„Elmondok mindent úgy, ahogy volt” – mondja Horatio a Nádasdy-féle fordítás szerint a Hamlet legutolsó jelenetében. Pontosan ez történik ifj. Vidnyánszky Attila első katonás rendezésében: Horatio elmesél mindent, úgy, ahogy volt – de szavak nélkül.

Ifj. Vidnyánszky Attila mozgásszínházként álmodta meg Shakespeare klasszikusát, s bár ez a műfaj alapvetően távol áll a Katona József Színház előadásainak formavilágától, jól áll a társulatnak. Nincs egyszerű dolga azonban a nézőnek: a mű alapos ismerete nélkül könnyű elveszíteni a fonalat. Ennek oka csupán részben a mozgás szöveg feletti dominanciája; olybá tűnhet, mintha a rendezés azt venné kiindulási pontnak, hogy a történetet mindenki részletekbe menően ismeri. A valóság azonban nem ez, s ezt a gyanút számos, az előadás után az aulában elcsípett nézői „hogy is volt az eredetiben?”-felütésű, bizonytalan fejtegetés igazolja. Az éremnek persze két oldala van: ha a produkció mindent egyértelművé tenne, akkor azt kifogásolnánk, hogy a nézőnek nincs dolga a látottakkal, hiszen az alkotók mindent tálcán kínálnak, s nem adnak teret az egyéni interpretációnak. Nincs igazság… Mégis, kimondható, hogy a Katona új bemutatója túl sokat hagy a közönségre, ami a nem gyakorlott színházba járók számára a visszájára sülhet el.

némacsend. Katona József Színház. fotók: Dömölky Dániel.

Arra is kíváncsi lennék, hogyan értelmezi a látottakat az a néző, aki nem ismeri fel Schnábel Zita díszletében a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadának auláját. Ezen felismerés elmaradása szerencsére nem jár végzetes következményekkel az előadás megértése szempontjából, kiváltképp, ha a nézőt lefoglalja a középiskolai irodalomórák néhány, a cselekmény követésében segítséget nyújtó emlékfoszlányának felidézése. Az, hogy az előadás a tér beazonosítása nélkül is értelmezhető, persze nem azt jelenti, hogy a helyszín nem fontos, épp ellenkezőleg: a tér folyamatos mozgásban van, s egyes pontokon interakcióba lép a karakterekkel, így maga is szereplővé válik. A díszlet eredetijének ismerete pedig egy további értelmezési réteget ad a látottakhoz, egyúttal megfogalmazza, hogy mi a kapcsolódási pont a fiatal alkotógárda és Shakespeare műve között: annak a kérdése, hogy vajon mit kezdünk az igazságtalansággal – mi az egyén felelőssége és lehetőségei (vagy éppen korlátai) egy aljas hatalomátvétel esetében. Várjuk, hogy az egyetemfoglalásra fusson ki az az interjú, amit Mészáros Béla arrogáns riportere próbál készíteni Lengyel Benjámin Horatiójával. Arról faggatja, vissza tud-e emlékezni – de hogy mire, azt nem pontosítja, Horatio válasza pedig a néma csend és a színpadon megelevenedő Hamlet-sztori, amit ő szavak és különösebb beleavatkozás nélkül néz végig. Az előadás nem teljesíti be a díszlet által támasztott elvárást: az egyetemfoglalás története kimondatlanul lebeg a nézőtér és a színpad között. Így az alkotók nem szűkítik le az értelmezést az SZFE-botrányra, csupán megteremtik a lehetőséget, hogy párhuzamot vonjunk a két történet között.

A nagyívű mozgások közepette Lengyel jelenti a biztos pontot, mégsem körülötte forognak az események. Nem válik főszereplővé, csupán szemlélődővé, aki halk, de telt hangon énekelve olyan természetesen kíséri a látottakat a háttérből, s olvad bele a jelenetekbe, hogy egy-egy pillanatra meg is feledkezünk a jelenlétéről. Ez Lengyel játékának nem hibája, hanem az egyik legnagyobb erénye: tudja, mikor kell látszani és mikor láthatatlanná válni.

Mozgásszínház lévén a produkcióban a legapróbb gesztusok is jelentéssel bírnak (koreográfia: Berecz István, Kondákor Ajsa Panka). A színészek mozdulatai jórészt lassúak, pontosan és alaposan kijátszottak, ez pedig alapjaiban határozza meg az előadás ritmusát és tempóját. A lelassulás az elmélyülést segíti, hiszen a nézőnek így van ideje mindent és mindenkit alaposan megfigyelni. Könnyű belefeledkezni ebbe a szemlélődésbe, s az sem kizárt, hogy emiatt elsiklunk egy-egy részlet felett, mivel túlságosan ráfókuszálunk egy másikra. A némacsend olyan előadás, amely bizonyára többszöri nézésre is tud újat mutatni.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése libikókára ülteti a nézőt: a drámai mozdulatsorokat, néma kiáltásokat szépen ellensúlyozzák a humoros pillanatok. A kávéautomatával való küzdelem, Polonius (Keresztes Tamás) ragaszkodása a beléptetőkapu használatához, a színész (Mészáros Béla) érkezése körüli felhajtás mind oldják a feszültséget. Ez utóbbival az alkotók ironikusan utalnak arra is, hogy a köz mit vár egy színésztől, mikor tekinti őt tehetségesnek – de ezt a poént most nem lőjük le. Humorba hajlik sok táncbetét is: manírosságuk a látottak abszurd jellegét erősíti – bár néha elbizonytalanodhatunk annak kapcsán, hogy egyáltalán szükség van-e ezekre az erőltetettnek ható koreográfiákra. A teljes képet nézve a válasz inkább az igenhez közelít, feltéve, hogy nem vesszük Shakespeare Hamletjét véresen komolyan – ahogy az alkotók sem tették.

Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei nagyban segítik a nézőt abban, hogy átlássa az előadás viszonyrendszerét. Hamlet (Gloviczki Bernát), Gertrúd (Rezes Judit) és Hamlet apja (Fekete Ernő) a sárga, Polonius (Keresztes Tamás), Ophelia (Kanyó Kata) és Laertes (Jakab Balázs) pedig a barna árnyalatait viselik, a két család így szépen elkülönül egymástól. Az előadás egyik legizgalmasabb képe Hamlet és Laertes párbaja. A két fiatal apjával a hátán feszül egymásnak, ez pedig jól mutatja, hogy az örökölt sorsot nem lehet kikerülni. A jelmezen keresztül az alkotók párhuzamot vonnak Ophelia és Gertrúd között is: az előadás egy pontján mindketten piros ruhában jelennek meg, Ophelia pedig megtalálja, s fülébe teszi Gertrúd elveszettnek hitt fülbevalóját, ám a két karakter közti összefüggésnek más nyomát nemigen találjuk.  

némacsend. Katona József Színház. fotók: Dömölky Dániel.

Urbán Kristóf az előadás zenéjén kívül a sound designért is felel. A hangeffektek különösen nagy szerepet játszanak a feszültség, s az olykor lidérces hangulat megalapozásában, de más funkciójuk is van: gyakran előfordul, hogy a jelenetek a hangokon keresztül csúsznak egymásba. Egy-egy ponton a zene és a hangeffektek olyan hangsúlyosak, hogy csukott szemmel is izgalmas követni az eseményeket. Persze nem érdemes csukva tartani a szemünket, hiszen akkor lemaradnánk arról, ahogy az alkotók a színekkel játszanak – nemcsak a jelmezeken, hanem a fényen keresztül is. Amikor Gloviczki Bernát Hamletje kávé helyett egy nagy adag fekete festéket kap az automatából, amely szimbolikusan bepiszkítja hófehér ingét, takarítóeszközök kerülnek elő, s a feszült hangulatot hamar feloldja egy abszurd tánc, amelynek legfőbb kellékei a felmosók. A jelenetet kísérő meleg fényt olyan hirtelen váltja a hideg árnyalat, majd a félhomály, amilyen gyorsan Rezes Judit Gertrúdjának nevetgélése sírásba fordul át. Az előadás egészére jellemző ez a rapszodikusság: gyorsan váltják egymást az érzelmek, amelyeket a színészek ugyan kiválóan jelenítenek meg, nézői szemmel mégis olykor követhetetlenné válnak a gyors érzelmi váltások. Következetesebb a rendezés azokban a helyzetekben, amelyekben csupán az érzelmek intenzitása változik. Dankó István Claudiusa Hamlet apjának megölése előtt egyedül van, s apró mozdulatokkal táncol, melyek aztán egyre nagyobbak, lendületesebbek, hevesebbek lesznek. Mozgása egyértelműen lefesti a dühét, amely aztán a gyilkosságot követően is agresszív gesztusokban, majd önkívületi állapotban csúcsosodik ki.

A Katona József Színház bemutatója nem tipikus nagyszínpadi előadás: az apró mozdulatok, gesztusok, arcrezdülések vélhetően jobban érvényesülnének egy kisebb és bensőségesebb térben. S bár ez a részletgazdag mozgásszínházi adaptáció izgalmas vállalkozás, amelynek élménye jó darabig elkísérheti a nézőt, a biztonság kedvéért javallott az előadás előtt egy Hamlet-gyorstalpaló.

Mi? Shakespeare Hamletje után: némacsend
Hol? Katona József Színház
Kik? Szereplők: Fekete Ernő, Dankó István, Rezes Judit, Gloviczki Bernát, Keresztes Tamás, Kanyó Kata, Jakab Balázs, Pásztor Dániel, Molnár András, Mészáros Béla, Lengyel Benjámin. Zene és sound design: Urbán Kristóf. Díszlet: Schnábel Zita. Díszlettervező asszisztens: Illés Dóra Lilla. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Jelmezkivitelező: Kovács Ildikó. Dramaturg: Németh Nikolett. Dramaturg gyakornok: Simon Orsolya. Koreográfus: Berecz István, Kondákor Ajsa Panka. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.