A halálnak sok formája lehetséges, és ez a kiszámíthatatlanság rémisztő. Az idő múlása és az időskor az elkerülhetetlen halálra emlékeztet, amit olykor hosszú, lélekölő folyamatok előznek meg. Ezzel szembesíti közönségét a Stúdió K Színház legújabb előadása, az Elengedni nehéz.

Elengedni nehéz. Stúdió K Színház. Fotók: Doma Petra.

Simányi Zsuzsanna rendezése erőteljesen színészközpontú. Megmutatja, hogy az emberi lét végességének ábrázolására mégiscsak maga a hús-vér ember képes leginkább. A szűk, félhomályos teret három remek színész uralja, akik hol finom, mélyreható és türelmes játékukkal, lélektanilag reális ábrázolásmódjukkal, hol pedig közvetlenül a közönség felé fordulva mondott, szemkontaktus-kereső beszédükkel vonnak magukra minden figyelmet. Három egymást meg-megszakító, térben is elkülönített dramaturgiai szálon fut az előadás: balról Nyakó Júlia nagy nyugalommal, esti meseként olvas fel egy japán elmúlástörténetet, jobbról Spilák Lajos meséli életrajzszerű monológját édesanyja elvesztéséről, középen pedig Hommonai Katalin csatlakozik kettejükhöz, hogy közösen előadják az időskori demencia egyszerre egyedi és mindenkori történetét. Az oldal-jelenetek szépen keretezik, témájában ellensúlyozzák és ütemezik a központi, cselekményes szálat, amelyben Hommonai a középkorú lány, Nyakó a demens anya, Spilák pedig epizódszereplőként a szomszéd bolttulajdonos. A történetmesélés van tehát fókuszban, az előadás az egymásra való halk odafigyelés meghitt ünnepe, és ez valahol egészen természetes is – hiszen a halál kollektív szükségszerűsége kapcsolatot teremt ember és ember között.

Egyszerűségében, kimértségében és tisztaságában rejlik ennek a történetmesélő szerkezetnek a nagysága. Ez teszi lehetővé a színészek számára, hogy elidőzzenek nem is annyira játszott szerepeik, hanem az elmúlás, még inkább a demencia kérdései fölött. Éppen ezért egyáltalán nem zavaró, ha valaki a külsőségeken elcsúszva például szöveget téveszt. Sőt, az ilyen tökéletlenségek növelik az őszinteségfaktort és az alkotók hitelességét. Ha már szövegmondás és -tévesztés: Nyakó Júlia alakítása hátborzongató. Az idő lassú előrehaladtával tekintete egyre üresebbé, zavartabbá és üvegesebbé válik, szavai a külvilág számára elvesztik értelmüket, arcának sokszor váratlan rezzenései pedig elveszettségről, végzetes bizonytalanságról árulkodnak. A sajnálatra méltó magatehetetlenség súlyos, szörnyű formáját ölti magára a színésznő, amiben a valóság már nem létezik, helyette távoli emlékfoszlányok és pillanatnyi érzetek véletlenszerű kapcsolódásai határozzák meg az immár menthetetlenül instabil és kiismerhetetlen világot. A saját világ eltűnése az ember eltűnését jelenti – Nyakó demens Irénkéje is eltűnik. És bár Irénkének hívják, nincs benne semmi egyedi. Ügyetlenül megfogalmazva típuskarakternek mondhatnánk, de valójában Irénkében semmi jellemszerűt nem találunk, csak hiátusok rengetegét.

Elengedni nehéz. Stúdió K Színház. Fotók: Doma Petra.

Ezekre az emlékezetkihagyásokra az idős asszony lányának reakciója időnként az, hogy azonosul anyja tévképzeteinek szereplőivel, és daliás úrként felkéri táncolni, vagy némán elfogadja, hogy édesanyja saját anyját látja benne. Hommonai Katalin a közvetlen hozzátartozót formálja, akinek nemcsak szeretett szülője megállíthatatlan leépülését kell figyelemmel kísérnie, napi huszonnégy órás készenlétben, valamint maximális pénz, idő és energia-ráfordítással, de végső soron – ha ezt az előadás expliciten nem is fogalmazza meg – számot kell vetnie nemcsak anyja, hanem saját identitásával és általános értelemben az ember definiálhatóságával is. Azt is mondhatnánk, hogy közvetítő funkciója van: ő igyekszik összekötni a világtól egyre inkább elsodródó embert a világgal, és mindenekelőtt ő tapasztalja meg azt is, hogy ez lehetetlen, teljesíthetetlen vállalás. Hommonai ebben a szerepben határozott megjelenésű, erős, karakán, s ennek ellenére végtelenül türelmes és jóakaratú nő. Spilák Lajos képviseli ezekben az epizódokban az önmagát tehermentesítő, mégis okoskodó külvilágot, de a színész a meg-megszakadó, személyes hangvételű monológjában teljesedik ki igazán.

Elengedni nehéz. Stúdió K Színház. Fotók: Doma Petra.

Van azonban valami, ami a demens hiátusok és az áthidalhatatlan mentális távolságok ellenére megmarad: ez pedig a zene. Toldy Mária Rövid az élet című dalának részletei Darvas Kristóf zongorakíséretében hangoznak olykor fel a kálvária során. Hommonai Mártája ezzel próbál kapaszkodni édesanyja szellemi töredékeibe, a demens asszonynak ugyanakkor ez lesz egyetlen valódi csatornája a külvilág felé. Az előadásban a zenének és a Spilák által előidézett lágyan fémes hanghatásoknak egyrészt a szöveghez, másrészt a térhez viszonyítva van kulcsfontosságú szerepe. Ebben a színházban a szereplők közti párbeszédek nem produktívak, nincs konfliktus. Szavakkal csak a közönség felé közvetít a produkció, a figurák egymás közti kommunikációjában sokkal relevánsabbak az érintések, a hangok és az asszociációk, vagyis az olyan megnyilvánulások, amelyek távol állnak a textustól és a nyelvtől. Nem csak a demenciáról szól mindez, hanem a színházról is: a különböző nonverbális jelrendszerek összhatása felértékelődik.

A zene a térben az időt jelenti, vagyis a hanghatások és a csendek ritmusa adja meg a produkció lassú, de semmiképpen sem vontatott időérzetét. Zubor Kata látványterve az otthont ábrázolja, azt a statikus és kimerevített, ismerős teret, amiben keményített csipketerítők és egy gondosan rejtegetett pénzköteg társaságában nyugalomban üresedhet ki az ember. Berta Ninett fénytervező meleg félhomályának köszönhetően pedig a befogadó majdhogynem testközelből érzékelheti ezt az időn kívül lebegő, emlékek helyett már csak tárgyakat felsorakoztató teret.

Mi? Elengedni nehéz
Hol? Stúdió K Színház
Kik? Szereplők: Hommonai Katalin, Nyakó Júlia, Spilák Lajos. Zene: Darvas Kristóf. Dramaturg: Boronkay Soma. Asszisztens: Szabó Lívia. Fény: Berta Ninett. Látvány: Zubor Kata. Szakmai konzulens: Kánya Kinga – Napfogyatkozás Egyesület. Rendező: Simányi Zsuzsanna.