Szinte közhely (nem is halljuk gyakran cáfolni), hogy akár szűkebb, akár tágabb környezetünkön nézzünk ma végig, az alkotáshoz rendelkezésre álló térről megállapíthatjuk, hogy az bénítóan szűkös. A tehetetlenségben pedig nyilván úgy tűnik, eredmény sem lehet, ami miatt ünnepelhetnénk. Zentán fontos tapasztalatban van részünk. „Az ünnepet általában megünneplik” – vagyis az ünnep nem ráadásként követi a munkát, ellenkezőleg: szükséges része annak. A Kamarafesztről írunk, és azon túl, hogy az ünnepet a színház kultikus természeteként értjük, lássuk gondosan végzett intézményi feladatnak is.

Loptunk egy mottót Tolnai Ottótól^[2]:

A sokfélét csinálni kell, de nem egy magasabbrendű dimenzió bekapcsolásával, hanem éppen ellenkezőleg, egészen egyszerűen a már rendelkezésre álló n-1 dimenziók szintjén (csakis így lehet része az egy a soknak, lévén belőle mindig kivonható). Kivonni az egyet a konstituálódó sokból; írni az n-1 dimenzióban. / Deleuze—Guattari: Rizóma

A szőttes erről a kis helyi, virágszerű életről beszél. / Hamvas Béla: Indián szőttesek

2025 szeptemberének utolsó napjait Zentán töltjük. A harmadik Kamarafeszt egyik legizgalmasabb felismerése, hogy mennyire sűrűn szőtt az a motivikus háló, amit a Zentai Magyar Kamaraszínház (ZMK) új évada használ, és előadásról előadásra mozgásba hoz. És nem az irodalom, zene, képzőművészet színházi összegzése, sokkal inkább ezek élettel rokon, közös magvának a keresése az, amit gyakran hallunk Mezei Kinga színházi világaként emlegetni. Mezei Kingát a Kamaraszínház új ügyvezetője, Dévai Zoltán kérte fel az intézmény művészeti vezetésére három évvel ezelőtt. A társulat megvetette a lábát a városban, most magukra vannak utalva, szuverenitásukért állandó kemény munkával fizetnek, és ennek eredménye egyértelmű: „a zentaiak szeretik a színházukat”^[3].

Az autonóm művészeti koncepció és a mesterség alázatos művelése mellett említendő a zentaiak egy másik sikere is: az állandó diskurzus a ZMK-ról a ZMK színpadi és színpadon kívüli tereiben. A társulat tagjai egymással és a környezetükkel párbeszédben maradva, közösségi működésben csinálják meg Zenta színházát. Ennek megfelelően az idei évadban Brecht Baal-ja és korábbról felújított előadások mellett két gyerek- illetve ifjúsági darabot is bemutatnak: a városközösség, a helyi családok számára hasznos produkciókat (írásunkban az utóbbi két bemutatóról és két felújított előadásról rögzítünk kritikai meglátásokat). És nem véletlen az sem, hogy működésük első évétől fogva megszervezik a szakmai fejlődésüket bemutató Kamarafesztet. Így vesz részt a ZMK a város életében, és így lát vendégül minket; így teremt közös tanuló- és alkotóteret szűk földrajzi környezetében, és nyitja meg az erről szóló párbeszédet azon túl.

A ZMK egy olyan világot azonosít és tart fenn, ahol a művészet fogyasztása és újratermelése egyszerűen része az ember természetrajzának. Ez politikai és művészeti program egyszerre, ami organikusan nyitja meg a teret a színpadon Piafnak, Petriknek, Tolnainak. Nem csoda, ha gondos kezek munkájának érezzük a motivikus és gondolati alakzatok színpadokon átívelő geometriáját. Így ragadnak magukkal az önhasonló rész-egészek fraktáljai, az azonosítók és azonosítottak tükörjátéka, az az asszociációs kaleidoszkóp, amiből nem tudunk, de őszintén szólva nem is akarunk szabadulni a fesztivál öt napja alatt. A jól tartott vendég elégedettségével simulunk bele az előadásoknak ebbe a csipke-szövetébe.

Hangyabefőtt. Zentai Magyar Kamaraszínház. Fotók: Szabó Róbert, Molnár Edvárd, Dormán László.

A fesztivál első színdarabja egy mesejáték, és ezt mi azért is fogadjuk nagyon természetesen, mert mesés utazásunk, ami aztán a fesztivál végéig tart majd, már néhány órával az ünnepélyes megnyitó előtt elkezdődik. Budapest stadion-negyedében vesz fel minket a ZMK vízjelezett kisbusza. Zentára nincs közvetlen gyors Szegedről sem, ezért kocsi nélkül eljutni lehetetlenségnek tűnhetne. A látottak viszont egyértelműsítik: a vándorutakat vállalni kell. Persze nem is volna ez valamirevaló meseváros, ha nem kéne próbát kiállni a kapujában. A szerb vámnál váratlanul megvetemedik a kisbusz, és amíg kettőnket fűt a pallérozatlan dinamizmus, addig az idősebb kritikusok edzettsége és meg nem énekelt izomereje (illetve, legyünk magunkkal megengedőbbek: a kollegiális összetartás) végül átpréseli a furgont a határon. Ilyen kalandok után máris kezdjük otthonosan érezni magunkat hőstársaink körében, a közös küldetés küszöbén.

Újabb megérkezés-élmény először lépni a Kamaraszínház épületébe, ahol állófogadásra és ünnepélyes megnyitóra hivatalos a szakmai képviselet. „Ami háromszor megtörtént, az már hagyomány”, halljuk majd a mondást az idén hároméves Kamarafeszt kapcsán. Mi viszont nem ismerjük még ezt a hagyományt, helyünket keressük a térben. Egyelőre meghúzódunk a fal mellett, pedig minden érkezőt szívélyesen fogadnak a különös öltözékbe bújtatott, sürgő-forgó pincérek (jelmezes vendégszínészek). Így telik a megnyitó első fele: elfogadott és visszautasított pelinkovácos poharakkal és pogácsás kosarak körüli small-talkokkal. Gyaníthatnánk pedig, hogy micsoda világ lesz itt, ha figyelmünket Petrik Pál (Balázs Áron) különcforma alakjára irányítanánk, aki teljes odaadással pingál apró faleveleket egy preparált ablak üvegére az előcsarnok közepén. Zavarunk a vendég-zsivajjal együtt akkor csitul el, amikor a bejárattal szemben feláll a ZMK társulata, és énekelni kezd nekünk. Szép nyitány ez, nem ismerjük a dalokat, a színészek viszont egészen sajátjukként adják őket elő (mi pedig szólunk még róluk később). A tulajdonképpeni megnyitók ezután következnek: Mezei Kinga megnyitja az eseményt magyarul, Dévai Zoltán megnyitja az eseményt szerbül, Petrik Pál pedig kinyitja a megfestett ablakot.

Egy dráma olvasása valójában nem az első jelenettel kezdődik – a színházi fesztivál is a szereplők sorának bemutatásával, illetve a színészkórus megszólaltatásával indul. A drámai helyszín megjelölésére is alkalmas a megnyitó. A bárpult fölött kézzel festett tábla hirdeti, hogy az most Luise söntése, a kertbe kilépve egyéb feliratokon azt olvashatjuk, hogy egészen Ecuadorig eljutunk majd a fesztivál alatt. Az egyébként is hangulatos teraszt a levegőben kifeszített kör alakú csipketerítők “homokvárrá”, Élőhomok-kertté varázsolják. Ünnepi játékban veszünk részt, ahol minden elem színházi-civil kettős funkciót kap. Papp Tímea jó előre úgy jellemzi nekünk Mezei Kinga munkásságát, mint ami otthonteremtésre képes. Ahogyan beszélgetünk, mintha az derülne ki, hogy értelmezésében ez a jelleg a hazafias kánonépítés ellenpontozása – Mezei munkái megmutatják a vajdasági kultúrhagyomány életteliségét, hozzáférhetővé és belakhatóvá teszik azt. Hamar megérezzük, hogy emellett többről is szó van: egyik este, miután megnéztük az Iskola a határont, vacsorára nekünk is Stefánia-vagdaltat szolgálnak fel, Medve kedvencét. Az otthonteremtés itt színpadi és színpadon túli törekvés, illetve az a tevékenység, ami elmossa a kettő közti határokat.

Kerekasztal. Zentai Magyar Kamaraszínház. Fotók: Szabó Róbert, Molnár Edvárd, Dormán László.

A ZMK varázsvilágából a négy nap alatt tehát egy percre sem lépünk ki, így a motívumgyűjtögetés hamar állandósult tevékenységünkké válik. Különös meggyőző erővel hat ránk például az első napon bemutatott két előadás közös eleme is: a bicikli. Ez mindkétszer úgy jelenik meg, mint a szereplők számára hozzáférhetetlennek tűnő világok lakóinak attribútuma. Szücs Katalin rá is kérdez másnap erre a motívumra (ő vezeti a 2025-ös fesztivál szakmai kerekasztal-beszélgetéseit). Mezei Kinga vallomása: nincs jobb ötlete, mint hogy bicikli-fétise van, és ezért szerepelteti gyakran ezt a tárgyat. Nekünk persze azon túl, hogy igyekszünk kiemelni a jelentésképző elemeket, nem tisztünk, hogy a vonzódást megkülönböztessük a megfontolástól.

Ehhez fontos alapokkal szolgál az említett első két előadás: a Hangyabefőtt és az Élőhomok. Közös bennük, hogy forrásanyagaik vajdasági alkotóktól származnak. A Hangyabefőtt a zentai születésű Szegedi-Szabó Gábor történetét adaptálja „zenés családi előadás” formájában (olvashatjuk a műsorfüzetben). Az Élőhomok pedig Tolnai Ottó költő és Petrik Pál festő életművéből dolgozik. E két előadás együtt olyan bevezetés, amiért a zentai elsőbálozó hálás lehet: szinte mindenkit megismerünk belőlük, akit később is látni fogunk játszani. Az Élőhomokban Mezei Kinga szerző-rendező azokkal a színészekkel (Balázs Áron, Hajdú Tamás és Pálfi Ervin) szerepel, akik gyakori vendégelőadói a ZMK-nak. Ő adaptálta és rendezte a Hangyabefőttet is, amiben nem lép ugyan színpadra, a teljes társulat viszont igen.

A ZMK tenyérnyi színpadán tehát hét színész összesen tizenhat szerepet játszik. Ráadásul a cselekmény hat különböző helyszínen zajlik, többek közt két hajón, három kontinensen és négy városban. Kortó (Virág György), a titkos Porhó sziget papja, igazi „jó bácsi”-ként hátrahagyja szeretett otthonát, hogy segítsen az elrablóitól menekülő hangyásznak (Vilmányi Benett), akinek a Loyola becenevet adja. Csatlakozik hozzájuk a sziget kétes előéletű bölcse, Priglic (Dévai Zoltán), és hárman keresik tengeren, kabarén, állatkerten át a hazafelé vezető utat. Dedovity Tomity Lea sokoldalú narrátorként hat szerepet játszik, Verebes Judit pedig egyrészt az előadás legelkapottabb karakterét alakítja a kétbalkezes, minden cselszövésre kapható, mégis végül jó útra térő Törpe szerepében, másrészt viszont másodpercek alatt képes a Moulin Rouge bársonyos hangú, szaténruhás énekesnőjévé válni, amikor hőseink Párizsba érkeznek.

Hangyabefőtt. Zentai Magyar Kamaraszínház. Fotók: Szabó Róbert, Molnár Edvárd, Dormán László.

Illusztrációként a teljes színpadot betölti a folyamatos átalakulásban lévő díszlet tribünje és a rengeteg kellék. A sürgés-forgás állandó: a színészek kiabálnak, táncolnak, énekelnek (dalszöveg: Széles Gergő Mátyás) és még báboznak is, miközben műszak híján a kulisszák mögött szintén ők tevékenykednek. Az összes szereplő komikus, a folytonos viccelődés pedig az előadás nyelvi dimenzióját is forgatagossá teszi. A társulatnak sok igyekezete van abban, hogy – mint mondják – a gyerekek „végig tudják ülni” a 90 perces előadást. A darab sikerét egyértelműen bizonyítja, hogy a gyerekközönség tagjai nem csak csendben ülnek, hanem végig jól hallható interakcióban maradnak a történésekkel: hangosan nevetve ismétlik el azokat a mondatokat, amik tetszenek nekik.

A műfaji meghatározásban szereplő „családi” jelző most is a szokásos „kicsiknek-nagyoknak” demokratikus ambíciót vetíti előre. Az előadásban elhangoznak kategorikus megállapítások az állatkert, az anyagi javak, a környezetvédelem morális kérdéseiről – tévedés lenne azonban ökopolitikai olvasatot erőszakolni a látottakra, mert erről nem szól sem érzékenyen, sem túl okosan a Hangyabefőtt. Az menti meg a darabot attól, hogy elcsússzon ezeken az ingoványos pontokon, hogy az eseménysor nem minálunk, hanem egy összekuszált, történelmen kívüli időben zajlik. A Hangyabefőtt világában a kosztümös gonosztevők régi vágású kalózhajón utaznak, miközben okostelefonon kommunikálnak. Ebből a szempontból tűnik érvényes választásnak a meseregény (máskülönben szinte követhetetlenül kusza és véletlenszerű fordulatokkal teli) történetének teljes rekonstrukciója is.

A gyerekek tehát azok, akiket az előadás közös értelmező-játékba hív (hiszen feladatuk, hogy a látottakat a saját valóságismeretükkel összevessék), és a felnőttek azok, akiknek pedagógiai üzeneteit címezi. A darab tételmondata sosem kerül igazán kimondásra, desztillálni kell a mesén belül elhangzó mesékből. A mítoszteremtésben (vagy néhol eltulajdonításban) a teremtéstörténet és a példázat között ingázunk, mert ez az a kettősség, amiben érvényesül majd a darab magyarázó-előíró természete. A komolyságot pedig nem bölcseleti, sokkal inkább költői eszközök szolgáltatják. Erre példa, ahogyan a darab nyelviségének hangsúlyos részévé válik a sosem magyarázott, szóvirágokba bújtatott metaforák sora. Nem tudjuk, de érezzük, hogy miért bölcső a bölcsesség, hogyan száradhat ki a hó, és azt, hogy mitől kereszt a fakanál. És muszáj nevelődnünk a meseszínházból, hiszen az otthon őrzésének fontosságáról elsősorban nem a gyerekeket, hanem a felnőtteket kell meggyőzni.

„Szép homokvárakat építek” – mondja Kortó a porhói tengerparton ücsörögve. Homokkal és tengerrel folytatódik az este az Élőhomokban is. A miénk a harmadik írás, ami a Színház folyóiratban az Élőhomokról megjelenik. Tekintsük ezt Mezei Kinga kettős sikerének. Egyrészt a műsoron tartással gondoskodik róla, hogy évekig tartó kutató-alkotó munkájának eredményét minél többen lássák. Másrészt, az Élőhomok olyan, hogy a kritikusnak, ha harmadik is a sorban, viszketegsége van, hogy elődei meglátásait megtoldja a sajátjával. Dömötör Adrienne beszámolója^[4] – ha indirekt módon is – fényt vet az Élőhomok ambivalenciájára: „felszabadult örömszínháznak” nevezi az előadást, ugyanakkor reprezentatív jelenetnek a tragikus (avagy szinte horrorisztikus) „esküvői élet-halál képsort” teszi meg. Gyurkovics Virág kritikája^[5] aprólékos gonddal és kulturális háttérismereteit meggyőzően mozgósítva bontja ki az előadás utalás- és képrendszerét. Meglátásaihoz csakis néhány adalékot szeretnénk (lelkesedésünknek engedve) hozzáfűzni.

Élőhomok. Zentai Magyar Kamaraszínház. Fotók: Szabó Róbert, Molnár Edvárd, Dormán László.

A távolban egymásnak forduló párhuzamosok, a perspektívának ez a trapéz-alakzata köszönt minket a színpad közepén felhúzott „dűlőben”, ez határozza meg az előadás során bejárt táj topológiáját. És a nyitókép „vissza az elejére”, a fesztiválmegnyitóhoz: az udvaron látott csipketerítők hatalmas hópelyhekként húzódnak vissza az égbe, Balázs Áron pedig Petrik Pál szerepében teljes figyelemmel pingálja a preparált ablakot. Valahogy így nyílik meg az Élőhomok legelején a dimenzionális-probléma, azaz, hogy térben kell megképezni egy alapvetően síkban létező életművet. Míg a dűlő trapéz-vetülete még csak játékos utalás, az üveg-festés, a fektetett vásznak és a vetítés már megbontja a hagyományos festmény felülete által előírt két irányt. A festmények térbeli kiterjedéséhez hozzárendelődik az előtte-mögötte, fölötte-alatta, ahogy az előadásban használt fény áthatol, vetül, visszaverődik. Illetve ahogy a játszók rátáncolják, fetrengik, fröcskölik a festéket a felületekre. Ez utóbbi újabb dimenzióbővítés: egy időbeli tengely is megnyílik. Ahogy a vásznakon, üvegeken, tárgyakon megjelenő képek előttje és utánja, úgy a kész „terméken” túli, mögötti munkafolyamat is, az alkotás igei alakja is szereplőjévé válik a drámának.

Tárgymágia ez: az eszközök érzéki ismeretére vall, ahogyan azok az előadás közben megfoszttatnak konvencionális funkcióiktól, és formává, anyaggá, képpé, új eszközzé változnak a színpadon. Így lesz Petrik Pál sapkája, egy szakajtó és egy madárfészek egymás képmása – ugyanannak a barna, öblös tárgynak kisebb-nagyobb verziói. Máskor pedig szómágia: amikor egy aszemantikus összetételben elhangoznak a csipke és a fehér fa szavak, akkor nézőként az a dolgunk, hogy az ezek által felidézett képeket lássuk (azaz viszontlássuk, hiszen azok a színpadon is jelen voltak már); amikor tárgyi valójában három kitömött madár bukkan elő (a szajkó, a szarka és a szalakóta), akkor úgy fogjuk megérteni azok kompozíciós jelentőségét, ha a látvány által felidézett hangalakokat egymás után kimondjuk, és rájövünk, hogy azok ritmusos mondókát alkotnak. Így teljesedik ki az előadásra oly jellemző szekvenciális átlényegülések sorozata zene és szó és kép és cselekmény között.

A káosz feloldása, a hangzó szó első valódi szöveggé rendeződése a zárójelenet, amikor Szilágyi Nándor hangján, felvételről halljuk Tolnai versét, Az azúr talpú Krisztust. Ekkor megtörténik a trapézháttér utolsó átrendeződése is: a trapéz hátlapja tükörfelület, ezt most láthatjuk először. A tükrök visszaverik a szórt fényt, a színpadot világosság tölti be, az égből hópelyhek helyett most színes üveghalak ereszkednek alá. Húsvétig tart ez a dráma, és a Tolnai-szöveg alkalmas arra, hogy elrendezze a zűrzavart, amit az előadás hagyott: a motívumok (a bárány, a fehér galamb, az azúrkék, a fekete) mind megtalálják a helyüket, Petrik Pál nyugodtnak látszik, ahogyan lábait dörgölve a tükörtó partján ül. „Ez a mi tengerünk” – mosolyog másnap Mezei Kinga a szakmai kerekasztalnál.

A cikk második fele ITT olvasható.

^[1] Hans Georg Gadamer: A színház mint ünnep. ford. Szántó Judit. Színház 1995/11. 42-45.

https://szinhaz.net/wp-content/uploads/pdf/1995_11.pdf

^[2] Tolnai Ottó: A rózsaszín sár (Egy előszó, amely kimozdul). Forrás 2006/3. 3-39.

https://www.forrasfolyoirat.hu/upload/articles/224/tolnai.pdf

^[3] A társulat történetéről és helyzetéről Nánay István készített összefoglalást Túl az alapozáson címmel.

https://szinhaz.net/2024/08/22/nanay-istvan-tul-az-alapozason/

^[4] Dömötör Adrienne: Három nap, hat előadás. Showcase Zentán. 2023.

 https://szinhaz.net/2023/07/17/domotor-adrienne-harom-nap-hat-eloadas/

^[5] Gyurkovics Virág: Színház költői képekből. 2in1 kritika. 2022.

https://szinhaz.net/2022/02/14/gyurkovics-virag-szinhaz-koltoi-kepekbol/

Mi? Szegedi-Szabó Béla: Hangyabefőtt
Hol? Zentai Magyar Kamaraszínház
Kik? Színpadi átirat: Mezei Kinga. Szereplők: Dedovity Tomity Lea, Dévai Zoltán, László Roland, Szilágyi Áron, Verebes Judit, Vilmányi Benett, Virág György. Díszlet-, jelmez-, bábtervező: Ondraschek Péter. Zeneszerző: Mezei Szilárd. Dramaturg: Mezei Kinga. Dalszövegek: Széles Gergő Mátyás. Fényterv: Mezei Kinga, Bata Szabolcs. Fénymester: Bata Szabolcs. Hangmester: Zsoldos Ervin. Rendező: Mezei Kinga.
Mi? Mezei Kinga: Élőhomok. Képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján.
Hol? Zentai Magyar Kamaraszínház
Kik? Szereplők: Balázs Áron, Hajdú Tamás, Mezei Kinga, Pálfi Ervin. Díszletterv: Mezei Kinga és Ondraschek Péter. Jelmezterv: Janovics Erika. Dramaturg: Oláh Tamás. Zene: Márkos Albert, Mezei Szilárd. Zenei munkatárs: Márkos Albert. Fényterv: Majoros Róbert. Fénymester: Bata Szabolcs. Hangmester: Zsoldos Ervin. Műszaki munkatársak: Kovács Bence, Kanyó Fruzsina, Szilágyi Áron. Rendező: Mezei Kinga.