Közel negyven előadás, köztük hat magyar nyelvű szerepelt idén októberben az Országos Színházi Fesztiválon (a FNT-n) Bukarestben. Sűrű tíz nap, ami alatt kihirdették a fővárosi Nemzeti Színház igazgatói pályázatát, és felavatták a világ legnagyobb ortodox katedrálisát. A román államkasszából pedig még mindig hiányzik 30 milliárd euró.

A költségvetési hiánytól kell indulnunk. Hogy nincs pénz, nemcsak úgy, mint általában, hanem az előző kormány tékozlásának köszönhetően idén különösképpen nincs, azt több mint egy éve tudjuk. Ezalatt Románia kétszer is kis híján egy populista újfasisztát választott elnöknek, és a Románok Egyesüléséért Szövetség (az AUR, azaz arany) népszerűsége jelenleg is toronymagasan felülmúlja a többi pártokét a teljes, tizennyolc és hatvan év közti lakosság körében. Az antidemokratikus hangoknak kedveznek az egyre romló gazdasági kilátások. 2025-ben megszorítás megszorítást ér Romániában, és az év, úgy tűnik, két évig fog tartani: a derékszíjat erőteljesen húzogató, liberális kormányfő, Ilie Bolojan szerint legjobb esetben 2026 második felére sikerülhet lefaragni a hiányt. Egyelőre még huszonöt százalékkal többet költ az ország, mint amennyi a bevétele. GDP-ben kifejezve: a hiány a bruttó hazai termék 9,3%-át teszi ki. Összehasonlításul: a kultúrminisztérium egész éves költségvetése a GDP 0,07%-a – 275 millió eurónak megfelelő lej. Helyes következtetés, hogy nem a színházak nyelik el azt a sok pénzt az államkasszából.

Azért nehéz megállni a spekulálást, mert miközben tart a FNT (ejtsd: Fénété), Bukarestben egy másik, sokkal nagyobb hírértékű esemény is zajlik: tizenöt évnyi építkezés után felszentelik a Nemzet Megváltásának Katedrálisát. Pontosabban: annak huszonötezer négyzetméteres mozaikját, szóval várhatóan lesznek itt még felszentelések. A világrekordokat döntő székesegyház építése nagyjából egy kultúrminisztériumnyi közpénzt szívott fel. A pontos összeg attól függően változik, hogy az egyház vagy a független sajtó számolja ki: előbbi 250 millió eurót ismer el, a tényfeltáró riportok félmilliárdig jutnak, és hozzáteszik, hogy ebből 70 millió „elpárolgott”, azaz a felhasználása lekövethetetlen az egyházi könyvelésben. Az ortodox egyház azonban szent tehén a mindenkori államkormányzás szemében, az országszerte fellelhető katedrálisok pedig a nemzet erejének szimbólumai. Ilyen értelemben a kommunista diktatúra és Nicolae Ceaușescu grandomán architektúrájával rokoníthatók. A Nemzet Megváltásának Katedrálisa ráadásul az egykori diktátor által építtetett Nép Háza, a világ legnagyobb parlamentépülete telekszomszédságában helyezkedik el.

Reactor: A kincses város. Fotó: Ioana Groza Pop.

Vakarék a FNT meg az ő költségvetése a megakonstrukciókhoz képest. Mégis, mivel mindhárom intézmény nevében szerepel a nép, nemzet szó – magyarul az Országos Színház Fesztivál kifejezést használjuk; a román nyelv Nemzeti Színházi Fesztivált mond –, adja magát, hogy identitásreprezentációs jelenségként tekintsünk rájuk. Ha ebbe a sorba állítjuk a FNT-t, óhatatlanul az fog elsőre feltűnni, hogy: nagy.

Akkora, mint parlamentnek a Nép Háza vagy isten házának az új katedrális. Nem volt mindig az. A kilencvenes évek versenyeztetős Caragiale Fesztiválja nyolc előadást hívott a versenyprogramba.[1] Tíz évvel később, a versenyeztetéstől és a névadótól megszabadulva tizenhétre nőtt a reprezentatív seregszemlébe meghívást érdemlő produkciók száma.[2] Újabb tíz év alatt a FNT ismét megduplázta magát, és a 35. kiadás már harminchét címet vonultat fel az évad kb. háromszáz bemutatójából. Vessük össze a német nyelvterület színházi best of-jával, és rögtön kiviláglik, mennyire híg a romániai válogatás: a Theatertreffen hatszázból nevezi meg a tíz legjobbat. Mi feleannyiból majdnem négyszer többet.

Az extenzív növekedés gyaníthatóan az establishment nyomásának eredménye. Abból is következtethetünk erre, hogy a tavaly leköszönt vezető kurátor, Mihaela Michailov szakíró és drámaíró 2022-2024 közt maga is szélesre tárta a fesztivál kapuit, holott húsz évvel korábban kritikusként még azon az állásponton volt, hogy „egy országos fesztivál létezését a meghívható előadások minősége igazolhatja, vagy, bár ez egyre inkább lehetetlen, az esztétikai irányvonal, amit kijelölnek. (…) Lapos előadásokkal lapos fesztivált lehet csinálni.”[3]

Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy: Angyal szállt le Babilonba. Fotó: Barabás Zsolt.

A Fesztivál ezennel elérte költségvetési, logisztikai és adminisztratív határait: a Román Színházi Szövetség (UNITER) maroknyi szervezőcsapata, a bukaresti játszóhelyek száma és a kevesebb, mint félmillió eurónyi – a 2010-eshez képest 25%-kal karcsúbb – szubvenció[4] aligha engedi meg, hogy a FNT még nagyobbra fújja magát. Csak a bukaresti nézők színházvágya nem apad, a 2,2 millió lakosú város azonnal elkapkodja a korántsem olcsó jegyeket. Nem csak a FNT ennyire közkedvelt – a bukaresti színházak az év többi napján sem tudnak megbirkózni a kereslettel. A hetvenegyezer tagot számláló, „Mergem la teatru” (Színházba járunk) nevű Facebook-csoportban folyamatosan fortyognak az indulatok, amiért sokaknak nem sikerül jegyhez jutni, és a szakmán belül azt suttogják, felütötte a fejét egyrészt a jegyek emelt árú, szervezett viszonteladása, másrészt a zártkörű, meg sem hirdetett játszási alkalmak praktikája. Mindkettő azt a tendenciát táplálja, hogy a közpénzen fenntartott színházak a privilegizált kevesek számára maradnak elérhetők. Ezzel párhuzamosan a kulturális tárcát vezető Demeter András István színész és kultúrmenedzser, az RMDSZ mint koalíciós partner által adott miniszter az ún. vállalkozói szellem bevezetését sürgeti a színházakba. Többtényezős folyamat, amely félő, hogy a terület masszív privatizációja felé konvergál.

A gazdasági krízis hatása világosan megmutatkozik a FNT idei programjában: lemondtak a külföldi előadásokról. Pedig a fesztivál történetének egyik legfontosabb reformját jelentette, amikor 2004-ben Marina Constantinescu akkori fesztiváligazgató bevezette a meghívott előadások gyakorlatát, nemzetközi kontextusba helyezve ezáltal a román színházat. Az intenzív növekedésnek ez a formája évről-évre gyakorlatilag azonnali eredményeket mutatott. Például 2023-ban Tiago Rodrigues lisszaboni Catarina… előadása nyitotta meg a fesztivált akkora érdeklődést keltve, hogy 2024-ben már meg is jelent darabjainak román fordítása, 2025-ben a kötet alapján pedig három bemutató született Romániában. A 35. FNT-t nézve legalábbis vitatható, hogy érdemes volt-e lemondani erről a termékeny impulzusról a diffúz leltár javára. Vagy többet ért volna egy karakán tízes lista. És mellette – álmodozzunk – három meghívott előadás a kortárs világszínház élvonalából, szakmai találkozókkal kísérve. Román alkotók külföldi munkái. Egy ígéretes pályakezdő koprodukcióban megvalósított bemutatója, amely később is műsoron marad. Szakmai műhelyek megújulni próbáló művészek számára. Némelyik fesztiválelőadás kiszervezése az ország más, színházi kínálatukat tekintve szürkébb településeibe. Egy tematikusan szervezett modul, mondjuk a Romániát a 2025-ös választások tanúsága szerint kíméletlenül kettészakító centrum-periféria kérdéséről.[5]

Oda érkezünk vissza, hogy mi a színház elgondolása a nemzet fogalmáról, a saját felelősségéről a nemzet iránt. Az idei FNT harminchét előadását harminc különböző rendező jegyzi, és harminc különböző színház produkciója. A romániai prózai színházak mondhatni fele itt van. A tíz magyar közül is négy, hat produkcióval, ami persze örömteli, de lássuk be, ez nem merítés, hanem terítés: egy évben egyszer hulljék mindenkire a fővárosi reflektorok fényéből. A folyamatnak, amely idáig vezetett, az okai a tíz évvel ezelőtti, Cristina Modreanu művészeti igazgatása alatt megvalósult három kiadásig nyúlnak vissza. Modreanu karakteres mandátumát „bosszús haraghullám” kísérte végig,[6] az akkor stabil pozícióban lévő kritikusgeneráció az esztétikai döntéseit vitatta, a válogatásba be nem került művészek dölyfösen kérték ki maguknak a mellőzésüket. S noha – vagy éppen abból kifolyólag, mert – a szervezést egyébként nagy rutinnal és profizmussal végző UNITER sem akkor, sem azóta nem artikulálta a FNT céljait vagy mindenkori keretkoncepcióját, a felkért művészeti igazgató vagy (2020 óta) háromfős kurátorcsapat feladatát, Modreanu leköszönésével a válogatás azonnal langyos teadélutánná szelídült, ahová mindenkit szívesen látnak.

Masca Színház: Itt a változásról álmodnak. Fotó: Sabina Costel.

Az idei kurátorcsapat – Alina Epîngeac és Raluca Cîrciumaru kritikusok, Ionuț Sociu kulturális újságíró, drámaíró – megpróbálta ugyan az előző évek mintájára egy nagy ernyőkoncepció alá terelni az előadásokat. Ennyi produkcióra azonban csak címkét lehet biggyeszteni, egységes gondolati vagy esztétikai irányvonalat találni bennük nem. A szlogen jól sikerült: „Te privește!” A szó kettős jelentése: lát téged, illetve közöd van hozzá. Nehéz lenne azonban megmondani, mire vonatkozik a megállapításként és felszólításként egyaránt olvasható mondat.

Praktikusan is nehéz: a fesztivál tíz napja alatt logisztikailag lehetetlen mind a harminchét produkciót megnézni. Jómagam tizenhatot pipálok ki – az UNITER nagyvonalú vendégül látásának köszönhető öt nap alatt –, de felét valójában korábban, a székhelyükön láttam. Ha Koltai Tamás ma akarná próbára tenni Bukarestet, mint tette 1971-ben, hogy akad-e benne tíz napra való jó előadás,[7] sajnos könnyen úgy járhatna, mint aki szénakazalban keresi a tűt.

Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy: Angyal szállt le Babilonba. Fotó: Barabás Zsolt.

De főként azért nehéz, mert harminchét előadás: kakofónia. Néző legyen a talpán, aki kiszűri a hangzavarból, hogy mégis mi az, amihez a kurátorok szerint neki köze van, és vajon a társadalmi felelősség közössége ez, vagy marketingalapú biztatás, hogy ki-ki meg fogja találni itt a szubjektív ízlésének megfelelőt. Attól tartok, utóbbi.

Mert a harminchét cím már statisztikailag is igen különböző állításokat hordoz. Egyfelől azt, hogy a figyelemre méltó előadások kétharmada (37-ből 24) a fővároson kívül születik. De ugyanakkor azt is, hogy az egész – egyébként valóban nem nagy – független színházi szféra mindössze három (négy) helyet érdemelt a harminchétből. A Replika Színházi Nevelési Központ, a kolozsvári Reactor, a zilahi ProTeatru és egy fél Yorick Stúdió[8] együtt akkora kontingenst alkot a FNT programjában, amekkorát egymagában Radu Afrim rendezései.

Afrim az idei kiadás hivatalos díszvendége, ennek értelmében három, különböző színházaknál készült előadása szerepel a programban, és ő rendezi a fesztivál nyitóelőadását. A meghívásában tetten érhető a FNT egy rokonszenves vonása: évről-évre organikusan alakítgat magán. (Említsük meg a szintén szimpatikus állandót: a kurátori szerepet mindig szakíró tölti be. Az UNITER nem enged ebből, pedig az ellenszél nem kicsi. A 2025-ös csapat legfiatalabb kurátora, Cîrciumaru meséli: a bukaresti SZFÉ-n pár éve előfordult, hogy „teatrológus szukáknak” nevezte őket a nagyra becsült művésztanár.[9]) A díszvendégség intézményének egyenes előzménye a tavalyi, Silviu Purcărete fél évszázados pályáját ünneplő modul. Később talán kialakul az is, hogy milyen tartalom töltheti ki ezt az intézményt, amely egyelőre a kultuszépítést szolgálja inkább, mintsem, hogy tudatos reflexió által kísért vagy szemléletformáló gyakorlat lenne.

„A romániai színjátszást pillanatnyilag meghatározó alkotók […] előadásait látva [a recenzens] le nem tagadhatja, hogy a déjá vu hervasztó hangulata járja át lelkét”[10] – 1998-ban egy másik generáció meghatározó rendezőiről, az idei FNT-n színházigazgatói minőségükben jelenlévő Tompa Gáborról és Mihai Măniuțiuról írta ezt fesztiválbeszámolójában Bérczes László. 2025-ben ugyanezt mondhatom el a román színházi szcénát közel húsz éve uraló Afrimról.

Bukaresti Nemzeti Színház: Mary Stuart. Fotó: Florin Ghioca.

Vagy Andrei Șerbanról. A Nemzeti Mary Stuartját azért nézem meg mégis, mert Robert Icke Schiller-adaptációjáról azt olvasom a Guardianben, hogy szerzői utasítás szerint a színpadon, már a nézők előtt, pénzfeldobással dől el, ki játssza aznap Stuartot, ki Erzsébetet az előadás összesen két színésznője közül (Icke kihúzta a dajkát és a komornát). Șerban a kolozsvári Ványa bácsi óta híres arról, hogy zsonglőrködik a szereposztásaival, ez az anyag tehát kézre áll neki. És potenciálisan nagy társadalmi töltettel bíró üzenetet hordoz: államfő és ellenzéke közt a különbség esetleges és csak helyzeti, nem lényegi. Hasonlót pedzeget a fesztivál egy másik előadása, a sepsiszentgyörgyi Angyal szállt le Babilonba is: Bocsárdi László rendezésében a trónról egymást rendre lelökdöső Nebukadnecár és Nimród egyformán néz ki, két aranyba öntött Hitler. Csakhogy Șerban telhetetlen. Három színésznőt oszt ki a két szerepre. Megduplázza, sőt -triplázza a Máriába szerelmes, katolikus Mortimer alakítóit is, kezdésig nem tudjuk, kiket fogunk aznap este látni. A pénzfeldobás merő konvenció így. Az előadásnak egyáltalán nincs köze a kortárs román társadalmi valósághoz, cserébe akaratlanul feltárja a Nemzeti privilegizált helyzetét. Ilyen az, amikor nem kell spórolni.

(A négy éve, Ion Caramitru rendszerváltó színész-rendező-igazgató-miniszter halála óta megbízott vezetővel működő Nemzeti igazgatására a fesztivál ideje alatt írták ki a versenyvizsgát. Tegyük meg tétjeinket. Az enyém arra megy, akinek az UNITER és a FNT a legnagyobb láthatóságot biztosította az elmúlt időszakban. December közepére mindenesetre tudni fogjuk, ki irányítja a következő három évben az ország első színházát.[11])

Reactor: A kincses város. Fotó: Roland Váczi.

Eközben függetlenéknél: a Reactor Orașul comoară (A kincses város) című előadásának egyik színésze, Cătălin Filip öt perc után szerepből kimenti magát a jelenetből, és aztán a hangosító-világosító pultban lát el feladatot. Az „ingatlanos stand-up” műfaji megjelölést viselő előadás kezdetben illusztrált városfejlesztési vitának látszik a kolozsvári Carbochim gyártelep helyén készülő gigaberuházásról. De Petro Ionescu szerző és David Schwartz rendező gyorsan továbblép innen. Szellemidézés, urbanisztikai rap, apokalipszis söpör végig a színen. A Reactor teljesen magára húzza a társadalmi felelősség kérdését: én, csóró független színház, mennyiért vagyok hajlandó eladni magam?

Önvizsgálat a fővárosi Masca Színház előadása is, Carmen Lidia Vidu szerző-rendező Jurnal de România (Románia-napló) sorozatának újabb darabja: #AiciSeViseazăLaSchimbare, azaz Itt a változásról álmodnak. Ez a külkerületi társulat nemrég szabadult zsarnokoskodó vezetőjétől, és az előadásban játszók saját történetein keresztül – egyikük például az előbújását beszéli el – arról folytat kollektív töprengést, mire van szükség ahhoz, hogy változtatni tudjunk az életünkön.

Sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház: Lina. Fotó: Volker Vornehm.

Az indusztrializálással beköltöztetett lakosságú, dunai kikötőváros, Galați színházának művészeti vezetői feladatait 2024 óta a harmincöt éves Leta Popescu látja el. Az egyetlen nő, akinek két rendezése szerepel a FNT-n. Regina nopții (Az éjszaka királynője – a díszdohány román neve) című előadása az elmaradott moldvai falu és a nagyszülői ház ódája egy kecske és más háztáji állatok által elbeszélve. Kedvenceim: a szúnyogok. Humora színvonalas, érzelmessége hiteles, nagy szeretettel bemutatott világához – amely, tudjuk, politikailag iszonyatosan radikalizálódott – közöm lesz akkor is, ha nem az enyém, soha nem jártam benne.

Radu Iacoban rendező Ostermeier forgatókönyve alapján népgyűlésezteti a nézőket a nagyváradi A nép ellenségében. A sepsiszentgyörgyi Lina, az Alexandra Felseghi-Adina Lazăr drámaíró-rendezőpáros munkája egy megtörtént, romániai sexgate-ügyet és a színházi metoo kérdését viszi színre. A Lina Bukarestben párhuzamosan megy az Angyal…-lal, egyikben Costi Apostol és Sebastian Marina, másikban Mátray László és Pálffy Tibor remekel, kétségbeejtő, hogy választani kell, melyiküket nézzük.

Hozzájuk van közöm.

Részvételemet a 35. FNT-n az UNITER tette lehetővé.

[1] Bérczes László: Megállt az idő. Fesztivál Bukarestben. Színház, 1998/4. 44–48.

[2] Boros Kinga: A név kötelez. A bukaresti Nemzeti Színházfesztivál. Színház, 2009/2. 52–55.

[3] Mihaela Michailov: Festivalul Național de Teatru „I.L. Caragiale“, ediția a XIV-a. Multiplicarea parodiei. Observator Cultural, 2004.11.09. https://www.observatorcultural.ro/articol/festivalul-national-de-teatru-i-l-caragiale-editia-a-xiv-a-2/

[4] A minisztérium által 2025-ben támogatott rendezvények listája és a támogatások összege: https://www.cultura.ro/wp-content/uploads/2025/09/proiecte-strategice.pdf

[5] A 2024 novemberi fiaskó után májusban újraszervezett elnökválasztáson az Európa-párti Nicușor Dan nyolcszázezer szavazatnyi fölénnyel nyert az AUR-os George Simion ellenében. A szavazatok terület szerinti megoszlása azt mutatta, Dant a városközpontokban tömörülő középosztály választotta meg, míg a külvárosok és a rurális zóna egyhangúlag a szélsőjobbra adta a voksát.

[6] Miruna Runcan: Örök újrakezdés. A román Nemzeti Színházi Fesztivál. Fordította: Adorjáni Panna. Színház, 2016/1. 39–40.

[7] Koltai Tamás: Jobb-e a színház Bukarestben? Helyszíni szemle egy kritikus kérdéséhez. Színház, 1971/1. 36–41.

[8] Az Alaszka a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió koprodukciója.

[9] Elena Coman: CritiKOOL #3 Interviu cu Raluca Cîrciumaru: Eu îmi pun multe întrebări și n-am niciun adevăr absolut în buzunar. Am doar perspectiva mea. 2025.04.17. https://kronikool.com/2025/04/17/critikool-3-interviu-cu-raluca-circiumaru/

[10] Bérczes: i.m.

[11] December 8-án kaptuk a hírt a beszámoló szerzőjétől, hogy a Nemzeti igazgatói pályázatainak értékelésére felkért kilencfős bizottság mindhárom pályamunkát szakmailag elégtelennek minősítette. 2022 után így ez már a második kiírás, amely eredménytelenül zárul (a szerk. megjegyzése).