A magyarországi néző számára meglepő, hogy a volt jugoszláv tagköztársaságok színházai mennyire nyíltan és bátran vállalják a politikai állásfoglalást. Nem, vagy nemcsak aktuálpolitikai kérdésekben, hanem általában az emberi jogokkal kapcsolatban, melybe beletartoznak olyan „kényes” ügyek, mint a nemek közti egyenlőség vagy a menekültekkel kapcsolatos bánásmód kérdése is.

A magyar színházakban ezek kevéssé kerülnek elő ilyen markánsan, inkább áttételesen – noha vannak társulatok (jobbára függetlenek), amelyek felvállalják a konfrontációt és az edukációt. Nem mintha nem lenne gond ezekkel az ügyekkel nálunk is, de ne terheljük a nézőt. Ha politikára vágyik, akkor kap egy kis aktualizálást, kikacsintós odamondogatást, és máris jól érzi magát. Más az eszköztár is. Elfér a színpadon a düh, az indulat, a meztelenség, a kiabálás, a nyílt politikai állásfoglalás. Érződnek a neoavantgárd, underground, punk hagyományok, az anarchista lendület.

Keresztesi József: Kezdjük a Szlovén Ifjúsági Színház előadásával, az Inkubátorral. A színház visszatérő vendége a Desiré Fesztiválnak, és a visszatérő közönség konfliktuskereső és konfliktust vállaló, kemény eszközökkel dolgozó előadást várhat tőlük – ami azt illeti, most sem csalódik. A darab centrumában az áram nélkül maradt gázai Al-Shifa kórház inkubátorban fekvő újszülöttei állnak. Sorjáznak a brutális erőszak képei, az Izraeli Védelmi Erők katonái meghágják az inkubátorokat (a csecsemőket?), vérrel összekent anya szül frontálisan, szemtől szemben a közönséggel, az izraeli katonanő palesztinvicceket mesél a csecsemőnek, majd szürreálisan hosszú, színpadilag már-már elviselhetetlen terjedelmű nevetőrohamot kap, és így tovább. Kényelmetlen témáról kényelmetlenül, ez világos. Mégis, az előadás leginkább pamflet, kiáltvány, elsősorban a halott gázai gyerekekért szól, valamint konkrét vádirat Netanjahu ellen. Akad némi ellenpontozás is, egy ironikus betét a szelektív emberjogi aktivizmussal kapcsolatban, a csecsemő Hanna (Arendt) és Edward (Said) pedig együtt várják a halálukat a működésképtelen inkubátorban, de alapvetően mégiscsak egy aktivista darabot látunk, ahol egy hadsereg áll szemben a halálra szánt gyerekekkel. Indítsunk innen.

Deczki Sarolta: Sokkoló, felkavaró előadás volt, mind a megjelenítést, mind pedig a témát tekintve. A rendező a vérontásért, gyerekek és nők lemészárlásáért, haláláért egyértelműen Izraelt teszi felelőssé. Az előadás egy részében ugyan kísérlet történik a háborús felek kapcsolatának árnyalására, melyben szó esik az izraeli áldozatokról is, de az arányok korántsem kiegyenlítettek.

K.J. A Hamasz neve konkrétan egy közepesen vicces Hamasz-humusz szójátékban bukkan elő, meg a nyugati aktivizmussal kapcsolatos vitában, érintőlegesen.

D.S. Darázsfészek ez a kérdés, és nincsenek rá jó válaszok. A világ jókora része ezen pörög két éve, mióta kitört a háború. Alig van elfogultságoktól mentes válasz, és nem is lehetséges, hiszen nem látunk rá a helyzetre a maga teljességében. Mindkét oldalon vannak ártatlan áldozatok, és mindkét oldalon agresszorok. Az izraeli hadsereg, az IDF sem bánik kesztyűs kézzel a civil lakossággal, de legjobb tudomásom szerint a Hamasz sem, sőt, a saját népét sem kíméli.

K.J. Én úgy találtam, hogy az előadás úgy nyúl darázsfészekbe, hogy előtte (bocs) kifüstölték belőle a darazsakat. Mert kérdés, hogy színházi értelemben ábrázolni lehet-e egy konfliktust a résztvevők nézőpontjainak az ütköztetése nélkül. Tehát hogy elmesélhető-e a történet a Hamasz nézőpontjának a megmutatása nélkül. Persze erre a kérdésre lehet az is a válasz, hogy ez a történet nem az izraeli-palesztin „konfliktus”, hanem az áram nélkül maradt inkubátorban fekvő gyerekek története. Csakhogy ez nem teljesen így van, az egyik érthető okokból nem választható le teljesen a másikról.

Inkubátor – Altató azoknak a gyerekeknek, akik a halál nyelvét előbb tanulták meg, mint a szavakat. Slovensko mladinsko gledališče (Ljubljana). Fotó: Molnár Edvárd.

D.S. Ott is bicsaklik egyet a logika, amikor a túszcserékről beszélnek. Az az eljárás, hogy egy izraeli túszért sokkal több palesztint bocsátanak szabadon, úgy van beállítva, mintha az utóbbiak ennyivel kevesebbet érnének. Két férfi áll egy séfasztalnál, és húst darabolnak. Közben egy meztelenül álló férfi testére írják, hogy melyik évben éppen hány palesztin túszért adtak át egy izraelit. A végén talán 0.73 % jön ki, ennyit „ér” egy palesztin egy izraelihez képest. Becsapós matek ez. Tudtommal pont fordítva van, Izrael egy-egy cserével sokkal kevesebb túszt kap vissza (élve vagy holtan), mint amennyit ő enged el. Vagyis matematikailag is Gáza jár „jobban”, de vélhetően itt nem a puszta kalkulus, hanem az emberélet értéke számít. Izrael számára egy-egy állampolgár akkora értéket jelent, hogy hajlandó érte többször annyi palesztint is szabadon bocsátani. A feldarabolt húsból aztán étel készül, közel-keleti módra, de helyi fűszerekkel, alapanyagokkal, melyet jóízűen megesznek a szereplők, sőt, megkínálják a közönséget is.

K.J. Igen, ez a túszcsere-matematika, ha innen nézem, kacsa, ha onnan, akkor meg nyúl. Az viszont egyértelmű, hogy az előadásban Izrael kizárólag elnyomó-kolonializáló hatalomként jelenik meg. Ott a szervátültetés-monológ, ahol egy izraeli nő beszél a halott palesztin fiúhoz, akinek köszönhetően tovább élhet, és amelyből megtudhatjuk, hogy az izraeli szervátültetések döntő hányada palesztin donor révén történik. Az Al-Shifától távolodva tehát kinyílik a nagyobb kép, amely – Arendt és Said ide vagy oda – két monolit tömbre, az alul levő palesztinokra és a felül levő izraeliekre osztja a konfliktus szereplőit. Az is világos, hogy az előadást nézve lehetetlen elválasztani egymástól mindazt, amit a színpadon látunk, és a közel-keleti helyzetre vonatkozó ilyen-olyan tudásunkat. Persze az előadás ezt nem is várja el tőlünk, hiszen épp az az ambíciója, hogy ami a színpadon zajlik, azt ne nézhessük „csak” színházként.

D.S. Külön kiemelendő Lina Akif játéka, az egész előadásban ő vitte a legnagyobb terhet. Ő adta elő a fentebb már említett nevetési nagyjelenetet, mely döbbenetes hossza mellett mindvégig hiteles maradt. S ő volt az is, aki a közönség felé széttárt combokkal, meztelen altesttel szülést imitált, közben művérrel kente össze magát. Több problémám is volt ezzel a jelenettel. Az egyik az, hogy hatásvadásznak tűnt. Oké, provokálni akartak vele, a képünkbe tolni az üzenetet, hogy érezzük tőle rosszul magunkat, kényelmetlenül. Amitől a néző éppen azért függetleníti magát, mert pontosan tudja, hogy erre megy ki a játék. Engem ti ne provokáljatok. A másik meg az, hogy amikor az ember egy szülő nővel szembesül, akkor ez egy csapásra elveszíti a politikai kontextusát, még akkor is, ha a többi szereplő katonaruhában van. Akkor csak a szülés, a szenvedés van, és háttérbe szorul, hogy izraeli vagy palesztin nőről van szó.

Inkubátor – Altató azoknak a gyerekeknek, akik a halál nyelvét előbb tanulták meg, mint a szavakat. Slovensko mladinsko gledališče (Ljubljana). Fotó: Molnár Edvárd.

K.J. A provokációnak mint eszköznek azért megvan a maga paradoxona. Ha úgy provokatív egy előadás vagy egy jelenet, hogy közben számít a közönség helyeslésére, az nem több összekacsintásnál. A valódi provokáció megkockáztatja azt is, hogy a néző föláll és kivonul a színházból. Azt hiszem, ebben az értelemben ez valóban provokatív előadás volt, a maga sarkos állításaival.

D.S. Előadásnak tehát erős volt. Látványos hatáselemekkel, melyek azonban inkább a demagógia felé tolták. A vége pedig valóban politikai pamfletté vált, ahogyan Netanjahu bűneit sorolták, majd azt, hogy mely országok vállalják mégis a találkozást vele, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Törvényszék elfogatóparancsot adott ki ellene háborús bűnök és emberiség elleni bűncselekmények miatt. (Az Orbán Viktor vezette Magyarország is köztük van, természetesen.) A darab végén pedig ott marad a színpadon egy fotó, melyen az izraeli miniszterelnök látható egy kisdeddel – csak, hogy véletlenül se menjen félre az üzenet.

K.J. Az előadás vége egy vádbeszéd Netanjahuval szemben. És ha ez az előadás nem egyéb, mint a sorsukra hagyott és halálra ítélt gázai csecsemők története, akkor ez teljesen rendben is van: az Al-Shifa ostroma valóban véres és sötét történet. Akkor valóban nem érdemes szóba hozni, hogy ezt a „konfliktust” csak madártávlatból lehet úgy összefoglalni, hogy itt két oldal állna szemben, és nem érdemes beszélni arról, hogy ezek az „oldalak” ugyancsak át meg át vannak szőve kibékíthetetlen konfliktusokkal. Az előadást ezt a kétosztatúságot állítja, a palesztin oldalról kispórolva a kellemetlen szereplőket.

D.S. Divatos álláspont Izrael-ellenesnek lenni. Van is rá ok bőven, az előadás során elhangzott egy csomó minden. S igen, Netanjahu békeidőben sem jó vezető, a háborús állapotból pedig politikai hasznot húz, s bőven rászolgált az ítéletre. S igen, Gáza népe ki van szolgáltatva Izraelnek, de ‒ és erről nem beszél az előadás – a Hamasznak is. S arról sem esik szó, hogy Izrael nem egyenlő Netanjahuval.

De hát az a dolga a színháznak, hogy zavarba hozzon. Látványos, provokatív és erős előadás volt, óriási színészi munkával. Nem rágta úgy a szánkba magát, mint az Én vagyok a szél, hanem inkább vitára ingerelt, gondolkodásra késztetett. Ugyanakkor meg vagyok győződve róla, hogy az átlagember, az átlagos hírfogyasztó, pláne ilyen messze a konfliktustól, képtelen átlátni ezt a nagyon sok tényezős, nagyon bonyolult helyzetet.      Aminek egy részletét kiragadni és annak alapján állást foglalni durva leegyszerűsítés és hübrisz. Félreértés ne essék: ugyanez lenne a véleményem akkor is, ha fordított lenne a helyzet, és csak izraeliek kerülnének áldozati pozícióba.

K.J. Azt is hozzá kell tennem persze, hogy fogalmam sincs, hogy színházi értelemben mit lehetne kezdeni a palesztin-izraeli konfliktus általam hiányolt, árnyaltabb képével. Talán az erőszak spirálja drámai anyag lehetne a maga totális reménytelenségében. De a reménytelenséggel mint hívószóval már itt is vagyunk a következő előadásnál .

Inkubátor – Altató azoknak a gyerekeknek, akik a halál nyelvét előbb tanulták meg, mint a szavakat. Slovensko mladinsko gledališče (Ljubljana). Fotó: Molnár Edvárd.

D.S. Nem a politikum jelenléte, hanem a háborús tematika miatt került ebbe a blokkba az Örkény Színházban hatodik éve futó A lélek legszebb éjszakája, a Jászberényi Sándor azonos című novelláskötetéből összerakott előadás. Erős háborús kontent, de ezen kívül, vagy elsősorban egy haditudósító férfi pokoljárása, akit elhagyott a felesége, és magával vitte a közös gyereket is.

K.J. Jászberényi novelláit ismerve efféle színházra számítottam: kegyetlen, helyenként sokkoló, helyenként érzelmes, mindez egyben. Közel-keleti, főként egyiptomi és szíriai színterek, a szerző fotóinak és filmfelvételeinek a felhasználásával. Jó ritmusú, kollázsszerkezetű előadás: a rendező Polgár Csaba mellett említsük meg a szövegkönyvet jegyző Szabó-Székely Ármin nevét is, aki eleven szövetet hozott létre a rendelkezésére álló anyagból.

D.S. Nagy Zsolt játssza a főszereplőt, Maros Dánielt, és kellően ellenszenves, tébolyult, önmagából kifordult, cinikus alak tud lenni, amikor kell. Nem teszi szerethetővé a karaktert, nem formál hőst a haditudósítóból, hanem a maga esendőségében mutatja be, ahogyan küzd a démonjaival. A lejtő aljára igyekszik, és meg is érkezik. Nem tud aludni, xanaxot szed, majd iszik rá, ópiummal is próbálkozik, átoklevétellel is, mindennel, amiben segítséget remél. Kurvákkal hál, sőt, beköltözik egy időre egy bordélyházba is, ahol a madám, egy 140 kilós fekete nő szeretője lesz. Az ő őrületét, pokoljárását ellenpontozza a másik szereplő, Ficza István, aki egyszer Maros jobbik énjét játssza, másszor az aktuális beszélgetőpartnert. Teljes az összhang a két színész között, hol eggyé válnak, hol eltávolodnak egymástól. Befejezik egymás mondatait, mozdulatait, reagálnak, reflektálnak egymásra.

A lélek legszebb éjszakája. Örkény István Színház Fotó: Molnár Edvárd.

K.J. Jól működik a két színész összjátéka, akik hol egyetlen figuraként, hol egymással párbeszédben állva szólalnak meg. Noha elvileg kamaraelőadásról van szó, kettejük munkája a képi anyaggal megtámogatva kellőképp tág teret hoz létre. Merthogy a technika, a filmbejátszások vagy a kézikamera alkalmazása nem külsődleges díszítőelemek, hanem alakítói az előadásnak.

D.S. Mint ahogyan a régi típusú tévékészülékek és a nagy kivetítő is a falon, melyeken vagy a szereplők látszanak, ahogyan egy kamera real time veszi őket, vagy pedig különböző felvételek. Az előbbi esetben megsokszorozódnak az arcok, betöltik a teret, és tisztán látszik rajtuk minden gesztus, amitől a szereplőknek fokozott jelenléte lesz. Többnyire a novelláskötet szerzőjének a felvételeit láthatjuk, háborús vagy kairói jelenetekkel. A multimediális környezet hol kitágítja, hol összezsugorítja a teret és az időt, ettől sajátos az előadás lüktetése: hol magára zárul, és Maros küszködését látjuk premier plánban, arcának minden apró rezdülésével, hol pedig rányílik a világra, melyben háborúk, forradalmak zajlanak.

K.J. Éppen a technikai eszközök révén képes dokumentatív képi erővel megjelenni az a világ, amelyben a haditudósító Maros dolgozik. De nemcsak ez a világ, hiszen valóban jelentőségteljesek a Nagy Zsolt arcáról adott közelik is. Ez a technológiai keretezés szépen kiemeli, hogy az adott, konkrét és lakhatatlan világ, valamint a hős, Maros Dániel – ugyancsak adott, konkrét és lakhatatlan – belső világa hogyan rímel és rezonál egymásra. Mert ez az anyag, ami a színpadon kibomlik előttünk, egyszerre látlelet a Közel-Keletről, és látlelet a haditudósító belső tájairól, amelyek cseppet sem szívderítőbbek a külső környezetnél.

D.S. Érdekes megfigyelni, milyen szerepekben mutatkoznak meg a nők ebben az alapvetően férfivilágban. Sokuknak nem marad más lehetőségük, mint a prostitúció. Szegény családba születtek, menekültek, kiszolgáltatottak. Nem védi őket senki. Még azok a sajtómunkások is, akik nap közben tele szájjal hirdetik az emberi jogokat, este hozzájuk mennek levezetni a feszültséget.

Feltűnnek egy filmbejátszásban a Daesh ellen harcoló katonanők is. Egyértelműen pozitív hősök, és ‒ ahogyan a saját speciális helyzetükre reflektálnak ‒ az általuk megölt terroristák hitük szerint nem jutnak a paradicsomba, így különleges veszélyt jelentenek az ellenség számára. S végül ott van Maros volt felesége, aki elhagyta. Róla semmit nem tudunk meg.

K.J. Kétségtelen, hogy Maros alapállását áthatja a blazírt machismo, ami ugyanakkor önvédelmi póz is. De talán nemcsak az ivászat, a drog és a kurvázás menekülés, hanem általában véve maga a haditudósító-életforma is az. Az igazságvágy, vagy legalábbis az igazság felmutatásának a vágya, ami ennek a szakmának az éthosza volna, ugyancsak csorbát szenved a folyamatos életveszély és a szürreális viszonyok között. Mert miközben a novellák anyaga első kézből származó, hiteles és életszagú anyag, a történetek lélektani tétje valahol a belső és a külső káosz egymásra játszása körül keresendő. Az Örkény előadásának pedig sikerült mindehhez érvényes színpadi formát találnia.

A lélek legszebb éjszakája. Örkény István Színház Fotó: Molnár Edvárd.

A végére maradt a fesztivál záró előadása, a Cabaret Piccolo Grande: Utópia. Sokáig a fesztivál honlapja sem árult el róla különösebb részleteket, tán csak annyit, hogy „work in progress”, és hogy Urbán András munkabemutatóját láthatjuk az Újvidéki Színház társulatával. Ami persze tökéletesen elegendő volt a kíváncsiság felkeltésére. A színpadon dob, gitár, basszus. Helyet foglal a zenekar, punk-rockot játszanak, megjelenik Crnkovity Gabriella egy Pussy Riotot idéző símaszkban, leveszi, kirúzsozza magát, és a mikrofonhoz lép. Dühösen szavalni-énekelni-kiabálni kezdi az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. És ahogy telik az idő, rájövünk, hogy ez nem valamiféle előjáték, hanem maga a darab.

D.S. A szereplők vagy inkább zenészek feltűnő, punkos ruhákat viselnek, de arckifejezésük kicsit blazírt, érzelemmentes, mint Aki Kaurismäki Hulló levelek című filmjében a két zenész csaj a kocsmában. Hozzájuk képest nagy kontrasztot jelent Crnkovity Gabriella színpadi jelenléte, aki táncolva, sikoltva, üvöltve, kiabálva adja elő a Nyilatkozatot. Hosszú, akár decensnek is mondható fekete-vörös ruhában, neccharisnyában, hosszú szárú bakancsban. Néha szünetet tart, táncol, pontosabban pogózik, mint egy bemindenezett punk egy koncerten, majd folytatja.

Egy órás az előadás, közben meghallgatjuk a teljes Nyilatkozatot. Mi tagadás, ránk fér meg- vagy újraismerkedni vele. Szerbiában éppúgy, mint Magyarországon, vagy szerte Kelet-Európában, a világban. Kétségtelen, hogy az adott helyszínen különös nyomatékkal szólalt meg, hiszen több mint egy éve zajlanak a tüntetések a rezsim ellen. De a magyar nézőnek is van miért figyelnie.

K.J. Az Utópia cím értelmet nyer, hiszen ha végighallgatjuk a szöveget – és kénytelenek vagyunk végighallgatni –, azt találjuk, hogy a Nyilatkozat tételeiből kábé semmi nem vált valóra. Jóval inkább egy jövőre irányuló petíció, miközben jelenbeli, általánosan érvényes jogoknak kíván hangot adni.

D.S. Nézzük ezt a passzust mondjuk: „Mindenkinek joga van a vélemény és kifejezés szabadságához. Ez a jog magában foglalja annak szabadságát, hogy véleménye miatt senki se zaklassanak, továbbá hogy bármilyen eszközzel és hatásokra való tekintet nélkül mindenki tájékozódhasson és tájékoztathasson, és eszméket megismerhessen, információkat és eszméket terjeszthessen.” Nem is kell kommentálni, hiszen tudjuk, milyen világban élünk – akár Szerbiában, akár Magyarországon. De bárhol olvasunk bele, feltűnően nagy a kontraszt az írott szöveg és napjaink valósága között.

Két olyan jelenetre emlékszem az előadásból, melyek megszakítják a Nyilatkozat színrevitelét. Az egyikben az énekesnő elkezd felfújni valamit, amiből egy fekete férfi lesz, merev hímtaggal. Magához öleli. Alighanem éppen ezt a cikkelyt demonstrálva: „Mind a férfinak, mind a nőnek a nagykorúság elérésétől kezdve joga van fajon, nemzetiségen vagy valláson alapuló korlátozás nélkül házasságot kötni és családot alapítani.” Gondoljunk itt az egyre terjedő idegengyűlöletre vagy a menekültek elleni hisztériára.

A másik jelenetben pedig behozott egy lavórt, vizet öntött bele, és megmosta benne az arcát. A megtisztulás rituáléjaként értelmezhető ez, melyre az egész emberiségnek szüksége lenne ahhoz, hogy a Nyilatkozat ne maradjon utópia.

Cabaret Piccolo Grande: Utópia / zenés színházi emlékeztető a jobb élethez – munkabemutató. Újvidéki Színház. Fotó: Molnár Edvárd.

K.J. Az előadás bevallottan műhelybemutató volt, s noha helyet kaptak benne az általad említett rövid közjátékok, a végső formáját minden bizonnyal csak később fogja elnyerni. Én mindenesetre kíváncsian várom, hogyan alakul majd. Az, amit a szabadkai színpadon láttunk, egy minden ízében dühös, energikus, aktivista gesztus volt. A beharangozó szövegből két mondatot emelnék ki, az első így szól: „A Nyilatkozatot nem kinevetjük, hanem visszahozzuk az életbe – az izzadtságba, a testbe, a hangba.” A második pedig így: „Az utópia pedig akkor kezdődik, amikor azt valaki úgy igazából megkívánja…” Az előadás tétje valahol e két kijelentés között feszülő térben keresendő.

D.S. S annak is van súlya, hogy egy nő áll ki a színpadra, és csap oda. Egyáltalán nem lágyan, szexin, „nőiesen”, hanem dühösen és agresszíven – ahogyan egy nőnek „nem illik” viselkedni. De az előadás egyik üzenete talán éppen ez: az alapvető emberi jogok és a társadalmilag elvárt szerep, hely, státusz, skatulya sok esetben nem passzolnak egymáshoz. Az illendőség, belesimulás, megfelelés pedig éppen azokat az állapotokat konzerválja, melyek jogfosztásra épülnek.

Feje tetejére fordított világban élünk, melyben egy ötvenhét éve megszövegezett deklaráció utópiának számít, és a rend elleni lázadásnak a rá való hivatkozás. Világosan megmutatja az előadás, hová jutottunk el 1948 óta, hol tartunk.

K.J. Az idei fesztivál, noha a szokásosnál kevesebb előadást vonultatott fel, megint csak kellőképp sokszínű volt. Ez volt a tizenhetedik Desiré, és ennek a folyamatosságnak a jelentőségét lehetetlen alábecsülni. Ráadásul most, miközben ezeket a sorokat írom, arról számolnak be a hírportálok, hogy a belgrádi hatóságok döntése értelmében megszűnik Szerbia legfontosabb, európai jelentőségű színházi fesztiválja, az 1967 óta működő Bitef. A színházi szcéna szereplői létrehoznak idén decemberben egy alternatív fesztivált ne:Bitef néven, bevallottan a szerbiai diákmozgalmaktól kölcsönzött jelszó jegyében: „Az okosabb nem enged: az okosabb szerveződik.” És ha valami, hát ez jól rímel a 2025-ös Desiré Fesztivál záró előadásának az imperatívuszára.

D.S. Minden tiszteletet megérdemelnek a fesztivál szervezői, akik rengeteget dolgoznak azon, hogy létrejöjjön ez az esemény. Az utóbbi években fogyatkozó büdzsé mellett, és vélhetően emiatt csökkent az előadások száma. Kár, mert a Magyarországról érkező néző számára éppen az az izgalmas, hogy Szabadkán látni lehet szlovén, bosnyák, szerb, horvát, romániai előadásokat, vagyis többé-kevésbé átfogó képet kapunk a régió progresszív színházi törekvéseiről.

Mindemellett valóban sokszínű volt a fesztivál programja, és mindig nagy élmény napokon keresztül előadásokat nézni, gondolkodni rajtuk. Jó ez az intenzitás, megdolgozza az embert, testileg-lelkileg, és ez alatt a pár nap alatt többet megtudunk a színházról és a körülöttünk levő világról, mint máskor hónapok alatt.

Cabaret Piccolo Grande: Utópia / zenés színházi emlékeztető a jobb élethez – munkabemutató. Újvidéki Színház. Fotó: Molnár Edvárd.

A fesztivál teljes programja ITT megtekinthető.

Inkubátor – Altató azoknak a gyerekeknek, akik a halál nyelvét előbb tanulták meg, mint a szavakat Slovensko mladinsko gledališče (Ljubljana). Játsszák: Lina Akif, Daša Doberšek, Klemen Kovačić, Dragica Potočnjak, Matej Recer, Blaž Šef, Vito Weis. Rendező: Oliver Frljić
Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája Örkény István Színház. Játsszák: Ficza István, Nagy Zsolt. Rendező: Polgár Csaba
Cabaret Piccolo Grande: Utópia / zenés színházi emlékeztető a jobb élethez – munkabemutató Újvidéki Színház. Előadják: Crnkovity Gabriella, Mina Stojanović, Biljana Šunjka Crnojević, Aljoša Tasovac. Rendező: Urbán András