Egy újabb előadás a hiúságról és önzőségről, amely zombitámadás esetén sem apad ki az emberi természetből? ,,Nem.” – feleli Preiszner Miklós Vérmedve című szövegkönyve, hiszen olyan tükröt tart nekünk, amelyben az emberi kicsinyesség csak nevetséges karaktervonásnak tűnik, nem szükségszerűségnek.

Pár héttel ezelőtt, szeptember közepén a kolozsvári Váróterem Projekt társulata által, Szilvay Máté rendezésében színpadra vitt Vérmedvére siettem a ZIZ – Art and Social Area stúdiótermébe. Lendületem már a Párizs utca 5-ös szám alatt található független alkotói tér udvarán megtört, hiszen a produkció itt kezdődik. A metaszínházi jelleg nem ért újdonságként, hiszen a marketinganyagok is biztosítottak róla, hogy erre számíthatok, ám az udvaron lejátszódó jelenet véglegesen eldöntötte, hogy az előadás egésze metaelőadás lesz egy színház a színházban helyzettel megsózva.

Az udvaron kiderül, hogy Anton Pavlovics Csehov Medvéjének bemutatójára készül a társulat Imecs-Magdó Levente rendező vezetésével. A színészek saját nevükön játszanak, így állhat elő a helyzet, hogy az Antal Örs nevű szereplő késik, Levente, a Medve (és nem a Vérmedve) rendezője tombol, a saját bemutatójáról elkéső színész barátnőjét játszó Kerekes Barbara pedig a párját hívogatja.

Vérmedve. Fotó: Szilágyi Lóránt.

Következő állomásunk a váróterem. Szilvay rendezése bátor kísérlet a színház és a valóság határainak elhomályosítására: a néző egyre mélyebbre kerül, majd lassan belecsúszik egy mikrokozmoszba, amelyet legjobban az jellemez, hogy mindenki halálosan komolyan veszi magát benne, és senkinek sem tűnik fel, hogy ettől igazán nevetségessé válik. Egy önmagába záródó, nárcisztikus művészi közeg tárul elénk: a kontrollmániás rendező, a független – azaz szegény és láthatatlan – társulat, benne a valamivel híresebb színésszel, aki az előadás után rohan is tovább.

Ebben a közegben mindenki a saját nagyságának a foglya. A társulat tagjai hisznek a művészetükben, és abban, hogy csak idő kérdése a siker. „Miért nem ismernek el bennünket?” – kérdezik, és közben egyre mélyebbre süllyednek saját illúzióikban. A néző viszont gyorsan megérti, miért nem vitték sokra. Még a stúdióterembe való belépésünk előtt tanúi lehetünk a rendező és a híres színész egymásnak feszülésének, amelynek tárgya mindössze annyi, hogy az utóbbi tíz perccel a kezdés előtt érkezett meg. Ez a jelenet önmagában sűrített példázata annak, hogyan falja fel az ábrázolt társulatot a hiúság, a bizonyításvágy és a kishitűség.

Aztán elkezdődik a Medve, vagyis Levi, a rendező Csehov-adaptációja. A káosz az első pillanattól nyilvánvaló: hiányzó vagy épp oda nem illő kellékek: puska a falon világító Chekov’s gun felirattal, ATM automata, edzéshez használt rugós lábszerkezet, melyen Lúka szerepében Balázs Ádám pattog – szimbolikusnak szánt, de értelmetlen képi megoldások váltják egymást. Minden mozdulat túljátszott, minden mondatot el is magyaráznak. A színház önmaga paródiájává válik: a formátlan forma, a jelentéstelen jelképek, a kínos kifejezésvágy torz tükre lesz.

Vérmedve. Fotó: Szilágyi Lóránt.

A közönség mégis nevet, mert a szövegmondási és rendezési hibák, rosszul hangsúlyozott mondatok, félreértelmezett jelenetek és túlzások ismerősek. A Popovát alakító Csüdöm Henrietta fehér sminkben, haldokló hangon testesíti meg a női szenvedést, míg Antal Örs Szmirnovja kortárs tánccal próbálkozik. A néző ugyanakkor egyre jobban vágyik a feloldozásra: hogy ennek a színház a színházban-pokoljárásnak valahogy vége legyen. És ez végül el is jön, bár egészen másként, mint várnánk.

A Csehov-feldolgozást zombiapokalipszis szakítja félbe. Hirtelen vér, sikoly, pánik: a művészeknek élet-halál harcba kell kezdeniük. Innentől horrorfilmbe csúszunk, egy horrorkomédiába oltott önreflexív vallomásba, ahol a szereplők még a halál torkában sem tudják zárójelbe tenni a saját egójukat. Tovább vitatkoznak, szerepet osztanak, stratégiát keresnek, miközben széthullik körülöttük a világ.

A zombitámadás itt nem véletlenszerű műfaji geg, hanem metafora: a független színház önmagát felemésztő létállapotának a képe. Ezek az alkotók, akik a művészet tisztaságában hisznek, valójában már halottak, csak még mozognak, beszélnek, próbálnak, mintha lenne bármi tétje. A darab így válik kegyetlen önarcképpé: egyszerre szól az alkotói önhittségről, a túlélésért küzdő színházi közösségekről, és arról, hogyan pusztítja el a vágyott siker az őszinte alkotást.

A Vérmedve tehát nem csupán paródia vagy groteszk játék, hanem egy önreflexív apokalipszis: a színház, amely saját bomlását játssza el, miközben reménykedik abban, hogy ez még előadásnak számít.

A Vérmedve világa a túlzásokra épül: minden mozdulat, minden mondat egy kicsit több, mint amennyinek lennie kellene. A kínos helyzetekig fokozott realizmus, a groteszkül felhangosított hétköznapiság uralkodik, s ehhez számos információt használtak fel a színészeket játszó színészek civil életéből is. Ezt a túlfeszített, mégis pontos ritmust az előadás első fele jól tartja: dramaturgiai elvet alkot, ahogy az egymásra licitálnak a tudatosan rontott játékmódok; a humor ezek feszültségéből, nem pedig a poénokból fakad. A második részben azonban a dinamika megtörik: a zombiapokalipszis, amely kezdetben a művészi önreflexió izgalmas metaforájaként hat, fokozatosan önmaga paródiájává válik. A vér, a rikácsolás, a groteszk haláltánc mindent elural, és egy idő után már nem a színházat, hanem a színház imitációját látjuk. A nézőben lassan megszületik a kérdés: meddig lehet érdekes egy olyan világ, amely a saját szétesését játssza újra és újra?

Vérmedve. Fotó: Szilágyi Lóránt.

A zombik legyőzése után színre lép három, ideiglenes hatalommal felruházott figura, egyfajta rögtönzött milícia, akik nem az ész, hanem az ösztön, nem a kultúra, hanem a túlélés logikáját képviselik. Ők már nem kérdeznek, csak ítélkeznek: eldöntik, ki fertőzött, ki élhet, ki nem. A hatalom ilyen típusú, primitív megjelenése éles ellentétbe kerül a művészvilág üres, ám még mindig önelégült intellektualizmusával. A jelenet egyszerre komikus és tragikus: a hatalom végre a „nép” kezébe kerül, de csak azért, hogy ugyanazt a kegyetlenséget ismételje meg, amit korábban elszenvedett.

A művészek reakciója pedig mindent elárul: még a fegyver csövével szemben sem tudják elengedni leereszkedő, felsőbbrendű tónusukat. A „kultúra” továbbra is önmagát játssza, miközben a valóság már rég másik műfajba váltott.

Csakhogy a közel két és fél órás, szünet nélküli előadás végére a néző már kevéssé érez bevonódást: a kezdetben ígéretes metaszínházi helyzet fokozatosan kifárad, a reflexió önismétlővé válik. Ráadásul a Medve választása mindehhez szinte véletlenszerűnek hat: Csehov darabjának szerkezete nem válik valódi dramaturgiai támponttá, inkább csak ürügyként szolgál a színház önvizsgálatához. Mintha az előadás nem a csehovi emberképhez, hanem csupán a „klasszikus” státuszhoz viszonyulna – mint egy régi, biztonságos hivatkozási ponthoz, amelyet bátran lehet rombolni, mert már senki sem hisz benne igazán.

Ez a döntés önmagában izgalmas, mégis kérdéseket hagy maga után: ha bármit behelyettesíthettünk volna Csehov helyére, akkor vajon mi marad a Medvéből azon túl, hogy elpusztítottuk? Mit jelent ma klasszikust játszani – vagy inkább: szétjátszani – egy olyan színházban, amely saját létét is idézőjelbe teszi?

Szilvay Máté rendezése végül nem ad választ arra, meddig is lehet érdekes egy saját szétesését újra és újra eljátszó világ. Vajon nem is akart? Mert a Vérmedve legfontosabb kérdése éppen az: felismerjük-e, amikor mi magunk is statisztákká válunk ebben az önpusztító játékban.

Mi? Preiszner Miklós: Vérmedve. Horrorkomédia A. P. Csehov szövegeinek felhasználásával
Hol? ZIZ – Art and Social Area
Kik? Játsszák: Antal Örs Deli, Balázs Ádám, Csüdöm Henrietta, Erdei Emese, Imecs-Magdó Levente, Kerekes Barbara, Kovács Emma; valamint Csepei Zsolt, Péter Izolda és Szűcs Tamás. Látványtervező: Váradi Tímea. Látványtervező asszisztens: Szűcs Tamás. Dramaturg, sound design: Preiszner Miklós. Technikus: Sipos Júlia. Rendező: Szilvay Máté.