szünetben a folyosói ügyelet közben lefirkantott elnagyolt óravázlata sem.

@LL3t4rgIA. Vígszínház. Fotó: Dömölky Dániel

Ahogy nézem az előadást, azon kapom magam, hogy a saját diákjaimat azonosítom a színpadon lévő diáksereggel. Mi sem bizonyítja ennél jobban, hogy az alkotók hitelesen ábrázolják a mai 18-19 éves korosztályt. Az is igaz azonban, hogy pontos jellemrajzot egyik szereplőről sem tudnánk adni, ahhoz a @LL3t4rgIA túlontúl impressziószerű, s a történettel szemben túl nagy hangsúlyt kap a körítés. Mindez a színészektől is egészen más jelenlétet kíván, ám a Vígszínház társulata jól veszi az akadályt – tényleg játszanak. Biztos pontot Kovács Patrícia iskolapszichológusa ad nekünk, aki jó szakemberként végig fogja a kezünket és vezet minket az előadás sűrűjében. Játékának közvetlenségével hamar eléri, hogy megbízzunk benne és kérdés nélkül kövessük, erős jelenléte pedig remekül összefogja a produkciót. Az Ötvös András játszotta igazgató-történelemtanár szintén szerethető figura, akinek pátoszos beszédeiben fel-felsejlik az irónia, árnyalva a kezdetben tipikusnak tűnő karaktert. Zoltán Áron irodalomtanárként remek epizodista, játéka éppen annyira túlzó, hogy szórakoztató legyen az őrült bölcsész-karakter. Medveczky Balázs   elveszett, révedő tekintetű kamasz, aki játssza a felnőttet, de valójában még csak egy férfitestet kitölteni igyekvő gyerek. Medveczky játéka egyszerűségében fest igazán élethű képet egy átlagos tinédzserről.

A Vígszínház előadása nem válaszolja meg Leonce „Mit csináljunk?” – kérdését, ilyesformán pedig nem ad feloldozást a nézőnek a fiatalok sorsát illetően. A telefon széttörése jelképes, de túlzásként hat, pontosan tudjuk, hogy nem ez a megoldás. Azt eldönteni, hogy van-e megoldás és ha igen, mi az, már a néző szorgalmi feladata. Egy biztos: akármelyik generációhoz tartozó tanárként a @LL3t4rgIA-t látva képtelenség másnap reggel ugyanúgy bemenni az osztályterembe, mint ahogyan az ember az előadást megelőző délután kijött onnan.

Mi? Georg Büchner Leonce és Léna c. műve és a társulat improvizációi alapján ifj. Vidnyánszky Attila és Németh Nikolett: @LL3t4rgIA
Hol? Vígszínház
Kik? Játsszák: Medveczky Balázs, Márkus Luca / Kondákor Ajsa Panka, Ötvös András, Kovács Patrícia, Gyöngyösi Zoltán, Waskovics Andrea, Zoltán Áron, Borbiczki Ferenc, Karácsonyi Zoltán, Csapó Attila, Igó Éva, Szász Júlia, Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, László Rebeka, Rigó Mária, Bálint Bernadett, Harangozó Boglárka, Mozga Anna, Reider-Misik Renáta, Szabó Martina Dalma, Kovács Tamás, Laczkó Bálint, Steenhuis Raul, Bálint Barna, Mezei Ábel. Díszlettervező: Schnábel Zita. Jelmeztervező: Pető Kata. Dramaturg: Németh Nikolett. Zene és sound design: Urbán Kristóf. Koreográfus: Kondákor Ajsa Panka. Világítástervező: Csontos Balázs. Koreográfus-asszisztens: Bari István. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.