Ahogyan a honi politikai (úgynevezett) kultúra (nevezzük néven) kultúrálatlanságának lett egyenes következménye a közélet teátrumában a Kétfarkú Kutya Párt anarchista dadaizmusa, mint a cinikus valóságtagadás és primitív nyelvrongálás fokozhatatlan paródiája, úgy terebélyesedett az emberszerű répa dicstelen története a következő művészeti tengelyen:

— E. T. A. Hoffmann groteszk meséje (A király menyasszonya)

— Victorien Sardou és Jacques Offenbach harsány operettje (A répakirály)

— Kovalik Balázs aktualizáló színházi kihangosítása a dramaturg Ari-Nagy Barbara, a dalszövegíró Závada Péter és a zenei vezető Furák Péter segítségével (A Répakirály)

— az összetett működés látványterének kibomlása Antal Csaba díszletterve nyomán

— a színészek színvonalas bohóckodása Benedek Mari jelmezeiben és Bodor Johanna koreográfiái szerint…

És végül a Budaörsi Latinovits Színházban estéről estére összeálló alkalmi nézőközösség együttmulatása (symamüsieren – mondhatnánk a német kora romantikusok észjárására csavarodva) a 2020-as évek kellős közepén, nyakig az intézményes és közérzeti valóságunkat meghatározó – miben is, na miben, hát abban, ami itt hajszálpontosan néven van nevezve: a gyökérségben.

A Répakirály – Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel.

Az előadás mindvégig és minden porcikájában valamiféle kettős kötésben, kettős bekötöttségben létezik. Amennyiben ugyanazok a színházi ötletek és hatáseszközök teszik élvezetessé a nem túl bonyolult, mondhatni bugyuta történetet, mint amelyek folyamatosan utalnak a szintúgy bugyuta, csak éppen kedélyünket és közérzetünket megviselő környezetünkre. A helyire is (NER és következményei), meg a globálisra is (populizmus, sőt trumpizmus). Legutóbb egy évtizede, A revizor Bodó Viktor által megrendezett előadásában éreztem ugyanezt. Hogy tudniillik dramaturgiailag is működik mindaz, ami folyamatosan áthallik, ráhallik, sőt rávall a közéleti-politikai viszonyainkra. Hogy tehát színházi értelemben is helye van az aktuális kiszólások, utalások és szó szerinti idézetek mindegyikének. Bár akkor és ott azért nemesebb drámaanyaggal dolgozott a Vígszínház társulata. Most viszont nem véletlenül választotta a zenés színházi formákban otthonos Kovalik A Répakirály jóval közönségesebb és harsányabb történetét. Lévén a Gogol-mű 2014-es bemutatója óta a világunk is közönségesebb és harsányabb lett. Mert ugye zsák a foltját. Jobban mondva zsákhoz a folt. A zsák a jelen magyarországi közállapot, a foltja meg a tizenkilencedik századi késő romantikus frivolitással megáldott Offenbach musicalesített operettje.

Még jó, hogy nem vagyok oda a műfajért: sem az operettért, sem a musicalért. Vagyis nem akadok fenn az egyébként elfogadhatóan, sőt esetenként kiválóan éneklő színészek összteljesítményének hangzásminőségén, a kívánnivalókon. Merthogy most nem ez a lényeg. Nem a zenei minőség, hanem a teátrális hatásfok, amelynek csak egyik, bár kétségkívül fontos eleme az éneklés. Az, ahogyan a zenei elem megtalálja a helyét a prózai színházban (mint jó pár évvel ezelőtt Pintér Béla Puccini-motívumokból összerakott darabjában és rendezésében, A bajnokban, a budapesti Katona nagyszínpadán). De van, hogy nem is állna jól egy-egy zenés résznek a túliskolázott hang – például a gitáros-énekes Fröhlich Kristóf által vezetett majomcsapat anarchista punkdalának. Mint ahogyan az Anarchy In The UK című Sex Pistols-dalt sem tudnám elképzelni a barkós Engelbert Humperdinck búgó hangú előadásában – hacsak nem egy Kovalik-rendezés műfajeklektikus zsibvásárán. Amivel, mármint a műfajeklektikával már a budaörsi előadás legelején van módunk megbarátkozni, hiszen a sármosan léhűtő uralkodót, XXIV. Fridolint játszó Sas Zoltán a képregény- és játékfilmhős Pókember jelmezében tűnik fel, míg a kísérőjét alakító Juhász Vincét mint Robint csodálhatjuk. Az összeesküvő miniszterek (Böröndi Bence, Chován Gábor, Fröhlich Kristóf és Ilyés Róbert) meg rendszeresen malacálarcot húznak az öltönyükhöz. A könnyelmű uralkodónak feleségül szánt Kunigunda (Szőts Orsi) pedig Macskanőként libben elénk. Fokozni mindezt a popkulturális bolhapiacot már nem lehet. Hacsak nem az abszurditásig vinni – ami pedig nem más, mint Mertz Tibor megjelenése visszataszító répalényként (ahogyan azt Benedek Mari szerencsésen megálmodta). Az ő visszataszító tündöklése és gyomorforgató bukása adja a szerelmi road movie-val házasított nevelődési pikareszktörténet hátterét, illetve a politikai szatírába áztatott világábrázolás túlrajzolt kereteit.

A Répakirály – Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel.

A mechanikusan egymásra következő vagy inkább halmozódó események, fordulatok és ismétlődések dramaturgiáját szolgálja (uralja?) a dekonstruált répaformából konstruált, forgatható és mozgatható díszlet, a hol harsányabb, hol sejtelmesebb felületeivel és zugaival. Az előbbiben kap cirkuszi mozgásteret a Répakirály és udvartartása; a másikban meg fokozatosan kibontakozhat a groteszk szatíra pikareszkritmusa szerint egymáshoz közeledő Fridolin és Rosé du Soire románca, amelynek érzelmi fedezetét adja a léhaságával együtt is szerethető Candide-alakmás itt és most jócskán túlrajzolt Kunigundájának hűlt helyére lépő fiatal lány szerepére meghívott Szaplonczay Mária játékos bája. Mindeközben sok-sok szertelen jelenet, sok-sok furcsa alak. Szerepeiket mesterien váltogató (a már említettek mellett Bohoczki Sára, Bregyán Péter és Spolarics Andrea) vagy egyetlen szerepükben lubickoló színészek (az egymást ellenpontozó Sas és Mertz, illetve Szaplonczay és Szőts). A néhány meghívott művésszel kiegészült társulat olyan színházi együttműködést visz véghez, amely méltó művészeti tükre lesz az előadásban ábrázolt együttműködési rendszernek, a MER-nek (a Mi Együttműködési Rendszerünknek).

A Répakirály pedig úgy ér véget, ahogyan az ilyen történetek véget szoktak érni. Amikorra már mindenkinek elege lesz a répából (mert unják a banánt), addigra a répa is megrohad. Nagy az öröm, a boldogság. De jön vagy legalábbis bármikor jöhet egy újabb gyökér, mondjuk az előadás legvégén egyetlen pillanatra felbukkanó retek.

A Répakirály – Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel.

Mi? Jacques Offenbach és Victorien Sardou operettje alapján Kovalik Balázs és Ari-Nagy Barbara: A Répakirály
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Játsszák: Sas Zoltán, Böröndi Bence, Szaplonczay Mária m.v., Mertz Tibor, Juhász Vince, Szőts Orsi, Spolarics Andrea, Fröhlich Kristóf, Bregyán Péter, Bohoczki Sára, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Bognár Anna m.v., Gellért Dorottya m.v., Kerek Dávid m.v.  Zenészek: Furák Péter / Grósz Zsuzsanna (billentyű), Pusztai Csaba / Adamecz József (dob), Sonkovics Lóránd / Huszti Boldizsár / Tarkó Tamás (trombita), Tóth Balázs / Badacsonyi Péter (kürt), Donáczi Cseperke / Kertész Endre (cselló), Cseri Kristóf / Káldy Márton (hegedű), Pál Gábor / Molnár Péter (basszusgitár), Ablonczy Keve / Bartek Zsolt / Erdélyi Balázs (klarinét / szaxofon). Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Dalszövegek: Závada Péter. Díszlettervező: Antal Csaba. Jelmeztervező: Benedek Mari.Világítás: Sokorai Attila. Hangszerelés: Furák Péter, Kocsák Gergely. Zenei vezető: Furák Péter. Zenei asszisztens: Grósz Zsuzsanna. Énektanár: Berecz Bea. Koreográfus: Bodor Johanna. Koreográfus asszisztens: Hunyadi Balázs. Súgó: Szabó Brigitta. Ügyelő: Urbanek Attila. A rendező munkatársa: Szekeres Vanda. Rendező: Kovalik Balázs