Két előadás, két helyszín, két kortárs dráma hasonló témafelvetéssel: hogyan avatkozik be a történelem a hétköznapi ember életébe? Ezzel a témával bőven lenne dolgunk, hiszen nem jeleskedünk naprakész ismeretekben sem a közelmúlt, sem régmúlt magyar történelmének vonatkozásában. Sajnos a következményeket társadalmi szinten naponta érzékeljük. Így különösen érdekelt, hogy a családi vagy személyes emlékezetben megjelenő történelem milyen hangon szólal meg ebben a két vidéki kőszínházban: miféle jelen, és miféle jövőkép jelenik meg a színpadon, és ezek hogyan hatnak, vagy szeretnének hatni a nézőkre.

A Határátlépések a – berlini fal leomlásának szimbolikus előszobájaként ismert – Páneurópai Piknik 35. évfordulójára meghirdetett drámaírói pályázat nyertes darabja. A Száz karácsony Szabó Borbála legújabb drámája, amely úgy vezet végig egy család száz évén, hogy a 20. századi magyar történelem eseményei a háttérben zajlanak.

Határátlépések. Soproni Petőfi Színház. Fotó: Fodor Regina.

A Határátlépések egy nyugat-magyarországi kisváros autószerelőjének udvarán játszódik, 1989. augusztus 18-án, vagyis a Páneurópai Piknik előestéjén. Gáspár Lajos autószerelő feleségével és anyósával él együtt. Váratlanul megérkeznek a gyerekeik barátokkal, egy régen látott erdélyi rokon és egy NDK-s levelezőpajtás a felesége kíséretében. A sok érkező miatt az első felvonás nagyon mozgalmas, a néző csak kapkodja a fejét, hogy ki kinek a rokona, gyereke, szerelme. Ez a dinamikusság jót tesz az előadásnak, Pányik Tamás rendezőt dicséri, akkor is, ha a színészek játékmódja időnként túlfeszíti a színházi realista keretet, és ettől néhány ponton ripacs lesz az előadás. A második felvonás ezzel szemben sokkal lassabb, olyan, mintha az első felvonásba zsúfolódott volna a legtöbb rendezési ötlet. Ugyanakkor ez az aránytalanság abból is adódhat, hogy a dráma különböző feladatokat oszt a két felvonásra: az első problémái, kérdései a másodikban kerülnek megválaszolásra. Kiderül a második felvonásból, hogy kik a Stasi emberei, ahogy az is, hogy Lajos, az autószerelő, korábban lelőtte a fia barátnőjének, Katerinának egy rokonát, és hogy ez ne kerüljön nyilvánosságra, Katerina egész életében fizet a Stasinak. A felvonás lassúságát a rendezés forgószínpaddal ellensúlyozza. Így láthatjuk a ház belsejét, a konyhát, a garázst, ahol Lajos „maszekol”, azaz beleshetünk a szereplők életterébe, nem reked a néző kint az udvaron. A forgószínpad használata csak idei-óráig érdekes, a statikusságot nem sikerül teljesen megbontania. Egy ponton kicsit reménykedtem, hogy a klasszikus realista színpadi nyelv és a negyedik fal leomlik, ugyanis a rendező két alkalommal kihozza a szereplőit a színpad elejére (a fiú, Jancsika és Katerina némajátékát és későbbi veszekedését) miközben a többiek zaját felhangosítja, majd lehalkítja. De más kiemelés vagy elidegenítés nem történik. A játékmód mindvégig realista, több színész is remekül játszik, ők mindvégig pontosan érzik a játékmód határait: Savanyú Gergely nagyszerű arányérzékkel van jelen a színpadon, ahogy a Jancsit játszó Várhelyi Áron vagy Dienes Blanka is, aki Klárát alakítja.

Határátlépések. Soproni Petőfi Színház. Fotó: Fodor Regina.

Az előadás szövege többször felvet ironikus hangvételben aktuális kérdéseket, amelyekre a rendezés nem igazán reflektál, mintha elengedné a füle mellett, amiről a szereplők beszélnek. Ilyen például, hogy mit jelent Magyarországon erdélyinek lenni. Rozi mama, Lajos anyósa a negyvenes években települt át, később nem kapott útlevet, hogy hazamehessen az anyja temetésére. „A pesti értelmiség imádja, ha vannak erdélyi gyökerei” – mondja később Dr. Májer József tanár úr a színpadon. Az erdélyiségről Rozika mama figurája mellett Annus nénin, a szegény erdélyi rokonon keresztül is lehetne beszélni, de őt sem teszi a rendezés túlságosan árnyalt karakterré: csak az érdekli, hogy eladjon mindent, amit áthozott a határon.

Az egész előadást áthatják a feleség- és anyósviccek, de ez a fajta viccelődés a 21. században kissé poros, hiszen kizárólag a hagyományos férfi-női szerepek mentén gondolkodik. A szereplők között többször felmerül, hogy mit is jelent a szabadság: beleszippantanak a levegőbe, érzik a szabadság szagát, de ez mintha nem vezetne sehová, csak egy futó gondolat. Kiábrándító módon az előadás vége is mindezek, a feleségviccek és a sehova nem vezető gondolatok világának keveréke lesz: Rozi és a férje ott állnak egy új világ küszöbén, és terve csak Lajosnak van: nyugati kocsikat fog javítani és vizsgáztatni. A felesége, aki eddig pártközpontban dolgozott, nem tudja, mit kezdjen az életével (mit sugall az intuíciónk, mi lesz vele?). „Nem fog itt semmi változni.” – hangzik el, és ez a félmondat jelzi, hogy a tanult tehetetlenség állapotából nincs szabadulás, ha változik is a történelmi helyzet, ha meg is nyílnak a határok, a fejekben nincs határátlépés. És ez nemcsak az előadás cselekménye: egyben önálló, affirmatív gesztusa is. Mintha a színháznak is csak arra lenne képessége, hogy nevetgéljen vagy nosztalgiázzon a közelmúlt eseményein, mintha mint egyéni ágensnek, nem lenne felelőssége abban, hogy a társadalom egyként talpra álljon, és közösen induljon el az új világ felé.

Határátlépések. Soproni Petőfi Színház. Fotó: Fodor Regina.

A közönség, lévén épp soproni, mély nosztalgiával és a felismerés örömével fogadja az előadást. Nem léphetnek ki a komfortzónájukból, elidőznek a múltban, ahogy az előadás is: sem formailag, sem tartalmilag nem feszeget határokat, hiába leszünk a szereplők érzelmi vagy fizikai határátlépésének többször is tanúi. Az előadásnak nincs jövőképe, a szöveg és a rendezés egyaránt a néző fantáziájára (előítéletére?) bízza, a szereplőkkel mi fog történni. Ez a homályosság rányomja a bélyegét az egész gondolatiságra: úgy jelenik meg a történelem, mint egy nosztalgikus múzeum, mintha a múlt nem lenne szoros összefüggésben a jelenünkkel és a jövőnkkel – vagy éppenséggel tudunk az összefüggésről, de a jelent is múzeumnak érzékeljük.

A Száz karácsony című előadást a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Ruszt József Stúdiószínházában adják, ami méreteinél fogva rendkívül közel hozza a nézőket a színészekhez. A főszereplő Koncz Klárát játszó színésznő, Märcz Fruzsina, a belépés pillanatától felveszi a kapcsolatot a közönséggel: minket néz, ránk mosolyog, figyel vagy épp korhol, ha egyik másik néző belerúg a játéktér elejére helyezett reflektorba. Első perctől fogva egy közösség vagyunk, és ezt az előadás utolsó percéig lehet érezni. A játéktér Molnár Anna remek munkája, meghitt karácsonyok fényes emlékét idézi, de a tér közepén kifeszített medvebőr a szarvasaganccsal groteszk hatást kelt, ami nem meglepő módon az előadás hangvételének alaptónusa lesz. A tér közepén hosszú fehér ünnepi asztal, balra egy „Születés-kapu”: itt érkeznek az új családtagok, jobbra pedig a „Halál-kapu”: ezen lépnek ki ebből a világból a szereplők. Élet-halál körforgásának ritmusa határozza meg az előadást, hiszen minden születés és halál zenére, ritmusra, az adott korban jelentős slágerre történik. Ettől lesz minden halál a súlya ellenére könnyű, játékos, sőt még az is előfordul, hogy a közönség röhög, amikor egy szereplő meghal. Itt bizony a halál játék, ahogy az élet is, legyen akármilyen szövevényes vagy nehéz.

Száz karácsony. Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház. Fotó: Benkő Emese.

Már az előadás elején fontos szerepet kap a zeneiség, a fekete-fehér, alulvilágított nyitóképből halkan, énekelve lépnek ki a színészek, közelednek hozzánk és Klárihoz. Egy gyimesi karácsonyi népdalt dúdolnak, Mária altatóját, egyszerre borzongató és megható kép – ereje van. Ez a kezdődal búvópatakként újra meg újra felbukkan az est során, többször játékosan, akár gyereknyelven, és az előadás végén is, szép keretbe foglalva Koncz Klára életét.

A darabbéli Koncz család Erdélyből települt át, akárcsak Rozi mama a Határátlépésekben, de ebben a darabban a költözés okaként Trianon sejthető. Fazakas Géza ízes székely beszéddel hitelesíti Koncz Ármin figuráját. Az 1923-as karácsonnyal indul a cselekmény, és hamarosan nagyon magas fordulatszámra kapcsol. A történelem sodrában, gyors egymásutánban követik egymást a generációk. Azok a színészek, akik szerepük szerint meghalnak, hamarosan visszatérnek új szerepben: kisbabaként születnek meg a Koncz családba gyerekként, unokaként, dédunokaként. Élet és halál körforgásában követik egymást a generációk, így hordozzák egymás (transzgenerációs) terheit.

A színészek kivétel nélkül nagyon pontosan játszanak, az egész előadás ritmusa feszes, még a pofonok is ritmusra csattannak el. Kovács Lehel rendezése egyetlen unalmas percet sem engedélyez, mindenki szinte komponált ritmusban játszik. Sok énekes vagy hangszerrel kísért zeneszám is kíséri az eseményeket, van, aki beatboxol vagy a capella ad elő. Nagyon szerettem nézni, ahogy felnőtt emberek gyerekként, babaként léteznek a színpadon: ezeken a pontokon hangsúlyozottan nem eljátsszák a szerepüket, és nem parodisztikus gesztusokkal jelenítik meg a gyerekeket, hanem léteznek. Schilling Árpád óvoda-gyakorlata jutott erről a játékmódról eszembe, amiben arra kéri a színészeket, létezzenek felnőtt testtel, hanggal, mégis egy óvodás gondolkodásmódjával és érzéseivel a szituációban. Ezzel a játékmóddal sok vidám percet okoznak a színészek a nézőknek, miközben a rendezés kiválóságát erősíti, hogy a következő percben már a sírás kerülget minket a nézőtéren. Érzelmi hullámvasút az előadás, köszönhetően a remekül megírt darabnak is.

Száz karácsony. Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház. Fotó: Benkő Emese.

Koncz Klára életébe, melyet álmodott volna magának, folyton beleszól a történelem: a második világháborúból hiába tér vissza a szerelme, már nem szereti, férje részt vesz az ’56-os eseményekben, aminek következtében Kistarcsára kerül. Miután a férj hazatér Budapestre, iszik. Az elnyomott agresszió itt felszínre tör, előkerül a nadrágszíj; végül megcsalja Klárát, és egy másik családot is alapít a meglévő mellett. A rendszerváltás után felüti a fejét a családban a vallásosság, a liberalizmus; pontosan azok a folyamatok zajlanak le kicsiben a Koncz családban, mint 1989 után Magyarországon, köszönhetően a szabad vallásgyakorlásnak és a szabad választásoknak. Mindeközben Koncz Klára rendíthetetlen marad, akár egy fa, amely a Dunára néz. Az előadás metaforikusan ugyan, de reflektál arra, hogy a „kisember” életében súlyos nyomokat hagy a történelem: okolható tragédiákért, és ezeket a tragédiákat hajlamosak vagyunk alkoholba és töltött káposztába folytani.

Az előadás során a nézők többször tanúszerepbe kerülnek. A nézőtér átalakul szanatóriummá – már ez a metafora is beszédes: Magyarország egy szanatórium, és mi mind betegek vagyunk benne. Máskor mi vagyunk a Duna, felelős szerepkör betölteni – hiába hangzik el ugyanis a darabban, hogy „kis ország vagyunk, nincs két csőcselékünk”, hiába tudjuk József Attila óta, hogy Duna habjai összekötnek minket, mégis, a mai, hétköznapi valóságunk ellentmond ennek. A nézői szerepekre, díszletre kiterjesztett metafora-hálózaton túl Szabó Borbála szövege intertextusokat is mozgat: „megbűnhődte már a nép…” hangzik el a második világháború után, s a bűnhődés jól rímel a folyton visszatérő karácsonyi népdalra is: „megmosdottam minden bűneimtől”. Mintha folyton a történelmi bűneinktől akarnánk szabadulni.

A kecskeméti előadás metaforikusan beszél arról, hogyan hat a történelem az egyéni sorsokra. Szabó Borbála darabja nem ítélkezik, ahogy Kovács Lehel rendezése sem. A jelenünkre reflektál ugyan az előadás, ezek a kiszólások nem emelkednek ki belőle, belesimulnak az előadásba, akár egy a zeneműbe a szólamok. Így nincs is benne didaxis, mindenki azt viszi magával, amit meghall. Az előadás szövege és játékmódja friss, eleven, a zárlat már a jövőre vonatkozik: „szeretetből jöttél a világra”. A néző a gyimesi karácsonyi dal sorában megszólítva érzi magát, és nem csak Klára halála miatt. Ha a történelem sodrát nem is tudjuk befolyásolni, de szeretetből jöttünk a világra, egyéni felelősségünk eszerint élni. A szeretet pedig nem tűri a gyűlölködést, a megosztottságot. A sok halál és újjászületés az előadásban azt sugallja, hogy van remény új kezdetre, szemben az „úgysem változik itt semmi” tehetetlenségével.

Száz karácsony. Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház. Fotó: Benkő Emese.

Mi? Bajnai Zsolt: Határátlépések
Hol? Soproni Petőfi Színház
Kik? Játsszák: Savanyu Gergely, Molnár Anikó, Szőcs Erika, Várhelyi Áron, Sinka Edina, Rudolf Teréz Lilla, Széles Tamás, Dienes Blanka, Varga Anna Zsófia e.h., Varga Levente, Labán Roland, Major Zsolt, Marosszéki Tamás, Kiss Noró. Látványtervező: Árva Nóra. Dramaturg: Kerényi Tünde Sára e.h. Zeneszerző: Gulyás Gergely. Rendezőasszisztens: Simon Andrea. Rendező: Pányik Tamás e.h.
Mi? Szabó Borbála: Száz karácsony. Hosszú ünnepi ebéd
Hol? Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház
Kik? Koltai-Nagy Balázs, Hajdú Melinda, Fazakas Géza, Csapó Virág, Magyar Éva, Lakatos Máté, Märcz Fruzsina, Antóci Dorottya, Szabó Dorottya, Pál Attila, Ferencz Bálint, Szegvári Júlia, Szegvári Júlia. Rendező: Kovács Lehel. Díszlettervező: Molnár Anna. Jelmeztervező: Pirityi Emese. Dramaturg: Tóth Kata. Zenei szerkesztő: Krisztik Csaba. Zenei szerkesztő munkatársa: Szegvári Júlia.