Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című, sodró erejű, hajdú-bihari Varázshegy-urbexéből készített stúdióelőadást a Budapest Bábszínház és az Orlai Produkció.

A regény egyik lehetséges színpadi megfejtése Macsuka Patrik szerint a monodráma. Az adaptáció készítője nem volt szívbajos, és elengedte a szövegtest nagyobb hányadát úgy, hogy kiemelte a ’86-ban játszódó fejezetet, majd ebbe operálta bele, az eredeti kontextust megtartva, a regény főbb cselekményének néhány részletét. Ez az aránycsere és az ügyesen lendületesre szerkesztett szöveg jó lehetőséget adott Barna Zsombornak, aki szépen magára is vette a feladatot. Ugyan a reprízben, november 9-én kicsit náthásnak tűnt, és tudom, hogy ezért érzéketlenül is hangzik, de engem egy idő után már zavart, hogy bizonyos hangokat nem ejt tisztán – amit eddig soha nem vettem észre, tehát gondolom, a felső légúti nehézségeivel függhet össze.

Bár a játékot befogadó tér, a Budapest Bábszínház Kemény Henrik Termének tere egynemű, áttört textúrájú panelekből áll, amelyben több helyszínt is megjelenítenek (a látvány Ottlik Jikka munkája: a díszlet egy szekrény, egy fogas, egy asztal és egy szék – a jelmez igyekszik mindkét alakot, a mai, fiatal újságírót és a ’80-as évekbeli ápolót is elénk állítani, de ahogy az szokott lenni: egy fenékkel nem lehet két lovat ábrázolni), ám ez mégsem a klasszikus fekete doboz. A teret övező áttört fali panelek nem illeszkednek a ’80-as évek vidéki tüdőszanatóriumához vagy a Debrecenbe, illetve Hajdúnánásra (a regényben is idétlennek éreztem a Hajdúvágást: mi az értelme, ha valóságalapú történetet beszél el, és minden más helyiségnév valós, ráadásul a rímelő hangzás miatt azonnal be is ugrik, miről van szó?) utazó elbeszélő megjelenítéséhez, és ezek a panelek nem képesek arra sem, hogy elvont térként működjenek, mert nem elég semlegesek. Szerencsétlennek tartom a végig mélán várakozó nagyszekrényt is, amit egyszer csak kinyit az elbeszélői én, hogy mi, nézők törten tükröződjünk a belsejében. Ez azonban üres színpadi gesztus marad: nincs olyan előadás, amelynek során ezt ne lehetne bedobni, hiszen az alkotások jó esetben tükröt tartanak, mi pedig a sok érdekesség mellett mindig magunkat is nézzük.

Akik már nem leszünk sosem. Budapest Bábszínház. Fotó: Piti Marcell

Az előadás terének és világának megképzésében azonban a zene (zeneszerző: Eklics Dániel) is részt vesz – és ez sokat javít a helyzeten. Igaz, kezdésként nem valami ügyes, hogy az előadás előtt hallható elektronikus atmoszférazenét lehúzzák, mielőtt belép a térbe a színész – így a keletkeztetett csöndbe lép be, aminek azonban nincs jelentése, csak praktikuma. Pedig ez a zene izgalmasan adja annak a lehetőségét, hogy egy ideig csak figyelhetnénk a megérkező-pakolászó színészt, és találgathatnánk, hol vagyunk, ki ez az ember – nem láttam annak a jelentőségét, hogy figyelemfelkeltő csendben lépjen színre. Ugyanakkor az előadásban időnként rendkívül kifejező, finoman megszólaló zene nagy erővel lódítja meg a néző fantáziáját.

Az olvasva tetszetős regényről az adaptáció során kiderül, hogy a drámai állításai és fordulatai epikus minőségben kevésbé voltak nyilvánvalók, de az alkotók a színrevitelt nemcsak a regény szcenikájára, a tüdőintézet világának színpadi ábrázolhatóságára és metaforikusságára alapozták, és nemcsak a történetet rekonstruálták, hanem a regényt drámaivá szerkesztették-sűrítették. Aki nem olvasta a regényt, annak is összeáll egy történet, és a színházból nem hiányzik, ami „kimaradt” a regényből.

Az viszont nagyon érdekes, hogy néhány dolog mennyire másképp jelent meg az előadásban, mint a színház alapjául szolgáló szövegben. Figyelemre méltó eltérés például, hogy a regény Hajnal Ágnes fürdetését kínosan szexistán írja meg, hosszan színezgetve a bénult test tárgyiasítását – aminek egy része ugyan elhangzik a színdarabban is, de közben Barna Zsombor bábjátékában, ahogy a kendőt lányként finoman megemeli, olyan érzékeny humanizmus jelenik meg, ami a regényt olvasva hiányzik. Az előadás így tulajdonképpen kijavítja a regény vonatkozó részletét, ami kilóg (egyébként nem egyetlenként) a többi alakot elbeszélő módból. Ezt követi a színpadi (szöveg)változatban a regény másik – a fentiekhez hasonlóan kínos – részlete, ami az elbeszélő régi barátnőjével, Julival való gyors szexet írja le. A színházi adaptáció itt még kevésbé részletezi a test tárgyiasító elbeszélését, pontosabban azzal, hogy az előadásban szorosan egymás után következik a két fiatal nő szexualizálását bemutató jelenet, a második a dramaturgiai szabályszerűség következtében szinte utalásként működik. Szembesítő, ahogy a darabban átfordítják a test tárgyiasítását egyik nyelvből a másikba – a verbalitásból a tárgyanimációs színművészetbe – így derül ki, hogy ezek a momentumok nem abban a regiszterben vannak, mint amiben a regény túlnyomó része íródott – a színház sokat árnyal az emberi interakciók ábrázolásán.

Akik már nem leszünk sosem. Budapest Bábszínház. Fotó: Piti Marcell

Szintén a színház – az előadás jól átgondolt, jól átérzett koncepciójának – megjelenítő képessége emelte ki azt a regény minden pillanatában jelenlévő, de talán kevésbé nyilvánvaló tényt, hogy ezek a vastüdőben élő emberek mennyire rettenetesen megfosztottak az alapvető emberi minőségektől, így attól is, hogy érdemben reagálhassanak bármire, ami velük történik – szabályos emberkísérletet nézünk. Az előadás a cselekvés szabadságának és a gondolat szabadságának ütköztetését teszi konkrétan is láthatóvá azáltal, ahogy Aszalós Ferencet a kis, ’80-as években használt alumínium elsősegélydobozba zárt testként jeleníti meg. Nyilván elfogadtam, hogy a dobozhoz nem próbáltak légcsőbe operált kanült „bábosítani” (mert persze annak idején nem plasztikmaszkot használtak, ahogy itt Aszalós megtestesítésénél) – azonban ennek a felfoghatatlan bezártságnak a tragikusságát, amit a regény szövege pontosan megképzett, a színházban Barna Zsombor egyre erőlködőbbé, egyre kétségbeesettebbé fokozott drámai torokhangot használva közvetíti. Ezáltal pedig a történet, amit itt a dramaturgia erőteljesen megjelenít, jobban középpontba kerül, mint a regényben (ami ideális, hiszen éppen így születik a regényből színmű) – a színházban így az ’56-os pogrom nagyobb drámai erővel szólal meg.

A fenti színészi megoldáson túl (hogy Aszalós erőlködő torokhangon beszél) abban viszont nem vagyok biztos, hogy jó adaptációs, rendezői és színészi ötlet volt – Dékány Barnabástól és Barna Zsombortól – az, hogy minden játszott alakot más technikával vagy más hangszínen szólaltattak meg. Hamar kifulladt, illetve erőtlenné vált a minimális vagy kevésbé kifejező tárgyhasználat mechanikussága, ami ráadásul lekötötte a színész figyelmét, és kioltotta a játékszabadságát – miközben a vidéki tüdőintézetekben még rendszerváltozáskor is elképesztő gazdagsága volt a furábbnál furább, színpadért kiáltó míves orvosi eszközöknek.

Az előadás sok terhet tett a színészre, miközben kevés tér- és eszközbeli játékra adott lehetőséget, és ugyan Barna Zsombor jól be fogja járatni az előadást, de azt hiszem, egy bábtervező sokat adhatott volna hozzá ehhez a sok szempontból remek és szerethetően bátor munkához, ami egy dramaturgiai bravúrral ér véget. Az álombeli operáció utolsó mondataként azt halljuk: „köszönöm szépen, hogy meggyógyítottak” – ez átvitt értelemben pedig nemcsak politikai parabola, hanem valami megrázóan emberi is.

Mi? Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Játssza: Barna Zsombor, adaptáció: Macsuka Patrik, zeneszerző: Eklics Dániel, fénytervező: Szondi György, látványtervező: Ottlik Jikka, rendezőasszisztens: Aradi Regina Anna, rendező: Dékány Barnabás