A szombathelyi Weöres Sándor Színház nyitóelőadása, a 9700 című „zenés időutazás” anno a színház létrejöttének történetét mesélte el. Az éppen nagykorúvá váló színház friss ősbemutatója, a Takarásban arról beszél, hogy milyen ma (fiatal) színésznek lenni Szombathelyen. Varázsmese kontra valóság: 18 éven felülieknek.

Almási Miklós azt írja a Három nővérről Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? címmel 1985-ben megjelent esszéjében, hogy „(…) Ezért kerül minden igazi élettevékenység – a csóktól a mulatságig, a kártyázástól a párbajig, a gyerekneveléstől a pongyoláig – a színfalakon kívülre. Mert életüket fonákján élik.” Nagy Péter István legújabb szombathelyi rendezése az „igazi élettevékenységet” emeli be a játéktérbe. Ugyanaz hátulról, csak egy kicsit (nagyon) másképp. Az előadásban megjelenő élet – a vulgaritás és szexuális tartalom – okán hangsúlyozottan felnőttelőadásként meghirdetett bemutató (a premier előtt még ráhangoló beszélgetésen is részt vehetett a közönség a Krúdy Klubban) alapvető vállalása éppen a programszerű személyes kitárulkozás: a takarás kifelé fordítása.

A nyitójelenetben Ábel, a rendező – Domokos Zsolt – paradicsomos tésztát főz: száll a gőz, a nézőteret betölti a paradicsomszósz édes illata. Közben egyre a másnapi évadkezdő Három nővér-olvasópróba jár a fejében, két kavarás között a telejegyzetelt könyvet keresi: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? Ábel párja, a színésznő Gabi – Nagy-Bakonyi Boglárka – két kollégájuk esküvői videóját nézi (a közönség is nézi vele együtt: az óriásképernyőn). A felvételen szereplőket, a Balin töltött nászútról Szombathelyre visszatérő Nórát és Dávidot – Herman Flóra, Hajdu Péter István – várják baráti vacsorára. Lesz Krétáról hozott fenyőpálinka is: „Perverz, de kurva jó.” Nóra és Dávid külön érkeznek, mint kiderül: válnak. Gabi többszörösen csalódik: egyrészt Nóra és Dávid derült égből bejelentett válása rossz ómen a saját kapcsolatára nézve, másrészt kiderül, hogy a vágyott Mása helyett Olgát kell játszania, mivel Ábel Nórának és Dávidnak adta Mása és Versinyin szerepét. Ebből a könnyed, szöszmötölős, Woody Allen-i alaphelyzetből bomlik ki, indázik el a történet.

Mikó Csaba – Závada Péter: Takarásban. Fotó: WSSZ/Mészáros Zsolt.

Závada Péter és Mikó Csaba jegyzi szerzőként a Nagy Péter István közreműködésével, forgatókönyv-szerűen fejlesztett komédiát, amely a szombathelyi társulat figyelemre méltó fiataljainak közös tapasztalataiból, hasonló színházi szocializációjából és a „látva lássanak, szeretném, ha szeretnének” elementáris, szinte dühödt vágyából táplálkozik. A vonzó és félelmetes felnőttkor küszöbén álló színészek „önmagukat játsszák”: láthatóan bizalommal teszik ki magukat egymásnak, a rendezőnek és a nézőknek. Ezt teszi Nagy Péter István is, aki ma már (nem is csak) korosztályának egyik legkarakteresebb rendezője. Világa következetesen épül – most mintha szétnézne benne, megkérdezve, merre tovább –, és kettős kötésben: pályájának alakulásában legalább akkora szerepe van a szombathelyi Weöres Sándor Színháznak, mint a budapesti Radnótinak. Ebben a kettősségben meg is ragadható a Takarásban első számú „bináris oppozíciója”: Budapest a világ visszavágyott közepe – „Moszkva, Moszkva!” –, Szombathely az isten háta mögötti periféria, az erős láthatósági versenyben leküzdhetetlen hendikep (miért pont Jelec). Az esti Fő tér is üres.

A dolgok természetéből fakadó paradoxon, hogy a vidékiszínház-toposzokat és -tabukat kizárólag olyan vidéki (értsd: önkormányzati és állami közös fenntartású) színházban lehetséges szóba hozni, ahol a megfelelési kényszerekkel és kompromisszumokkal szegélyezett, egyre mocsarasabb és keskenyebb mezsgyén egyensúlyozva sem szokás engedni a szakmai-művészi minőségből. A kezdettől ezen az alapon működő Weöres Sándor Színház 2025/26-ban kortárs évadot hirdetett: Horváth Csaba újabb Móricz-adaptációja kivételével kizárólag kortárs darabok, köztük ősbemutatók szerepelnek a kínálatban (bár voltaképpen kortárs ősbemutatónak mondható a Móricz-feldolgozás is), amelyből ezúttal ráadásul hiányzik a vidéki színházakban kötelező évi rendes zenés nagyprodukció. Vagy mégsem? Elvégre a Takarásban szereplői estéről estére bemutatják az ostoba pályázati kényszerből végül mégis megzenésített Csehovot. Esetleg maga a Takarásban a szétírt, átírt és zenés Csehov, sőt minimum két Csehov: a Három nővér mellett a Sirály szárnysuhogását is hallani („új formák kellenek”). A Három nővér-olvasópróbán elhangzó rendezői expozéjával Ábel mintha egyenesen a Takarásban koncepcióját vázolná föl: „A végére nagyjából az egész darabot kihúztam, vagyis hogy átírtam, ez amolyan parafrázis, újragondolás, ez még mindig a Három nővér, csak közben teljesen más. Ez egy nagyon mai, ilyen nagyon személyes apokalipszis-freskó, értitek, sok céltalanul bolyongó, elveszett lélekkel, egyfajta… generációs keresztmetszet – nem véletlenül hoztam ki fifékre a teljes szereposztást –, akik mégis szerethetőek, és akik érdemesek volnának egy jobb, méltóbb életre. (…) Csehovot, gyerekek, Csehovot csinálunk, és kurvajó lesz!”

Mikó Csaba – Závada Péter: Takarásban. Fotó: WSSZ/Mészáros Zsolt.

A nézőtérrel három oldalról körbeölelt, hátrafelé megnyíló színpad világosan elkülöníthető funkciókkal rendelkező, de könnyedén egymásba áttűnő színterei – elöl középen konyha, hátul balra öltöző, egyben nappali, máskor pszichológusi kanapé (a fikció szerint az új évadban a színház már pszichológust is foglalkoztat), a filmvászonnak is alkalmas, időről időre széthúzott függöny mögött tükrös próbaterem, alkalomadtán tükrözve a nézőteret is – ideális szerkezetet képeznek az előadás összetartásához. Szükség is van erre: tudjuk, látjuk, a magánélet és a szakmai élet végzetesen össze tud bonyolódni. Nem csak a színházban, de a színházban aztán mindenki a saját bőrét, testét-lelkét viszi a vásárra, még a néző is.

De mindenekelőtt a színész. A metoo-jelenséget is tematizáló, ezzel összefüggésben a rendezői hatalmat kérdőre vonó előadásban törvényszerű – és előkészítettségében nem meglepő –, hogy a „te levetkőznél?” kérdésre adott válaszként a Bakkhánsnőkkel párhuzamba állított születésnapi buli katasztrofális csúcspontján (lásd: csehovi tűzvész!) Ábel (a rendező) anyaszült meztelenül jelenik meg a színen. Groteszk bohóc – vagy bűvész, akinek mutatványa abban áll, hogy hol férfinak, hol nőnek mutatja magát (a testét), miközben a nő- és férfi-kategória föllazulásáról értekezik. A bűvészmutatvány a legfiatalabb generáció képviseletében már a harmincasokhoz képest is más nyelvet beszélő, Irina („ő a jövő”) szerepére meghívott, frissen végzett performansz-művésznek, Lillának szól – Tarjányi Liza –, aki úgy adja elő szakszerű, elméletileg megalapozott álláspontját a test színpadi reprezentációjának változatairól meg a Három nővér lehetséges és releváns feminista olvasatáról, mintha ő volna a helyes beszéd képességét anyanyelvi szinten elsajátított Eliza Doolittle. Ábelt leveszi a lábáról.

Mikó Csaba – Závada Péter: Takarásban. Fotó: WSSZ/Mészáros Zsolt.

Az előadás fregoliszínésze a három változatban is föltűnő Gyulai-Zékány István: átöltözései, maszkjai a vidékiszínész-létet demonstrálják, egyúttal a vígjátéki, sőt bohózati vonalat erősítik. Még szép, hogy a színész-koreográfus Marci szerepében, egy szintén elázott pillanatban pont ő tesz föl mindent egy lapra a figyelemért (a rendező a kollégáinak, a színész a közönségnek vetkőzik): „Akkor szeretni fogtok, ha lepippantom magam?” Gyertyába lendülve meg is próbálja – aztán tapsra biztatja a nézőket. Furcsa, késélen táncoló pillanat: és van, aki tapsol. Nati – Mari Dorottya – időről időre a kollégáit csapja fültövön. Kizárólag magánszituációkban jelentkező Tourette-tünetei – éles mozdulatok, trágár beszólások – úgy működnek, mint Csehovnál a párhuzamos jelenetek-dialógusok: árnyalja, eltéríti, kérdőre vonja a szálak egyike a másikat. (Mint amikor a Három nővér nyitányában Olga a múltbeli Moszkváról áradozik, és behallatszik a jelenetbe Csebutikin és Tuzenbach párbeszéde: „Ugyan, kérem!” „Szamárság, természetesen!” [Kosztolányi Dezső fordítása.] Egymáshoz beszélnek a háttérben, de úgy hangzik, mintha Olgát kommentálnák.)

A Takarásban szereplői megkísérlik az önmagukkal való szembenézést, de a flashbackek, a pszichológus kanapéján elhangzó önértelmező, önfeltáró vallomások – mintha a csehovi „víz alatti áramlást” szeretné a felszínre hozni a rendezés – többnyire inkább csak megduplázzák-triplázzák, és kevéssé mélyítik, árnyalják a helyzeteket; verbálisan időről időre elfárad az előadás. Talán azért, mert a Takarásban színész-karakterei maguk is vázlatosak (igaz, a Csehov-figurákat is nemegyszer érte ez a megcáfolható kifogás), de valószínűleg nem lehetnek mások: egyrészt mindent, de mindent el akarnak mondani, ami itt és most bántja-foglalkoztatja őket, másrészt a programszerű személyesség és őszinteség végső soron inkább típusokat eredményez. Legfőbb jellemzőjük, hogy elvágyódó fiatal színészek. Buborékban élnek, mint a jobb életre érdemes, viszont sokszor önző, empátiahiányos, a másikhoz mélyen kapcsolódni képtelen Csehov-szereplők.

Mikó Csaba – Závada Péter: Takarásban. Fotó: WSSZ/Mészáros Zsolt.

Érdekes játék volna a szándékos és szándéktalan Csehov-párhuzamok és ezek összes – színházi, emberi – következményének végiggondolása; mindenesetre az előadás katartikus, sűrű és megváltó pillanata, amikor a csehovi három nővér szerepét játszó színész-karakterek a darabbéli Natival a háttérben énekelni kezdik a Három nővér-finálét, amely érzelmileg nemcsak az előadás belső terében elkészülő zenés Csehov, hanem a Takarásban fináléja is. Magyarázat mindenre, ráadásul tobzódó vizualitásában egy fölvillanó pillanatra megidézi az előző emblematikus szombathelyi NPI-rendezést, a Gyévuskát (látták azt elegen?). De az előadás logikája szerint még jönnie kell Ábel utolsó reflexiójának az óriáskivetítőről, vagyis a pszichológus kanapéjáról – vagyis: a takarásból. Aztán következhet a Takarásban-stáblista és a szemérmetlenül magával ragadó, fölszabadító, zenés tapsrend: Earth Wind & Fire.

Mi? Mikó Csaba – Závada Péter: Takarásban
Hol? Weöres Sándor Színház, Szombathely
Kik? Játsszák: Domokos Zsolt, Nagy-Bakonyi Boglárka, Herman Flóra, Hajdu Péter István, Tarjányi Liza, Mari Dorottya, Kuttner Bálint Benjámin, Gyulai-Zékány István, (hangfelvételről) Csonka Szilvia. Díszlet: Jeli Sára Luca. Jelmez: Szabados Luca. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Rendező: Nagy Péter István.