Egy gyár hűvös, nyirkos öltözőjében kuksolunk úgy ötvenen. Szorongatjuk forró teáinkat, mikor hirtelen két idős úr feláll a sörpadról és beszélni kezd. Izgatottan, egymás szavába vágva hadarják, milyen volt egy életet ledolgozni az Armătura-gyárban^[1]. „Az egyik legtermékenyebb, legkiválóbb műhely volt egész Kelet-Európában!” Szemük büszkén csillog, ahogy mesélik, miként vettek részt kollégáikkal a rendszerváltásban.

Hermán Dániel: A két nyugalmazott szakember után rögtön egy harmadik koros férfi kér szót – kiejtésén hallatszik: magyar. Minőségellenőrzésért felelős mérnök volt a gyárban, igaz, csak pár röpke évig. Nosztalgiával gondol vissza erre a munkahelyre. A szívmelengető, vallomásos pillanatokat egy elkerülhetetlen szörnyeteg, a politikai polarizáltság hessegeti el. A három úr sikeresen tereli trumpozás–putyinozás felé a kedélyes, kollektív visszaemlékezést. Kétségtelen, hogy egyetlen interaktív eseményen sem könnyű szóra bírni a nézőket, de éppen ezért dicséretes, hogy a Commoning – időutazás a közjavak nyomában (a továbbiakban csak Commoning) alkotócsapatának ilyen jól sikerült.

Commoning – időutazás a közjavak nyomában. Desiré Alapítvány. Fotók: Benedek Levente.

Jávor András: Hívhatjuk-e egyáltalán nézőközönségnek az elhagyatott gyárépületben bolyongó, fejhallgatós tömeget? Talán helyesebben tesszük, ha ez esetben a résztvevő szót aggatjuk rájuk, magunkra. Az eseményt megelőző napokban a Commoning csapata a leendő résztvevők legintimebb tereibe, a virtuális életébe szivárgott be a gyárlátogatást előkészítő és megalapozó anyagokkal. A performansz szereplői (a Gyár, Csabi Csap, a Róka, a Vasöntő, az Orákulum és a Madár, valamint Livia Rusu) Facebookon, Instagramon, Youtube-on, emailben és TikTokon is megjelentek. Hol kérdéseket, hol adatokat szegeztek nekünk: mesélték a történeteiket, képekben, hanganyagokban, prózában. Több mint egy héten keresztül (november 25. – december 4.) mindennap érkezett új körlevél a virtuális betolakodóktól, a projekt szereplőitől. Aztán kezdetét veszi az esemény, átlépjük a kapu vonalát, a helyzet bonyolultabbá válik. Immár mi is betolakodók vagyunk, apró tántorgók a gyár kiterjedt testén. Ezzel parallel az alkotók hangja a fülünkben – utasításokat adnak, mesélnek. Paradox helyzet. Kölcsönös határsértés. Egyre beljebb jutunk, a Gyár (Sipos Krisztina) kalauzol bennünket. Körülöttem lépdel a többi résztvevő, egy-egy udvarias mosolycsere, érdeklődő tekintetek, pár méterre tőlem egy idősebb férfi a könnyeivel küszködik.

H.D. A szinte háromórás séta közben megannyi kül- és beltéri megállónál időzhetünk el. A gyár bezárásakor hátrahagyott szerszámokkal digitálisan hangot lehet képezni, falra vetített videóinstallációkat csodálhatunk meg, minikoncertet hallgathatunk, életre kel egy öntőmunkás szobra, és a fent említett öltözőben minden résztvevő írhat a falra, mintha csak egy lebontásra váró vendégkönyv lenne a performansz talált tere. A gyárépület helyére lakópark épül majd – a Desiré Alapítvány ennek mentén igyekszik vizsgálni az emlékezet, közösségi felelősség és a közjavak kérdését, segítségül hívva megannyi művészt, társadalomtudóst, elméleti szakembert.

J.A. A formula működőképes, ezt a Schilling Árpád vezetésével 2010. április 30. és május 2. között megvalósuló programsorozat (Krétakör majális) már bizonyította. Ők Pécs múltjába szerveztek időutazást. Az effajta projektek kulcsa közös tereink nem megszokott fel- és kihasználása. Azáltal, hogy egy utcarészt, teret, gyárépületet a művészet – pontosabban a műalkotás – terévé teszünk, szükségszerűen szemiotizáljuk és ezáltal újraértelmezzük. Schilling társulata ezt használta ki, hogy a résztvevők átfogóbb képet kapjanak saját városukról. A Commoning csapata is hasonlóan járt el, de van egy lényegi különbség: a gyárban létrehozott performansz búcsú is egyben. Ahogy lefoglaltuk a jegyünket, attól a pillanattól kezdve tudtuk, hogy jó eséllyel utoljára léphetünk be a gyár kapuján. Ez a tudat az eseményt a résztvevők számára mélyen rituálissá varázsolja. Még azok számára is, akik eddig sosem jártak itt, még számomra is, akinek magyarországiként az Armătura név is ismeretlen volt. Így a Commoning címen futó időutazás a jelenünkben ér véget, ha egyáltalán véget ér, ugyanis tudomásunk szerint a gyár lebontásáról a jövőben film is készül majd, amiben az alkotók végigkövetik a folyamatot.

Commoning – időutazás a közjavak nyomában. Desiré Alapítvány. Fotók: Benedek Levente.

H.D. Igaz lehet az állítás, hogy ennek az eseménynek a rituális jellege közösségépítő hatással bír. A gyár lebontása gyászszertartás-felhangot kölcsönzött minden mozzanatnak – a performansz így helyszín híján hamarosan szó szerint megismételhetetlen lesz. Ez a tudat akaratlanul is nagyobb jelentőséget helyez minden tényezőre. Azt érezzük, már csak emiatt „igazi tétje” van a dolognak. Lehetünk-e elfogulatlanok egy gyászszertartás, temetés résztvevőjeként?

J.A. Persze igennel szeretnék felelni, de ez nem olyan egyszerű. Hogy megállapíthassuk a projekt sikerességét, tisztáznunk kell annak célkitűzését. A Commoning cím, a terminus ismeretében^[2] egyértelművé teszi számunkra, hogy nem egy l’art pour l’art alkotásról beszélünk. A cél tehát a közösség aktivizálása, közös javaink, területeink visszahódítása, jóllehet a művészet által. Így már egy merőben politikai törekvéssel állunk szemben, amely nem csak kritizálja a fennálló társadalmi rendet, de aktívan próbál rajta változtatni. A „gyászszertartás” tehát több, mint emlékezés és búcsú. Ez kritika, szembenállás, változtatni-akarás. (Lám, Hamlet a gyárban is ott van. Kizökkent az idő; ó kárhozat, hogy mi és az alkotócsapat kell, hogy helyre toljuk azt.) Nem jó úton járunk tehát, hogyha a projekt sikerességét az esztétika mércéjével mérjük. Ugyanakkor esetünkben a célhoz vezető eszköz mégis az esztétikai hatás.

H.D. A hatás pedig természetesen szubjektív. A felszólaló idős urak, akik már akkor elérzékenyülnek, mikor beteszik lábukat a gyár területére, egészen más viszonyt ápolnak ezzel a térrel. Nekik kielégítő a nosztalgikus séta, közös múltjuk elködösíti a művészi szándékot, a különböző eléjük tárt performatív gesztusokat. Kötve hiszem, hogy az alkotócsapat elsődleges célközönsége a gyár hajdani alkalmazottait jelentené, hisz a videóinstalláció, a zajgép, a kísérleti zene, melyet a minikoncerten hallhatunk, egytől egyig a kortárs előadóművészeti tendenciák közé sorolható. Nem állítom, hogy ezek a formák az idősebb generáció számára dekódolhatatlanok, de alapvetően más nyelven szólnak hozzájuk, mint az ifjabb nemzedékhez. Továbbá az eseményt megelőző időszakban a Gyár és a performansz további „szereplői” olyan digitális médiumokon keresztül vezettek be minket a történetbe – ötletes, üdítő immerzió ez –, amelyekhez nem minden korosztálynak van hozzáférése (lásd: TikTok, Instagram). Nem tudni tehát, kiket szeretne kiemelten megszólítani az alkotócsapat, hiszen „fiatalos” formákat töltenek meg elsődlegesen az érintetteket célzó tartalommal.

Míg az érintetteknek valós alapjai vannak valamiféle szocialista nosztalgia megélésére, addig számomra kérdéssé válik, hogy hol tudunk mi, kívülállók ehhez csatlakozni. A vezetett séta, a performanszok tetemes része ugyanis jócskán épül a „bezzeg régen!” narratívára, bármennyire is igyekeztek az alkotók objektív (?) visszatekintést nyújtani. Az esemény alatt tudomást veszünk a gyár veszélyes, a munkások számára egészségügyi kockázatokkal járó körülményeiről, de a konklúzió mégis az, hogy a gyár otthon, a gyár közösség. A fent említett öntőmunkás monológjában például olyasmik hangzanak el, hogy: régen nem volt annyira jelen a stressz, mint most, és hogy a termékeket kisajátítják, eladják ahelyett, hogy ingyenes köztulajdon lenne. Kissé rizikósnak érzem az ilyesféle alkotói elfogultságot – nem feltétlenül a klisé határát súroló antikapitalista mottók miatt.

J.A. Bár az esemény két nyelven zajlott, románul és magyarul, az öntőmunkás szobra csak románul szólalt meg, így ebből én egy szót sem értettem. A szocialista nosztalgia jeleit azonban én is felfedeztem. Talán a legnagyobb probléma ezzel az, hogy a fentebb vázolt ambiciózus célok elérését gátolja. Míg a résztvevők egy része valóban bevonódik a történésekbe, mi, kívülállók éppen ez által válunk még inkább idegenné. A tér és a történések tapasztalata nem elégséges ahhoz, hogy elvárás-horizontunk fölé emelkedjen. Amik képesek erre, azok a személyes vonatkozások, az itt dolgozók történetei, az ő megéléseik. Ez azonban leválaszt minket róluk. Skanzenban vagyunk, kiállításon. Hiába az immerzív eszközök, a teljes bevonódás nem történhet meg, legalábbis az esemény terében és idejében.

Commoning – időutazás a közjavak nyomában. Desiré Alapítvány. Fotók: Benedek Levente.

H.D. A Commoning csapata minden nehézség ellenére különböző emlékezés-kultúrával rendelkező generációkat tudott megszólítani, fesztelen közös időutazásra hívva a temérdek látogatót. Emellett nem szabad elfelejteni, hogy kis hazánkban (értsd: Románia) nemigen találni más ilyen jellegű, több nyelven operáló, nem csak művészekből, de elméleti szakemberekből is álló csapatot – utóbbiak Időutazás a közjavak nyomában: Kolozsvár ipari platformjai^[3] címen állítottak össze kötetet a kutatás eredményeiből –, akik bátran politizálnak és nem félnek a művészetet társadalmi kérdések feltevésére használni.

J.A. A gyár lebontásának gesztusa szükségszerűen határhelyzetet szül, lét és nemlét, múlt és jövő között. A gyárlátogatás ebben a határhelyzetben történik meg múlt felé fordított tekintettel, a célok beteljesítése mégis kizárólag a jövőben lehetséges. Ebben az értelemben talán nem mi voltunk azok, akik a pozíciójuk révén más hatással szembesültek, hanem az idősebb generáció, akik a személyes emlékeik okán a nosztalgia érzésével teltek el. A cél eléréséhez a résztvevőben nem érzelmeket kell kelteni, zsigerileg ható installációkkal, performanszokkal, hanem merőben racionális működésre, átgondolt belátásra és változtatásra kell késztetni. Ebben az értelemben a gyár volt alkalmazottainak az esemény élmény, nekünk feladat.

[1] A helyszín megnevezése az alkotók honlapja alapján. https://www.commoning.ro/home-hu/projekt (a szerk.)

^[2] Commoners are focused on reclaiming their “common wealth,” in both the material and political sense. They want to roll back the pervasive privatization and marketization of their shared resources – from land and water to knowledge and urban spaces – and reassert greater participatory control over those resources and community life. They wish to make certain resources inalienable – protected from sale on the market and conserved for future generations. – David Bollier: Commoning as transformative social paradigm, 2015. https://base.socioeco.org/docs/davidbollier.pdf Az idézet magyar fordításban: „A „commoner”-ek arra összpontosítanak, hogy visszaszerezzék „közös vagyonukat” mind anyagi, mind politikai értelemben. Céljuk az, hogy visszafordítsák a közös erőforrásaik – a földtől és a víztől kezdve a tudáson át a városi terekig – privatizációját és piacosítását, valamint jelentősebb részvételi ellenőrzést akarnak gyakorolni ezek felett az erőforrások, és a közösségi élet felett. Bizonyos erőforrásokat elidegeníthetetlennek szeretnének nyilvánítani – megvédeni a piaci értékesítéstől és megőrizni a következő generációk számára.” Ford.: Sándor Panka (a szerk.)

^[3] Vincze Enikő (koord.), Időutazás a közjavak nyomában: Kolozsvár ipari platformjai, Desiré Alapítvány Kiadó, Kolozsvár, 2025.

Mi? Desiré Alapítvány: Commoning – időutazás a közjavak nyomában
Hol? Armătura-gyár, Kolozsvár
Kik? Adriana Măgerușan, Alina Mișoc, Benedek Levente, Biró Réka, Bodoki-Halmen Zsolt, Csiki Réka Orsolya, Felméri Cecília, Gálovits Zoltán, George Zamfir, Kiss Tamás, Magyari Noémi, Marius Cătălin Moga, Oana Hodade, Robert Kocsis, Roxana Țentea, Ruxandra Simion, Seprődi Attila, Siklósi Zalán, Simina Seliștean, Sipos Krisztina, Teodor Popescu Mihnea, Török Ákos, Vincze Enikő, Virgil Puiac.