Miközben a Recirquel társulata minden eddiginél grandiózusabb produkcióval – a Millenárison bemutatott Walk My World című immerzív showműsorral – hódít, addig a társulathoz kötődő két fiatal táncos-artista arra vállalkozott, hogy megmutassa: a Recirquel művészeti vezetője, Vági Bence által kifejlesztett cirque danse műfaja sokkal puritánabb körülmények között is érvényes és hatásos lehet.

Illés Renátó és Zsíros Gábor – a mindössze néhány hónapja alakult YLZÉ formáció – a Bethlen Téri Színházban mutatta be SAME című koreográfiáját. Nem véletlenül lett „egyforma” vagy „ugyanaz” a darab címe, hiszen az előadás koncepciója erősen épít a két alkotó-előadó hasonlóságára: nagyjából egyforma magasak és testfelépítésűek – a sejtelmes színpadi fényben sokszor szinte megkülönböztetni is nehéz őket –, és persze mindketten jártasak a tánc- és az artistaművészetben egyaránt. Illés Renátó a Baross Imre Artistaképzőben végzett, 2013 óta működik közre a Recirquel produkcióiban előadóként és művészeti tanácsadóként. Zsíros Gábor kanyargósabb úton, a tánc felől érkezett a cirkusz világába: a (mai nevén) Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskolán és a Magyar Táncművészeti Egyetemen tanult, majd dolgozott többek között a PR-Evolution Dance Companyval és a Duda Éva Társulattal, de musicalek és tévéműsorok táncosaként és koreográfusaként is kipróbálta magát, míg végül ő is a Recirquelnél „kötött ki”. Sokféle hatást és tapasztalatot hoztak tehát magukkal az YLZÉ megalapításához, és bár gyakran előfordul, hogy fiatal alkotók az első bemutatkozáskor túl sok mindent akarnak megmutatni egyszerre, a SAME rácáfol erre.

YLZÉ: SAME. Bethlen Téri Színház. Fotók: Czank Lívia.

Pici a tér, nincs látványos díszlet-jelmez, és az előadók „csak” két artista-eszközt (aerial straps-et és trapézt) alkalmaznak, mégsem marad hiányérzetünk: az alkotók átgondoltan, izgalmasan használják a rendelkezésükre álló szcenikai eszközöket, ráadásul mozgásuk önmagában is lélegzetelállító – felesleges lenne mellé túl sok körítés. Szédítően technikás szólószámok és duettek váltogatják egymást a levegőben, és a cirque danse műfaji sajátosságainak megfelelően az artistaszámok mellett táncjelenetek is helyet kapnak, amelyek jórészt szintén emelésekre, akrobatikus elemekre és a két test folyamatos kontaktusára épülnek. Ugyanakkor, ahogyan az gyakran jellemző a cirque danse-előadásokra, a tánc sokkal kevésbé izgalmas, sokkal közhelyesebb az artista-számoknál, és nem lép túl a dekoratív funkción.

Érdekes számomra, hogy Vági Bence a Recirquel honlapján a cirque danse-ot a klasszikus balett műfaji korlátait áthágni akaró modern tánccal állítja párhuzamba, mert a SAME (vagy akár korábbi Recirquel-előadások) láttán én sokkal inkább a balettel éreztem rokoníthatónak a műfajt. A modern- és a kortárs táncnak elidegeníthetetlen része egyrészt a kötött formanyelv lebontása, másrészt pedig a csúnyával, a kellemetlennel, a tökéletlennel való szembenézés, ami viszont az esztétizáló balettel éppúgy összeegyeztethetetlennek tűnik, mint az emberfeletti teljesítményekre építő és szintén számos kötött elemmel dolgozó cirkuszművészettel.

„A balettban nincsenek anyósok” – mondta egyszer George Balanchine, a New York City Ballet alapító koreográfusa, utalva ezzel arra, hogy komplexebb viszonyokat nehéz, vagy talán nem is lehet kifejezni a balett eszköztárával. Balanchine nem szerette azt sem, ha arról faggatták, mit jelentenek a művei – azt mondta, a mező virágait sem kérdezzük, miért vannak ott, egyszerűen csak gyönyörködünk a szépségükben. Hasonló érzésem van a cirque danse műfaja kapcsán is: természetéből fakadóan látványos, nem ás túl mélyre, de ha jól csinálják, mégiscsak több tud lenni puszta mutatványnál. És a SAME esetében ez megvalósul: a koreográfia átgondolt és finom szimbolikája alátámasztja az alkotói szándékot, „hogy másként nézzünk egymásra és önmagunkra” (idézet a színlapról – a szerk.).

A jelenetek hangulatát és dinamikáját főként a zene határozza meg – szimpatikus megoldás, hogy Illés és Zsíros külön az előadáshoz írott zenét használnak (Erki Kristóf munkája), ugyanakkor a végeredmény mégis eklektikusan hat. Sokféle szín és stílus felvillan, ami jól megágyaz az egyes jeleneteknek, de hiányzik a muzsikából az az organikus egységesség, ami ugyanakkor az előadás látványvilágában megjelenik. A letisztult fekete tér és az egyszerű, fekete jelmezek kontrasztjaként fontos szerephez jut a világítás: előfordul, hogy a világítótestek is koreografált magánszámot kapnak (vagyis a zene ritmusára, gondosan megtervezett mintázatok alapján villannak fel), egy ötletes etűdben pedig az előadók fény-alteregói perdülnek táncra a színpad hátsó falán.

A SAME legsikerültebb jelenetei a duettek, legemlékezetesebb képei pedig azok, amelyek a szimmetriára, a tükrözésekre és egymás támogatására épülnek. Az YLZÉ első színházi produkciója tulajdonképpen nem más, mint Illés Renátó és Zsíros Gábor duójának szimbolikus megfogalmazása: óda egy ígéretes partnerséghez, amelynek további vállalásait is érdemes lesz figyelemmel kísérni.

Mi? YLZÉ: SAME
Hol? Bethlen Téri Színház
Kik? Szereplők: Illés Renátó, Zsíros Gábor, rendező, koreográfus: Illés Renátó, Zsíros Gábor, zeneszerző: Erki Kristóf, ének, dalszöveg: Péterfy Kinga, prózai hang: Papp Nikosz, produkciós menedzser: Dajka Botond, stage manager: Dajka-Laczkó Szilvia, fénytervező: Nagy Bence, vizuál: Balázs Soma, jelmez: Muladi Klári, fotó: Czank Lívia