Nem a premiert, hanem a rákövetkező előadást látom. Fel is tűnik a közönség hangulati másfajtasága. Minden harmadik ember arcán reménykedő jókedv, olyan, amilyet hangversenyek gyülekező publikumán lehet időnként észrevenni. Ez a „Most majd mindjárt jó lesz!”-érzésének kissé réveteg mosolya. Sejtenek valamit? Nézzük hát!

Szinte semmit nem tudva a darabról, átadom magam a bámészkodásnak. Pater Sparrow díszlete rögtön tudatja, hogy nem most, hanem egy, a miénknél is hígabb, majdani világban vagyunk, melynek műanyag mivoltát és rettenetét a második rész sötétsárga PVC szalagokból álló hentesfüggönyei jelzik igazán. Most, induláskor, bársonytapintásúnak tetsző, tengerkék falak, lilás rózsaszín bútorszerűségek, belógó neoncsövek mindenfelé. Középütt, egy emelt kórházi ágyféleségen, ezüstfényű paplanhuzat s valami alumíniumpárna közé szorítva szenved a beteg (Szántó Balázs), s ijesztgeti őt meg sikongató hozzátartozóját (Majsai-Nyilas Tünde) a sebészorvos (Telekes Péter). Néhány másodperc múlva bajt szimatolok. Rossz napjuk van a föntieknek? Mi történt a kiváló Telekes Péterrel? S vajon az ezerarcú Szántó Balázs miért úgy játszik most, mintha ketyegő szerkezet lenne? Majd teljes percig eltart ez a hűvösödő érzés, amikor egyszer csak varázsütésre megállnak az ágy kerül tevékenykedők. Kiderül, robotok ők. Ki is kapcsolják mindet. Vagy úgy? Akkor ez remek.

Igazából komédia. Vígszínház. Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel.

Alan Ayckbourn 1998-ban írott Comic potential című, Zöldi Gergely által fordított darabjából Hársing Hilda készítette ezt a mostani, romantikus sci-fiként hirdethető változatot. Ha van vígszínházi darab, akkor a hírneves all round színházi ember, a színész-író-rendező 1959-ben A négyzet alakú macska című darabjával induló szerzői pályájának ötvenkettedik opusza, ez a képregényszerű sci-fi, minden bizonnyal az. Ismerheti is őt a magyar színházi világ, bár az 1972 szilveszterére Kern András rendezésében a Vígszínházban bemutatott Keresztül kasul (avagy Hogy szeret a másik – How the Other Half Loves) című, 1969-es vígjátéka annak idején nem derítette jókedvre Spiró Györgyöt: „… a játék értékeivel a színház nyilván tisztában volt, ha felemelt, giccsadós helyárral adják. A darab alapötlete színházinak tűnik, mert a látványra épít, a szereplői egymás lakásán átmászkálva nem látják egymást, a közönség viszont látja őket. Az ilyen ötlet önmagában se nem jó, se nem rossz, minden attól függ, mit akar mondani az író. Ez az Ayckbourn nevű szerző semmit sem akart mondani…” – mondja Spiró^[1], és itt még csak a beszámoló elején tartunk. (A darabot 2022-ben bemutatta a KocsiSZÍNtársulat is, Kocsis Judit rendezésében.). A most 87 éves szerző terjedelmes weboldala egyébként nem tartja számon, hogy 92 darabjából hányat mutattak már be Magyarországon. Talán a Mese habbal közelgő nagymegyeri, magyar nyelvű bemutatójának híre sem hozza majd izgalomba, megelégszik ő a jól jövedelmező világhírrel.

És ami igaz, az igaz. Ebben a darabban sincs sem shakespeare-i tágasság, sem ibseni mélység, és Beckett üvegsűrűségét is hiába keresnénk benne. Szabó Máté rendezésének és a színészi csapatjátéknak köszönhetően azonban az előadásban (!) van elegendő kellem és könnyedség, kicsike grimasz, parányi ijedtség, és leginkább – emlékezetes és parádés műhelybemutató ez korszerű komédiázásból.

Igazából komédia. Vígszínház. Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel.

A színházi alkotótevékenységeket is befolyásolja a mesterséges intelligencia léte. A hazai színművészeti egyetem mostanában rendezett „Lehet-e az AI alkotó a színpadon és a filmen?” címmel konferenciát^[2], melyen érintették a produceri, a díszlettervezői, sőt, az írói területeken alkalmazható eljárásokat, s szó esett az algoritmusok korában elképzelhető dramaturgiáról is. Ayckbourn három évtizede született, s 2050-re képzelt komédiája ennél tovább lép. A játék egy tévéstúdióban indul, ahol már nem színészeket szerződtetnek az aktuális tévésorozatokhoz, hanem náluknál olcsóbb, megadott karakterű színész-robotokkal dolgoznak. Ezek az „actoid”-nak nevezett egyedek többnyire tökéletesen fogadják a rendezői instrukciókat, s csak ritkán hibásodnak meg. A színészi gyakorlattal is rendelkező szerző kicsit mechanikusan, ám ezzel együtt ajándékosztó lezserséggel szövi a cselekményt, s érezhetően egyetlen dolgot tart észben, hogy kedveltjeinek, a színészeknek legyen mit játszaniuk. Hát – most van mit játszani!

Méhes László alakítja a valaha tehetséges, de mára megfáradt, a sorozatrendezést pénzt hozó muszáj-tevékenységnek tartó rendezőt, akit két szürkébe öltöztetett kékharisnya (dramaturg, ügyelő, gyártásvezető és ami kell még), Waskovics Andrea és Radnay Csilla lökdös tovább a napi munkában, finoman érzékeltetve a két nő kapcsolatának barátságon túlra utaló jeleit is. Észvesztő szerelésben – a jelmeztervező Tihanyi Ildi káprázatos ruháiban – jelenik meg a rámenős stúdióvezetőt magas stilizációs szinten, nagy biztonsággal alakító Petrik Andrea. Ő az összekötő a stúdió kerekesszékben gördítgetett – vélhetően átmeneti mizantrópiában szenvedő – hipochonder tulajdonosa (Lukács Sándor) és a beosztottak között.

Némi kis bonyodalom akkor adódik, amikor az épp leálló forgatás közben megérkezik a tulajdonos unokaöccse, a Kovács Tamás által játszott szépreményű író-rendező. Az ifjú, mint annyi más fiatalember az ő korában, eget kér, saját darabot, saját csatornát, pénzt és sikert kíván. A hétpróbás stúdióvezető-asszony biztatja és hitegeti is, ám szerelmi szolgálataira is igényt tartana. Adam viszont másra figyel. Észreveszi, hogy az egyik actoid, a nagyon szőke, nagyon karcsú, nagyon intelligens Jacie, látva a stúdióbeli felfordulást, elneveti magát. A nevetés képessége mint gyártási hiba jelentkezik a figurában, de ez a bájos mozzanat elég ahhoz, hogy a fiú féltő és csodálkozó szeretettel forduljon a lány felé. Elszöknek, s ekkortól Feydeau tollára való, mintaszerű jelenetsorok csörtetnek végig a színpadon.

A csiki-csuki jelenetek Cser Ádám remek kísérőzenéjével futnak, s a játék nagy kihívást jelentő problémáját, az emberek által alakított robotok játékmódját, hol finom, hol erőteljes különbözőségüket, bravúrosan sikerül megjeleníteni. Ebben – a rendező mellett – minden bizonnyal nagy része van a mozgásokat tervező Kováts Gergely Csanádnak és az animációtervező Czeglédi Zsombornak és Tóth Norbertnek is. Tihanyi Ildi vadító celofánkölteményei és szivárványos köpönyegei pedig minden pillanatban adnak néznivalót.

Igazából komédia. Vígszínház. Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel.

Ahhoz már hozzászokhatott a néző, hogy Szántó Balázs felismerhetetlenségig elváltozott alakokban jelenik meg a színház előadásaiban. Most is elképesztő mind az öt bejövetele. De így van ez Telekes Péter és Majsai-Nyilas Tünde esetében is, akik mind robot-lényük, mind másik három figurájuk alakjában nagyszerűen teljesítenek. Jól működnek a maszkos segítők (Guido Di Vona és Mezei Ábel, Nádas Zalán és Jónás Roland) a koreografikus pontosságú változások során, s szépen telíti a színpadot a táncokba való behívásuk is. Radnay Csillának „csak” három szerepe van, ám kiváló mindegyikben. Különösen emlékezetes a szállodában megjelenő prostituált szerepében. Ez a frenetikus „kékhajú kurva” olyan elementáris erővel bír, úgy sistereg, hogy visszavárnánk, pedig már szépen pörög fölfelé az eddig csak botorkáló főcselekmény.

Varga-Járó Sára alakítása, az ő nevetni tudó, kecses színész-robotja az előadás szenzációja. Hallatlan ritmikai pontossága, ereje és finomsága egyszerűen lenyűgöző. Adam, a feltörekvő forgatókönyvíró pedig beleszeret a gyönyörűségesen gyárihibás Jacie lényébe, s mindent elkövet, hogy viszonzásra találjon. Ám ez lehetetlennek látszik. Maga a lány próbálja leválasztani magáról, mondván: „Menj! Én nem szexrobot vagyok. Nem értem, mit kívánsz. És nem tudok az lenni, aki neked kellene. Mit akarsz hát?” És akkor elhangzik az utóbbi hetek legkedvesebb mondata, amit ráadásul Kovács Tamás úgy is ejt ki a száján, hogy azt bármely hősszerelmes, de akár egy gátlásos műgyűjtő is eltanulhassa, s ami így szól „Csak hogy legyél!” A végkifejlet eseményeit nem árulom el. Lesz benne csavar, elegendő. Ami engem arra csábítana, hogy másodszor is megnézzem az előadást, az az a három lépcsős „spét”, amit a komédia színpadain használatos késleltetett reakció illusztrálására mutatnak be Méhes Lászlóék az első felvonásban. Utólag meg csak azon töprengek: vajon megadja-e az élet, hogy a tüneményes Varga-Járó Sárát Arielként láthassam egyszer? Hátha.

Igazából komédia. Vígszínház. Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel.

[1] Spiró György: Ágyúval verébre? Színház 6. évf. 4. sz. (1973. április) 23-26. https://szinhaz.net/wp-content/uploads/pdf/1973_04.pdf

[2] https://szfe.hu/hirek/lehet-e-az-ai-alkoto-a-szinpadon-es-a-filmen-kepes-beszamolo-az-szfe-innovacios-napjarol/

Mi? Alan Ayckbourn: Igazából komédia
Hol? Pesti Színház
Kik? Szereplők: Varga-Járó Sára, Kovács Tamás, Méhes László, Petrik Andrea, Lukács Sándor, Waskovics Andrea, Radnay Csilla, Telekes Péter, Majsai-Nyilas Tünde, Szántó Balázs. További szereplők: Mezei Ábel, Guido di Vona, Nádas Zalán, Jónás Roland. Díszlettervező: Pater Sparrow, jelmeztervező: Tihanyi Ildi, dramaturg: Hársing Hilda, zeneszerző: Cser Ádám, mozgás: Kováts Gergely Csanád, világítástervező: Ágoston András, díszlettervező asszisztens: Huszár Musu, jelmeztervező asszisztens: Darvay Botond, animációtervező: Czeglédi Zsombor, Tóth Norbert, ügyelő: Báhner Péter, súgó: Vajdai Veronika, rendezőasszisztens: Szládek Kata, rendező: Szabó Máté