Az előadás láttán azt gondolom, az egyik legjobb dolog, ami Michael Ende meseregényével történhetett, hogy Gáspár Ildikó színpadra adaptálta, Polgár Csaba pedig megrendezte az átiratot. Gáspár összevon, tömörít, kidobja az agyonmagyarázós részeket – de megőrzi, sőt hangsúlyosabbá teszi az alapmű minden értékét.

Momo. Örkény István Színház. Fotók: Horváth Judit.

Az emeleti zsöllyék ezüstös fényben játszanak, ezüstösen ragyognak a metronómok is, amelyek az idő úrnőjének, Horának (Für Anikó) birodalmában ketyegnek: beindulnak, pár percig járnak; ritmusuk különböző, a kattogások hol egybeérnek, hol szétcsúsznak, majd a szerkezetek egyenként leállnak, legvégül az utolsó is elcsendesül. Keletkezés, találkozás, együttlét, szétválás, elmúlás – képben és zenében. Momo (Szaplonczay Mária) – és vele a gyereknézők – némi szóbeli eligazítást is kapnak az idő lényegéről Hora mesterasszonytól, érzékenyet és konkrétat. Für mondataiban semmi didaxis, stílusában semmi szentimentalizmus, és sehol a regény óraerdeje. A jelenet az életidőnek és az elmúlás csöndjének ritka szép színpadi megragadása, kiskorúnak is, felnőttnek is érzékletesen és tartalmasan. Az előadás zeneszerzője, Matkó Tamás zenei reminiszcenciát rejt a játékba: Ligeti György emléke előtt tiszteleg, amikor megidézi az alkotó Szimfonikus költemény 100 metronómra című különleges darabját.

És egy másik jellegzetes részlet: a nézőtér földszinti – amúgy szürke színű – zsöllyéi között egyforma képű alakok sorakoznak egérszürke, jellegtelen egyenruhában, és oda sem nézve, rutinmozdulatokkal adogatják tovább a gyorséttermi egyenzacskókat, miközben másik kezükkel olyan összehangolt mozdulatokkal nyomkodják mobiljukat, mintha csak vezényszóra tennék. Pár sorral feljebb pedig a legeslegfőbb szürkék, az emberek idejének elrablói (Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Rába Roland) foghegyről jövő cinizmusból tartanak bemutatót, blazírt triászuk a három párka reinkarnációja is lehet ebben a férfivilágú falanszterben. Emlékezetes látvány és mondatok; aligha van gyereknéző, aki fel nem figyel a (felnőttek számára talán túl egyértelmű) jelenetre – de hiszen az előadás elsősorban is őket célozza (ld. a színlap 10+-os jelölését is).

Ahogy a fentebbi leírások már elspoilerezték: a játék fontos eleme a szokatlan térelrendezés: itt a színpad a nézőtér, a nézőtér pedig a színpad – a fordított felállás már belépéskor különös várakozást ébreszt a nézőben. A markáns alkotói döntés nemcsak új perspektívát, érdekes térélményt kínál a közönségnek, hanem nyilvánvalóan kihat az előadás formanyelvére is, miközben azt is sugallja, hogy „köztünk” játszódik a történet, akik normál esetben azokban a zsöllyesorokban ülünk, amelyek most a játékteret alkotják. Bár akik régóta járnak színházba, találkozhattak már efféle elrendezéssel – szerencsére csak kivételesen, hiszen, ha divatja kélne, éppen a lényegét veszítené el –, az Örkényben viszont új a forma, és az ifjú nézőknek bizonyára különösen izgalmas színházi tapasztalatot kínál.

Momo. Örkény István Színház. Fotók: Horváth Judit.

Az előadás láttán azt gondolom, az egyik legjobb dolog, ami Michael Ende meseregényével történhetett, hogy Gáspár Ildikó színpadra adaptálta, Polgár Csaba pedig megrendezte az átiratot. (Márpedig szövegkönyvvé írt regények láttán gyakran jó okkal dohogunk, mondván, a szerző nyilván nem véletlenül nem a dráma műfaját választotta.) Ende fontos gondolatokban, fantáziadús jelenetekben és szerethető szereplőkben gazdag meséje ugyanis jócskán túlírt és sok helyütt fárasztóan didaktikus, ráadásul helyenként mintha a harminc évvel korábban született A kis herceg befolyása alatt állna. A hetvenes évek elején íródott Momo 1986-ban jelent meg magyarul, de korántsem övezte akkora rajongás, mint az 1970-ben új fordításban kiadott A kis herceget, talán éppen azért is, mert az utóbbi – itt most nem jellemzendő és nem minősítendő – divatja a Momo megjelenésekor még bőven a csúcson volt.

Gáspár Ildikó egy német bemutató számára adaptálta a művet, ennek a feldolgozásnak készült most el a magyar nyelvű változata, Győri László frissen megjelent regényfordításának felhasználásával (Móra Kiadó, 2024), feltehetőleg – a színlap erre vonatkozó információt nem tartalmaz – maga Gáspár munkájaként, Varga Zsófia dramaturg közreműködésével. Gáspár remekül oldotta meg a feladatot, bizonyítva, hogy a kevesebb olykor mennyivel több tud lenni: összevon, tömörít, kidobja az agyonmagyarázós részeket – de megőrzi, sőt hangsúlyosabbá teszi az alapmű minden értékét. A romantikus kapitalizmuskritikát háttérbe szorítja a jóleső mondanivaló: legfőbb értékünk, egyben a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk: az idő. Meg ezzel együtt persze a figyelem (amivel Szaplonczay-Momo is olyan magától értetődő természetességgel fordul bárki felé). Gáspár a szerzőnek számos versét is beemelte a darabba, ezeket Matkó Tamás zenésítette meg; a szereplők – akik magas szintű zenei jártasságukat már sokszor bizonyították – saját hangszeres közreműködésükkel adják elő őket, Kiss Judit Ágnes jól énekelhető fordításában.

Polgár Csaba rendezése a csapatmunkára épít. A tizenegy tagú együttes legtöbb résztvevője több karaktert is alakít, de ugyanolyan hangsúlyos a jelenlétük, amikor nem kiemelt szerepeikben vannak jelen – bejátszva nézőteret, nézőtéri folyosókat és világosítófülkét –, hanem csak együtt bandáznak-zenélnek mint a Momót befogadó városszéli kisközösség tagjai. Az előadás egyik központi figurája a narrátor (Friedenthal Zoltán); közreműködése zenészként is meghatározó. Szellemes megoldás, hogy ugyanő játssza a Momót a három dimenzión túlra kalauzoló teknősbékát is, lassan, meg-megállva, a páncélosok veleszületett bölcsességével.

Amikor a meseregény eljutott Magyarországra, még bőven a szocializmusban éltünk. A fogyasztói társadalom pellengérre állítását akkoriban még eléggé máshogy vettük, mint manapság, immár évtizedes közvetlen tapasztalatok birtokában. A játék a miliő megváltozására is reflektál: az évtizedekkel ezelőttre visszanyúló utalásoktól – mint a polaroid fényképezőgép vagy a nagymintás pulcsik és egyéb retró szerelések (jelmeztervező: Izsák Lili) – szinte észrevétlenül érkezünk el az okostelefonos és Labubu-szörnyes mába. A „korszellem” (irónia!) és a vele való folyamatos küzdelem persze a nőket legalább annyira érinti, mint a férfiakat; érzékeny döntés, hogy a regény több férfi karakterét is nőkre alkalmazták (Takács Nóra Diána és Józsa Bettina energiái, humorérzéke nélkülözhetetlen, és illeszkedő megoldás, hogy Hora mester is nőként van jelen). A közösség férfitagjai ugyancsak jóravaló személyiségek (Borsi-Balogh Máté, Kövesi Zsombor, Terhes Sándor megformálásában). És minden jó, ha vége jó – hiszen mesében vagyunk –, az időrablók megsemmisülnek, amit érezhetünk akár úgy is, hogy a mi munkánk is benne van, hiszen a szünetben kreált transzparenseken ki-ki kifejezhette Momo melletti szimpátiáját, és/vagy a szürke urakkal szembeni ellenszenvét (kár, hogy a továbbiakban ezek a táblácskák nem kaptak szerepet). Éljen a szabadság. Csak tudjunk majd mit kezdeni vele.

Momo. Örkény István Színház. Fotók: Horváth Judit.

Mi? Michael Ende: Momo
Hol? Örkény István Színház
Kik? Játsszák: Borsi-Balogh Máté, Friedenthal Zoltán, Für Anikó, Józsa Bettina, Kövesi Zsombor, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Rába Roland m.v., Szaplonczay Mária, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor. Rendező: Polgár Csaba. Dramaturg: Varga Zsófia. Dalszövegeket fordította: Kiss Judit Ágnes. Díszlet és jelmez: Izsák Lili. Szcenikus: Nyegota Krisztián. Jelmez-asszisztens: Frank Mónika. Díszlet-asszisztens: Kovács Alíz. Világítástervező: Baumgartner Sándor. Világítás-asszisztens: Veres Gábor. Visual designer: Juhász András. Művészetközvetítő: Császári Viktória. Asszisztens: Laky Diána. Ügyelő: Dávid Áron. Súgó: Horváth Éva. Konzultáns: Bakonyvári Krisztina, Demeter Orsolya.