Bérczes Lászlóról magabiztosan lehet állítani, hogy rutinos Fosse-rendező: a Tél és az Őszi álom című drámák színpadra állítása után ez a harmadik olyan munkája, amelyet a norvég szerző szövege inspirált. A Jurányiban bemutatott előadás az eddigiektől eltérően most egy kisregény adaptálására vállalkozott, bár a Reggel és este – a cselekményt tekintve – nem kiált a színpadi megvalósításért. Röviden a szinopszis: egy szép napon megszületik, majd ettől egy időben távoli napon meghal Johannes, a halász.

Hiába lehet egy ilyen provokatívan leegyszerűsítő mondattal összefoglalni a történéseket, a Reggel és estében éppen az a legkülönlegesebb, hogy bár a születés és a halál kibékíthetetlen ellentétnek tűnik, az előadás minden eleme hasonlóan erős szembeállítások (fény-sötétség, azonosulás-különbségtétel, érzelmek-értelem) mentén a köztes állapotokat hangsúlyozza.

Az előadás elején üres tér fogadja a nézőt, sehol egy kellék vagy látványelem, a közönség széksorai elé elhelyezett LED-szalag szinte az egyetlen színházi jelzés. A fények változása nélkül lépnek be a színészek a térbe – brooki pillanat – és a színpad közepén elhelyeznek egy teknőt, egy fapadot és egy csellót. Itt találkozunk az első határátlépéssel, hiszen nem azonosítható egyértelműen, hogy mi az, ami az előadáshoz tartozik, és mi az, ami annak csak közvetlen előkészülete: nehéz eldönteni, hová helyezzük azt a pillanatot, amikor Pál András becsavar egy villanykörtét vagy amikor a játszók egymásnak jeleznek, hogy kezdhetik a darabot.

Reggel és este. Jurányi Ház. Fotók: Éder Vera.

A színészek a játékukban is átmenetekben léteznek: egyszerre helyezkednek bele a karakterekbe és távolodnak el tőlük. Ennek a különbségtételnek fontos eszköze, hogy a narráció szövegét is beépítik az előadásba, de a belső monológokhoz vagy a dialógusokhoz képest jóval kevesebb azonosulással, inkább mesélői szerepben adják elő. Ismétlődő elidegenítő effekt egy nagy átéléssel színpadra vitt gondolatfolyam tompítása a narrátori hang bevonásával. Ez az adaptációs technika izgalmasan más, mint a bevett dramaturgi munka, ahol egy epikus szövegből (a dialógusok mentén) konstruálnak drámaszöveget. Itt valóban a regény kerül színpadra. Ennek az eljárásnak az is nagy erénye, hogy képes olyan elemi eseményként megmutatni a születést és a halált, amelyet nehéz teljes átéléssel, hitelesen ábrázolni. Nézőként részben sikerül ugyan azonosulni Johannessel, de közben ugyanennyire – a játszókhoz hasonlóan – el is távolodunk tőle.

A színészek átmeneti jelenléte eleinte nehezen befogadható, hiszen az azonosulásra törekvő játék és a hirtelen szerepelhagyások között inkább színész-mesélőként működnek. És bár a megjelenített karakterek Pál András (Johannes) vagy Rozs Tamás (Péter) esetében állandóak, Mészáros Sára játékát nem csak az azonosulás és az eltávolítás, hanem a szerepek közti átmenetek is jellemzik: sokszor egy pillanat alatt vált Johannes fiatalkori szerelmének, feleségének vagy legkisebb lányának figurája között.

A színészek végpontok közötti létezését az is kiemeli, hogy mind fekete vagy fehér jelmezeket, ruhákat – nehezen meghatározható az is, hogy melyikről van szó – viselnek (jelmez: Kárpáti Enikő). Ez a megoldás is segíti a nézőt abban, hogy megértse egyrészt a Reggel és este hétköznapoktól való elemelkedettségét, másrészt pedig azt, hogy mennyire a köztes pozíciók előadása is ez.

Mindezek után talán már nem is meglepő, hogy az a néhány tárgy és hangszer, ami szerepel az előadásban – a jelmezekhez hasonlóan – látványra és hatásra is minimumra van szorítva (már az is beszédes, hogy díszlettervezője egyáltalán nincs a darabnak, a zeneszerző pedig a színészként is közreműködő Rozs Tamás). A fapad és a teknő mind festetlenek, Rozs Tamás a csellójával pedig rendre halkan játszik, csupán a szöveg ritmusát emeli ki. A hangszer egyedül a lezárásban, Johannes halálakor válik hangsúlyossá, a teljes sötétben ugyanis a zene marad az egyetlen kapocs a kihajózó Johanneshez és magához az előadáshoz. A tárgyaknak talán a legfontosabb funkciója, hogy a mesélés és játék közti átmenetet hangsúlyozzák: így lehet a teknő egyszer a mesélő ülőalkalmatossága, másszor pedig a hajó, amin Johannes a halál felé indul.

A látványt illetően is erős a kontraszt, a fény és a sötétség, a reggel és az este kettőssége uralkodik: Johannes születésekor vakító a világítás, halálának pillanatában teljesen kialszik. Azonban éppen a két végpont között teszi igazán érzékelhetővé a születés és halál határhelyzet-jellegét a fénykoncepció (Mervel Miklós). Az árnyékok és a félhomály gyakori használata emeli ki azt az elmosódott állapotot, amelyben Johannes létezik: lét és nemlét között, a még-nem-észrevett halálban.

Reggel és este. Jurányi Ház. Fotók: Éder Vera.

Az előadásban feszülő ellentétpárok – születés-halál, fény-sötétség, azonosulás-különbségtétel – az öreg halász karakterében érnek össze, aki a halál állapotához egyszerre közelít az érzelmek és a hideg racionalitás felől, itt tehát ismét összekapcsolódik két, rendszerint élesen szembeállított attitűd. Johannest egyaránt foglalkoztatja az, hogy miért nem kívánja a cigarettát, mint az a gondolat, hogy élete már értelmetlenné vált. Éles határvonalak nélkül vált tehát praktikus kérdésekről a legmélyebb érzéseinek megfogalmazására.

A halál pillanata sem egyértelmű, hiszen – némi zsibbadástól eltekintve – Johannes ugyanúgy ébred fel azon a reggelen, amikor már halott, mint akármelyik másik napon. Valahol a különös és a teljesen átlagos nap között, észrevétlenül úszik át a nemlétbe. Először Péterrel – már rég halott – barátjával találkozik, majd egykori feleségével, később múltjának egyéb fontos szereplőivel, de ezek az alakok is átmenetiek: az öreg halász az egyik pillanatban még teljes valójukban érzi jelenlétüket, a másikban már érinthetetlenül és váratlanul tűnnek el a semmibe. Egyszerre még teljesen hétköznapi és már túlvilági tehát Johannes napja, aki sokszor el is bizonytalanodik, hogy melyikről van szó inkább. Az öreg halász életének legfontosabb aspektusára éppen a találkozások világítanak rá, amelyeket a maguk egyszerűségében látunk. Míg ezekben a beszélgetésekben Johannes teljesen otthonosan mozog a világban, ezek megszűnésével elveszíti az igazodási pontjait. Az a szeretet szervezi tehát az életet, amit a hozzá közel állóknak ad, és amit tőlük kap.

Az előadás szövegének egyik legizgalmasabb jellemzője, hogy az olyan szavak, mint az elindulni, otthon, vagy megérkezni egyszerre tudnak szó szerint és átvitt értelemben jelentésesek lenni. Johannes a partra indul, de a part és a megérkezés nem csupán part és megérkezés. Ez a típusú nyelvhasználat rámutat arra, hogy a halállal kapcsolatban csak metaforikus nyelv áll a rendelkezésünkre, nincsenek rá valójában szavaink. Így pedig egyszerre kerülünk közel hozzá, és maradunk távol tőle.

A nap végére Johannes is megtudja, hogy már nem él. Péter mondja ezt el, aki segít neki áthajózni a túlvilágba. Bár az egész előadás érzékelteti, hogy olyan határvízen kelünk át, ami – a görög mitológiában szereplő Léthéhez vagy Sztüxhöz hasonlóan – összeköti az élők és a holtak birodalmát, ez a jelenet valóban ábrázolja az elindulást a partról. Önmagában a halálba való átsegítésnek ez a gesztusa, valamint Johannes egyéb emlékei érzékletesen mutatják be az előadás talán egyetlen olyan elemét, amelyet nem érintenek az átmenetek vagy összefolyások: Johannes emberi kapcsolatai mélyek és valóságosak voltak.

Mi? Jon Fosse: Reggel és este
Hol? Jurányi Ház
Kik? Játsszák: Pál András, Mészáros Sára, Rozs Tamás, szerző: Jon Fosse, fordította: A. Dobos Éva, színpadi változat: Bérczes László, zeneszerző: Rozs Tamás, dramaturg: Kiss Mónika, jelmeztervező: Kárpáti Enikő, fénytervező: Mervel Miklós, asszisztens: Skrabán Judit, rendező: Bérczes László