Az 1985-ös magyarországi szépségkirálynő-választás a késő Kádár-korszak különös terméke volt: egyszerre jelentette a „nyitás” illúzióját, a kapitalizmus előszelét és a női test közszemlére tételének államszocializmusban addig ritkán látott formáját.

Hatása óriási volt, az ország kollektív fantáziájában a szépségverseny a „nyugatosság”, a szabadság és a kitörés jelképévé vált. Molnár Csilla, a verseny győztese mindezen jelképeket megtestesítve lett országos ikon – később a tragédiájáról szóló cikkek, interjúkötetek, kiállítások, dokumentumfilmek tehát ebben a kontextusban is tárgyalják személyét. Ebbe a sorba illeszkedve A szépség meggyilkolása című előadás alkotói nemcsak Csilla történetét játsszák újra, hanem azt a társadalmi-gazdasági viszonyrendszert is vizsgálják, amely mintegy előkészítette a fiatal nő halálát. Az előadás nem kérdez rá expliciten arra, hogy „ki gyilkolta meg a szépséget”, nem a tragédia konkrét, egyetlen okát keresi – inkább a női test áruvá válásáról és a piaci logika embertelenségéről beszél.

A szépség meggyilkolása. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka. Fotó: Molnár Edvárd.

Horváth Panna dramaturg és Szenteczki Zita rendező Euripidész Iphigénia Auliszban című drámája, és Dér András és Hartai László Szépleányok című dokumentumfilmje alapján írták az előadás szövegét, de a cselekményben a hangsúly egyértelműen az utóbbira tolódik, a mitikus előkép annak variációja vagy illusztrációja. A darab szerkezete ugyanakkor az egykori események és a film sorrendjét sem követi: a dramaturgiailag hatásosabb jelenetek az előadás végére kerülnek, mások vendégszövegekkel egészülnek ki, megint másokhoz fantáziaszerű betoldások csatlakoznak, így az előadás végül minden (kor)dokumentumként vagy vonalvezetőként használt, kvázi verbatim keretét szétfeszíti.

Az előadás a patriarchális erőszak, illetve a férfi és női szocializáció metaforikus nyitóképével indít: Hodik Annabella és Verebes Andrea védtelen őzgidákként, óvatosan lépnek a színpadon egyetlen díszletelemként álló L alakú pódiumra. A jelenetbe berobbanó, puskákkal felfegyverzett férfiak (Pálfi Ervin, Kucsov Borisz, Búbos Dávid) pedig összehangolt mozdulatokkal szimatolnak utánuk, becserkészik, végül elejtik őket (koreográfia: Mezei Bence). Ezzel az előadás már a kezdetektől kijelöli azt a vad–vadász viszonyrendszert, amely a teljes dramaturgiát szervezi. Van, aki vad lesz, van, aki vadász: Hodik Annabella később Molnár Csillát és Iphigéniát alakítja, így a nyitóképbeli kiszolgáltatott pozíciója az előadásban folyamatosan ismétlődik, ahogyan az erőszakos halál motívuma is. Ezt az ismétlődést ellenpontozza a későbbi jelenetekben megjelenő májusfa, amely a megújulás népi szimbólumaként kerül kontrasztba az öngyilkosság végzetességével (látvány: Lázár Helga).

A vadászjelenetet követően az előadás a Dér–Hartai-féle dokumentumfilm különböző jeleneteit játssza újra. Ezekben a szekvenciákban ironikus módon idéződik meg a szépségkirálynő-választás és rendszerváltás előtti idők világa: Búbos Dávid az esemény konferansziéjaként többször közvetlenül megszólítja a nézőket, ám erre már csak azért sem érkezhet válasz, mivel a szituáció jelzetten a múltban játszódik.

Az alkotók Molnár Csilla magánéletének néhány jelenetét is színpadra viszik: Verebes Andrea az anyát, Pálfi Ervin az apát alakítja. Ezekben a helyzetekben az apa figurája többször elnyomja az anyát, nem engedi szóhoz jutni. Kucsov Borisz Csilla szeretőjének szerepében is megjelenik, tovább árnyalva azt a férfiak által körülhatárolt viszonyrendszert, amelyben a főszereplő mozgástere fokozatosan beszűkül.

A szépség meggyilkolása. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka. Fotó: Molnár Edvárd.

Az Iphigénia Auliszban beemelése az előadásba első ránézésre kézenfekvő értelmezési irányt kínál: Molnár Csilla története Iphigénia archetipikus áldozattörténetét ismétli. A dokumentumfilmből származó jelenetek és az antik tragédia részletei váltakozva követik egymást, de a mitikus előkép színrevitele nem esik át ugyanazokon a kritikai eljárásokon, mint a filmrészletek. Az Euripidész tragédiájából készült jelenetekben Pálfi Ervin Agamemnónt, Hodik Annabella Iphigéniát, Verebes Andrea pedig Klütaimnésztrát alakítja; a színészek nem lépnek ki a szerepükből, a jelenetek nem reflektálnak önmaguk teatralitására. A mitikus narratíva műfajhűen, emelkedett regiszterben jelenik meg, ami éles kontrasztba kerül a dokumentumfilm anyagának reflexív, szétírt, kritikai megközelítésével. A regiszterváltás viszont épp, hogy a „kritikai” nézőpont áldozatképét ássa alá: biztosan ugyanarról van szó akkor, amikor egy lányt apai és állami érdekek nevében feláldoznak, és akkor, amikor a kapitalista nőideál termel ki egy testet, majd hagyja elhasználódni? Az előadás e két narratívát egymás mellé helyezi, ám a köztük húzódó történeti és politikai különbséget nem teszi láthatóvá: a mitikus őskép kizárólag a hozzánk közelebbi főszereplő, Csilla történetének tükörképeként értelmezhető – így hiába lábjegyzetelik azt egyébként folyamatosan kritikai megjegyzésekkel.

E „lábjegyzetelés” tekintetében különösen emlékezetes a jelenet, amelyben Pauer Gyula szobrász (Kucsov Borisz) mintát vesz Molnár Csilláról, ahogyan ez a valóságban is megtörtént – a film dokumentálta, tehát vissza is nézhető. A szépségverseny első három helyezettének nyereménye ugyanis egy saját magukról készült aktszobor volt. Szenteczki Zita rendezésének Csillája először szótlanul tűri, hogy szorgos kezek tapogassák (a lány ekkor még mindig csak 16 éves volt!), majd kibeszélve a jelenetből Naomi Wolf A szépség mítosza című – a kilencvenes évek elejének feminista diskurzusából származó – szövegével elemzi saját eltárgyiasítását. Az idézett könyvből alkotott monológ többek között Opheliát megidézve beszél arról, hogy hogyan lesz egy fiatal nőből előbb látvány, majd áldozat, végül pedig történet. A történet fölött ebben az esetben pedig a rendező az, aki rendelkezik, a kritikai elmélet bevonása azonban elmozdítja az előadást a reprezentáció szintjéről az értelmezés irányába, és tágabb társadalmi összefüggések felől teszi olvashatóvá.

A szépség meggyilkolása. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka. Fotó: Molnár Edvárd.

Az előadás legtöbbet használt motívuma a cigaretta. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előterében az előadás nagyméretű plakátjain egy elnyomott, szinte a végletekig eltorzított cigarettacsikk formájában jelenik meg – ami implicit módon mondja, hogy használat előtt szép volt, most már nem az. A játék során a színészek valódi (és nem kellék-) cigarettát szívnak, amit a színpad két szélén elhelyezett talpas hamutartóba dobnak. A motívum összeköti a kapitalizmus magyarországi megjelenését és a női test élvezeti cikként és reklámfelületként való kezelését is – a szépségversenyt ugyanis egy osztrák cigarettagyár szponzorálta. A valódi füst elillanó jelenléte érzéki szinten is felidézi ezt az egyszer használatos logikát.

A tragédiát és az ezzel való foglalkozás nehézségét ellensúlyozza, szinte meg- és nem feloldja, hogy az előadás végén a színészek közösen énekelnek egy Korda György-számot (zenei betétek: Szerda Árpád), szinte kiabálják, hogy minden rendben van, az előadás tapasztalatával a hátunk mögött mi tudjuk – nézők és alkotók –, hogy valami mégsincs rendben. Rajtunk áll, hogy ezen változtassunk.

Mi? Horváth Panna – Szenteczki Zita: A szépség meggyilkolása
Hol? Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
Kik? Szereplők: Hodik Anabella, Verebes Andrea, Pálfi Ervin, Kucsov Borisz, Búbos Dávid. Író, rendező: Szenteczki Zita. Író, dramaturg: Horváth Panna. Koreográfus: Mezei Bence. Zene: Szerda Árpád. Látványtervező: Lázár Helga. Látványtervező munkatársa: Maróthy Zorka. Rendező munkatársa: Szerda Zsófia. Fény: Saša Bukvić. Hangmérnök: Dienes Ákos.