Azért szeretem ezeket a 2in1 kritikákat, mert az egymás mellé helyezett, ezáltal különleges fénytörésbe kerülő előadások szinte rögtön párbeszédbe kezdenek. Bár az is igaz, szerkesztőnek (nézőnek, kritikusnak) ritkán van ekkora „szerencséje”: novemberben két olyan bemutató is akadt, mely egy kedves – és a fiúunoka életében fontos szerepet játszó – nagypapa elvesztéséről szól.

A MU Színházban bemutatott, TITÁNium nyertes előadásban, a Peti űrhajójában a főszereplő kilencéves kisfiúnak két krízissel is meg kell küzdenie: a nagypapája halálával és a szülei válásával (a generációk életkori sajátosságait figyelembe véve egyáltalán nem életszerűtlenek ezek a helyzetek). A Budaörsi Latinovits Színházban (Városi Ifjúsági Klub) látható A láthatáron című darabban pedig a nagykamasz Tomi az Alzheimer-kór miatt veszíti el a nagyapját.

Peti űrhajója. MU Színház. Fotók: Bethlenfalvy Dávid.

Mindkét előadásban hangsúlyos a felnőttek hiánya – vagyis a gyerekek magánya, magára hagyatottsága. Vass Szandi darabjában és rendezésében Peti körül ugyan ott téblábolnak a házasságuk válságában vergődő szülők, de érdemi segítséget, figyelmet nem tudnak nyújtani neki. Petra Wüllenweber drámájában, melyet Berzsenyi Bellaagh Ádám – Kovács Kristóf fordításában, Németh Nikolett átdolgozásában – állított színpadra, Tomi szülei egyáltalán nincsenek jelen, még szereplőként sem: csak hallomásból értesülünk a létezésükről.

A gyerekek – életkorukból és a két alapanyag eltérő rétegzettségéből fakadóan – más-más stratégiát alkalmaznak a krízissel való megküzdéshez. Peti egyre jobban befordul saját, belső világába, melyet egyedül a halott nagyapjával oszt meg: neki mesélve próbálja értelmezni a vele történteket, és közben arra készül, hogy a hamarosan felépülő űrhajója segítségével újra találkoznak „odaát”. Tomi összebarátkozik új osztálytársával, egy lánnyal, aki végigkíséri a nagyapa leépülésének folyamatát és hogy, hogy nem mindig éppen a megfelelő tanácsokkal látja el a fiút.

Mivel a Peti űrhajója a színházi eszközök terén is elemeltebb és rétegzettebb, mint az átlátható, már-már steril A láthatáron, az élet kuszaságára, az összefüggések bonyolultságára is jobban reflektál. A három családtag magányossága a díszletben is tükröződik (látvány: Maróthy Anna Zorka, látvány-asszisztens: Horosz Kata): mindenkinek külön bejáratú, a többiektől elszigetelt kuckója van. A szülők – még ebben a kis térben is – mintha fényévekre lennének egymástól: semmibe nyíló ajtók jelölik ki a színpad két szélén a világaik határait. Közös gyerekük középen „lakik,” egy hatalmas, kifeszített, a kisfiú ruhájára hajazó, tarka foltos lepedő mögött, mely egyszere ágy, biztonságos bunki-burok és csónakot ringató víz – Peti emlékei, a nagypapával közös horgászatok ugyanis itt elevenednek meg árnyjátékként a gyönyörű, színes halak álomszerű képeivel együtt. Szívszorító az a pillanat, amikor a család „hivatalos” összeomlásakor (az apa távozása utáni éjszakán) az anya lerántja ezt a leplet, és feltárul az üresen tátongó, fekete színpad.

Peti űrhajója. MU Színház. Fotók: Bethlenfalvy Dávid.

Az árnyjáték és a mozgás adta lehetőségeket máshol is kihasználja az előadás – a családtagok közötti közeledések, érintések, simogatások és ölelések hiány-koreográfiája nagyon kifejező, ahogy a kanapén marakodó, vagy a szűk ajtókeretbe szorult felnőtt-testek egymásnak feszülése is. Az anya és az apa mozdulatainak dermedtsége, fürkészésre képtelen, merev tekintetük is ezerszer megharcolt harcokról, betokozottságról árulkodik. Az apában (Timkó János) egyébként is van valami feloldhatatlan, távolságtartó szikárság, az anyában (Hay Anna) pedig egyfajta transzgenerációs lelakottság. A Petit játszó Hrisztov Toma nagyon jó érzékkel, selypegés nélkül adagolja a játékosságot és a komolyságot, a naivitást és az idétlenséget. Még a halott nagypapa kissé nyers, érdes, de szeretetteli alakja is kidomborodik az előadásból – Vass Szandinak és a színészeknek köszönhetően életszagú karaktereket kapunk.

A láthatáron. Budaörsi Latinovits Színház. Fotók: Borovi Dániel.

Ez kevésbé mondható el A láthatáron szereplőiről, akiket leginkább az aktuális problémájuk, helyzetük határoz meg. Talán még Anna (Gellért Dorottya m. v.) a legszínesebb egyéniség; Tomiból (Juhász Vince) és a nagypapájából (Bregyán Péter) leginkább csak a kapcsolatuk meghittsége, mélysége látszik. Egyébként az egész előadásra jellemző a vázlatosság, az elsietettség, kicsit olyan, mintha egy, az Alzheimerről szóló (egyébként informatív és tartalmas) brosúra dramatizált változatát látnánk – a betegség itt nagyon gyors lefolyású.

Lehetséges, hogy A láthatáron a tizenéves korosztály vélt koncentrációképességéhez kívánt alkalmazkodni? Tény, hogy 45 perc sincs az előadás, hogy gyorsan peregnek a jelenetek – egyébként kifejezetten frappánsak, átgondoltak a váltások: előfordul, hogy az orrunk előtt lejátszódó történetek végét már egy másik idősíkból, narrációból tudjuk meg. De nehéz elhinni, hogy ne lehetne hosszabban elidőzni a betegség és a nyiladozó barátság (később szerelem) egy-egy stádiumánál, mélyebben belegabalyodni a viszontagságokba vagy akár a közelgő tragédia ellenére is reményteli, életigenlő mozzanatokba. Pedig egyébként az alkotók elmélyülési szándékát jelző, kedves ötlet, hogy a nagypapa dicső múltjáról egy legendás (Vitray Tamás narrálta) Darnyi Tamás-úszásból értesülünk, vagy hogy Anna egy Weöres Sándor verssel készül a szavalóversenyre („Nagypapa leszállt a fekete tóba…”).

A díszlet (Sokorai Attila munkája) uszodát idéz: a falakat kék csempe borítja, a színpad közepén startkő, a plafonon víz tükröződik – ugyanis Tomi is úszóbajnoki ambíciókat táplál, és a nagypapája edzi. De az uszoda mindenhatósága vagy a víz alatt megváltozott érzékelés motívuma sem bontakozik ki a színházi eszközök szintjén következetesen az előadásban. A jelmezek (Pető Kata munkái) egy átlátható rendszerbe illeszkednek: mindenki pirosat és kéket visel, illetve a nagypapa leginkább már csak köntöst, ami egyszerre jelzi a betegség eluralkodását és kapcsolódik az úszómúltjához is.

A láthatáron. Budaörsi Latinovits Színház. Fotók: Borovi Dániel.

A lezárás hagyta bennem a legnagyobb hiányérzetet: az események gyors egymásutánjában a nagypapa otthonba kerül, aztán meghal, Tomi pedig megnyeri az úszóversenyt, miközben az immár szerelmévé előlépett Anna szurkol neki a lelátón. Tényleg ennyire egyszerű lenne a feloldás? A Peti űrhajója vége talányosabb, nyitottabb: a kisfiú lassan elindul a karácsonyfaégőkből, vagyis szép emlékekből felépített kifutópályán, és eltűnik a semmibe – hogy ez életrajzra, pszichológiai terminusokra fordíthatóan mit jelent, a néző hivatott eldönteni.

Persze az is lehet, hogy míg A láthatáron inkább pedagógiai, kifejezetten érzékenyítő célokat szolgál, addig a Peti űrhajója esetében az alkotók nem korosztályokban gondolkodva hozták létre előadásukat, ami így esztétikailag is jobban kiteljesedhetett. (Igaz, a pedagógiai szándék és az esztétikai minőség szerintem egyáltalán nem egymást kizáró tényezők, sőt.) Az előadás célközönségével kapcsolatban amúgy is van egyfajta zavarodottság a levegőben: jómagam kamaszoknak szóló előadásra számítottam, de úgy éreztem, kamaszok által is nézhető, felnőtt-előadást kapok. Aztán mindezt továbbgondolva arra is ráébredtem, hogy ez a korosztályi besorolás (kényszer? szükséglet?) mennyivel inkább beidegződés, mint egzakt, magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen gyakorlat. Akár felnőttről vagy gyerekről, akár boldog házasságban élő vagy elvált szülőről, gyerektelenekről van szó – ésszerű határok között miért ne nézhetne bárki előadást a létezés peremére került, kilencéves kisfiúról. Miért ne osztozhatnánk a sorsában csak úgy – azért, mert mindannyian emberek vagyunk?

Mi? Vass Szandi: Peti űrhajója
Hol? MU Színház
Kik? Író-rendező: Vass Szandi, látvány: Maróthy Anna Zorka, látvány-asszisztens: Horosz Kata, rendezőasszisztens: Fazekas Ella, zeneszerző: Vitus Eszter, dramaturg-konzulens: Oláh-Bebesi Bori, játszók: Peti- Hrisztov Toma, Anya- Hay Anna, Apa- Timkó János
Mi? Petra Wüllenweber: A láthatáron
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Fordító: Kovács Kristóf, dramaturg: Németh Nikolett, díszlettervező: Sokorai Attila, jelmeztervező: Pető Kata, világítástervező: Sokorai Attila, zeneszerző: Pellei Milán, a rendező munkatársa: Hajsz Andrea, rendező: Berzsenyi Bellaagh Ádám, szereplők: Nagypapa: Bregyán Péter, Anna: Gellért Dorottya m.v., Tomi: Juhász Vince.