Két előadás, két szerelmi háromszög története – vajon hányan ülhetnek a nézőtéren, akiket még soha nem érintett közelről a téma? És hányan, akiket többszörösen is? Az érzelmi libikókajátékokat azonban ezúttal nemcsak a magénéleti gubancok felfejtése teszi érdekessé, hanem az a szűkebb-tágabb kontextus is, amely körülveszi őket.

Bergman esetében a forma a különleges: a szerző valóságos színházesztétikai tanulmánnyá alakítja az egyre bonyolultabb kapcsolati hálóban vergődő szereplőinek történetét. Kirkwood pedig tartalmi mozzanatokkal gazdagítja az alaphelyzetet, amelyek a társadalmi felelősségvállalás súlyos kérdéseiig vezetnek el. (Az előbbi mű esetében távoli asszociációkét esetleg Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt…-je, az utóbbiban még távolabbi reminiszcenciaként Dürrenmatt Fizikusokja juthat eszünkbe.) Fontos megjegyezni, hogy a két bemutató egy-egy Magyarországon eddig kevéssé ismert drámát állít színpadra.

A Hűtlenek önéletrajzi ihletésű dráma, olyannyira, hogy az egyik főszereplője maga az idősödő Bergman (Schneider Zoltán), aki a fikció szerint az előadás születésével egyidejűleg találja ki, formálja meg és kelti életre alakjait. Pontosabban felidéz bizonyos mozzanatokat a múltból, és mintegy szabad kezet ad a figuravázlatoknak, hogy kibontakoztassák karaktereiket. Elsősorban is egykori szerelmének, Marianne-nak (Mészáros Blanka), akivel együtt azután megidézik közös történetük további résztvevőit. Schneider puritán szerelésben, esetlen kötött kardigánban jön-megy a szín megvilágított része és a tér homályba vesző sávjai között (jelmez: Balla Hanga). Krónikás, oknyomozó riporter, kíváncsi művész és érzelmileg mélyen involvált magánember egy személyben – az alakítás nagyszerűen egyesíti ezeket az egymást hol átfedő, hol széthasadó szerepeket. Schneider legemlékezetesebb jelenete, amikor a figura gondosan őrzött hűvös kívülállása mögül kitör a sértett-féltékeny-agresszív férfiállat, és míg a színen szerepalteregója, David (Krisztik Csaba) őrjöng, őt magát is elsodorja az indulat, és módszeresen szétveri a háttérben álló színházi öltözőt.

Ingmar Bergman: Hűtlenek. Radnóti Miklós Színház. Fotók: Éder Vera.

Merthogy Kálmán Eszter díszlete – teljes összhangban Bagossy Júlia rendezői elképzeléseivel – túllép a szerző felvázolta realisztikus világon (ajtó, ablak, íróasztal, tavaszi napsütés stb.), és valósághű elemeket csak részben tartalmazó, stilizált játékteret épít fel az Eötvös10 fekete terében. Hátul színházi öltöző asztallal-tükörrel, kellékekkel, jelmezekkel, az előtér üres színpadán pedig mindössze egy sok elemre szedhető kanapé áll, amely az összes helyszín megjelenítésére alkalmas, egyúttal nagyon jó terepet kínál a fizikai színház elemeit is magába olvasztó játékmód kiteljesítéséhez.

Az előadás kezdetén a színésznő (Mészáros Blanka), aki az íróval közösen épp most kezdi megalkotni Marianne szerepét, a háttérben sminkel, innen kérdezgeti még civilként Bergmant az eljátszandó figura karakteréről. Egy idő után azonban az író veszi át a kérdező szerepét, Marianne pedig bejön a színpadra, és a figura önálló életre kel, miközben a cselekményt meg-megszakító kérdezz-felelek dialógusok a továbbiakban is visszakapcsolnak a kiinduló helyzethez. Maga a történet ettől kezdve egyre lendületesebben halad előre, és egyre sötétebb fordulatokat vesz (mindezt részletezni azonban a leendő nézők érdekében nem volna ildomos, bár biztosan akadnak, akik képben vannak, mert olvasták Kúnos Lászlónak a Hűtlenek című kötetben megjelent fordítását).

A szereplők tehát jelenetből-jelenetbe ki-be lépkednek, váltogatva a játék két rétegét (az említetteken kívül a férj, Marcus szerepében Porogi Ádám, a kislányéban, Isabelle-ében Katona Péter Dániel). A váltások nagyon szépek és igen pontosan ki vannak dolgozva – ami az eredményt látva talán magától értetődőnek tűnhet, ugyanakkor a megvalósításuk bizonyosan sok leleményt igényelt. Hárs Anna remek dramaturgi munkát végzett: azon túl, hogy jócskán meghúzta a túlírt részeket, a hosszabb szövegszakaszokat fel is tördelte, és az elbeszélt történetdarabkákat élő dialógusokká, a függő idézeteket közvetlen megszólalásokká alakította (amúgy kommentárjában a szerző ezt kifejezetten kérte is). Ez felfokozza a cselekmény dinamizmusát, és megteremti a feltételeit annak a komplex előadásmódnak, amelyben Bagossy Júlia irányításával az alkotóközösség gondolkodott.

A mondatokon olykor nyílt színi dobszó tör át (Katona Péter Dániel szólaltatja meg az ütős hangszereket; zeneszerző: Szászi Petra), máskor klasszikus zenei foszlányok törik meg a csendeket. Az érzelmeket és indulatokat sokszor impulzivitásról árulkodó mozdulatok, mozgássorok közvetítik, amiben – színészi múltja alapján nem meglepő módon – Krisztik Csabának jut vezető szerep, aki ezzel maga köré tudja szervezni a többiek játékát is. Mindeközben jelen van a színpadon a legkifinomultabb pszichológiai realizmus is; a mindvégig játékban lévő Mészáros Blanka ilyen irányú eszköztára ritka árnyalatgazdag, és Porogi meg Krisztik is kiváló partnerei a pszichológiai motivációk megmutatásában. Katona Péter Dániel kisgyerekként és más szerepeiben is helyt áll, övéi a leginkább elemelt karakterek, hiszen hol gyereklányt, hol felnőtt nőt jelenít meg. (Tekintettel arra, hogy az alkotók a szöveg bizonyos apróbb mozzanatait kifejezetten Mészáros Blankára szabták, ezzel harmonizáló megoldás lett volna, ha a kisgyerek pedig fiúnevet kap az előadásban.)

Ingmar Bergman: Hűtlenek. Radnóti Miklós Színház. Fotók: Éder Vera.

Bár filmrendező darabját látjuk (amely eredetileg ráadásul a színlapon nem idézett Partitúra képmédiumra alcímet viseli), kifejezetten üdítően hat, hogy a vagy negyedszázada masszívan tartó színpadi videódömping közepette az előadásban épp csak jelzésszerűen, pár másodpercre jelenik meg vetített kép.

Mivel minden háromszögtörténet másképp egyforma, nem tűnik redundánsnak, hogy a Radnóti másik, időben közeli bemutatója is egy ilyen helyzetet dolgoz fel. A kortárs brit Lucy Kirkwood darabja, a Gyerekek jelentős nemzetközi karriert futott be, és az ősbemutató után alig több mint öt évvel a Rózsavölgyi Szalon is műsorára tűzte Ujj Mészáros Károly rendezésében. A fukushimai atomszerencsétlenség hatására született mű lelkes fogadtatása több tényezőn alapul: a téma mellett – magánéleti és társadalmi határhelyzetek összefonódása – a három szereplő karakterének kidolgozottsága és a dialógusok élettelisége kapott sok dicséretet. Kétségtelen, hogy jól megírt, és nagyszerű szereplehetőségeket kínáló darabról van szó, amellyel lehetetlen kudarcot vallani, ha szerepeit olyan kaliberű színészek játsszák, mint most Kováts Adél, Tóth Ildikó és László Zsolt. A szöveg agyonhájpolására azonban nem látni okot (példát annál többet): hagyományos társalgási dráma, témaközpontú szemlélettel és ügyesen felépített szerkezettel. Ugyanakkor nyilvánvalóan élvezetes színészi feladat meg persze a színészekhez kapcsolódás révén rendezői jutalomjáték is (már ha van ilyen kifejezés egyáltalán).

Fehér Balázs Benőről eddigi rendezői pályája alapján valószínűleg nem a pszichológiai realizmus ugrana be hívószóként – viszont a sokszínűség mindenképpen. Ezúttal azt látni: empatikus, precíz karmestere ennek a háromszólamú játéknak. Sándor Júlia dramaturggal együtt átdolgozták, feszesebbé tették a szöveget (a fordítás Baráthy György korábbi munkája), figyelemmel arra is, hogy a beszélt nyelvi regiszter jellegzetes szófordulatai pár év alatt is nagy utat járhatnak be, ráadásul nem minden színésznek állnak jól ugyanazok a kifejezések. Rendezése jó tempót diktál, és kiváló arányérzékkel hív elő érzelmeket és érveket, miközben a szereplők a jelenből a múltba, a múltból a jövőbe fordulva próbálják szétszálazni életük csomópontjait. A történetet itt sem volna szerencsés leírni, hiszen az események mozaikkockáit a dialógusokból kibomló, a nézők számára váratlan fordulatokból kell kirakni. De az talán még nem spoiler, hogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak lezárás ezúttal is elmarad; már a boldogság is véleményes, a második tagmondat kontextusát pedig a közelben álló atomerőmű sorsa árnyalja.

Lucy Kirkwood: Gyerekek. Radnóti Miklós Színház. Fotók: Dömölky Dániel.

Bár egy efféle kamarajáték leghálásabb közege valamilyen nézőközeli, mobil színházi tér lehetne, ennek hiányában a szűkösre tervezett díszlet is kedvezően irányítja a nézői fókuszt (Devich Botond munkája). A színpadon látható apró konyha-étkező fizikai beszorítottságukban mutatja meg a karaktereket, a többé-kevésbé átlagos életet élő nyugdíjas atomfizikus házaspárt (Kováts Adél, László Zsolt) és a messziről betoppant, szabadabb életet választó egykori kollégájukat (Tóth Ildikó). Belül kellemes a miliő, a falakon kívül azonban minden bizonytalan. A feleség ebbe a kétes kimenetelű biztonságba próbál kapaszkodni, és Kováts Adél kiválóan érzékelteti a folyamatos nekifeszülések tragikomikus árnyalatait. László Zsolt sármos megjelenésű, de enyhén szólva sem acélos jellemű családfő (a magyar közbeszédben az ilyenekre szokás mondani, hogy „tipikus” férj), akit, bár bőven volna miért utálni, valamiképpen mégsem lehet nem szeretni. Tóth Ildikó kivételesen finom jelenséget hoz az élettől megtépázott szingli szerepében, aki mindennek ellenére is megőrizte fiatalos üdeségét, lendületét. Szerelmi vonzódásában is, morális alapvetéseiben is a csendes kitartás jellemzi. A jövő, a gyerekek generációjának érdekében fontos, nagy döntést hoz – alázatosan, bármifajta hősi pátosz nélkül. Egyszerűen csak élt – és ebbe más is belehalt már.

Mi? Ingmar Bergman: Hűtlenek
Hol? Radnóti Színház – Eötvös10
Kik? Játsszák: Mészáros Blanka, Porogi Ádám, Krisztik Csaba, Katona Péter Dániel, Schneider Zoltán. Fordító: Kúnos László, dramaturg: Hárs Anna, díszlet: Kálmán Eszter, jelmez: Balla Hanga, zeneszerző: Szászi Petra, súgó: Haselbach Ivett Gabrielle, ügyelő: Tóth Dorka Berta, rendező: Bagossy Júlia.
Mi? Lucy Kirkwood: Gyerekek
Hol? Radnóti Színház
Kik? Játsszák: Kováts Adél, Tóth Ildikó, László Zsolt, dramaturg: Sándor Júlia, Díszlet: Devich Botond, jelmez: Giliga Ilka, zeneszerző: Hunyadi Alex, ügyelő: Kónya József, Súgó: Farkas Erzsébet, a rendező munkatársa: Perényi Luca, rendező: Fehér Balázs Benő.