Hat előadás és egy work-in-progress látott, később el nem készült produkció után távol állok a tiago rodrigues-ológusságtól, ám talán elég ennyi tapasztalat ahhoz, hogy elmondhassam: az 1977-es születésű portugál színész, rendező, drámaíró, színházigazgató, Avignonban második ciklusát töltő művészeti vezető munkáival ambivalens a viszonyom.

Rodrigues számomra is fontos témákat dolgoz fel, de úgy, hogy nem esik az ügyszínház csapdájába, és annak ellenére, hogy mindvégig a storytellingre épít, a történeteiből mégiscsak kibomlik valamiféle performativitás. Hisz a történet és az emlékezet erejében, azok egyszerre megőrző és teremtő hatalmában. Egyetlen pillanatig sem titkolja a személyes indíttatást vagy érintettséget, de kíváncsisága a saját élményei mellett mindig egy másik személy magánszférájára is irányul – valóság és fikció így elkerülhetetlenül egymásba fonódik, a személyes és a másik tapasztalata együtt ír le valamit a társadalmi-történelmi folyamatokból. Mindezek ellenére mégsem tudom feltétel nélkül odaadni magam az előadásainak, mert szinte mindig elérkezik bennük egy pont, amikor az érzelmesség émelyítő érzelgősségbe vált, és benne is ragad. Kétszer kerülte el ezt a csapdát, A tegnapi férfiban és a By Heartban.

A hét évvel ezelőtt látott Sopróról (a szó jelentése fuvallat, szellő: innen jön az előadásban bejátszott Nina Simone-dal, a Wild Is the Wind) ezt írtam: „a disztópiától megmentő emlékek helyett mértéktelenül áradó melankólia azonban szinte Csipkerózsika-álomba ringatja a nézőt”. Mivel Bocsárdi László színházáról nem a lágy tónusok vagy a rodriguesi lírai személyesség, pláne nem a melankólia jut eszembe – sokkal inkább a groteszkkel árnyalt tiszta analízis – látatlanban is izgalmas találkozásnak tűnt a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával készített SOPRO – Suttogás a sötétben.

SOPRO – Suttogás a sötétben. Harag György Társulat, Szatmárnémeti. Fotó: Czinzel László.

A darab kísérletet tesz arra, hogy a színházat működés közben, szakmai és emberi oldaláról, színpad és magánélet lelki összefüggésrendszerében mutassa be, és a már felskiccelt rodriguesi többszintű dramaturgia szerint épül fel. A valóság-alapot az egyik utolsó portugál színházi súgó, a lisszaboni Nemzeti Színház súgója, Christina Vidal élete és az ősbemutatókor épp negyvenéves pályája, illetve a róla készülő színházi előadás próbafolyamata jelentette, a fikciós-elemelt szintre pedig öt megidézett, nagyon vagy alig ismert dráma (António Patricio: Dinis és Isabel, Molière: A fösvény, Csehov: Három nővér, Szophoklész: Antigoné, Racine: Berenice) egy-egy jelenete került. Fikciós az az adalék is, hogy a Súgó a színpadon kívül is a szerepnevekkel azonosítja a színészeket: aki egyszer Versinyint játszott, az neki örökre, minden helyzetben Versinyin marad. A színházam, igazgatóm, igazgatónőm egyes szám első személyű birtokos személyjelei alapján a Cristina Vidalból egy akárki, egy Súgó-Akárki lesz: médiumán kereszül a Sopro a színház iránti erős, eltéphetetlen érzelmi köteléket tematizálja. Azt, hogy a színház nélkül nem lehet és nem érdemes létezni.

A Sopro anekdotikus szekvenciákból áll. A Súgó életeseményeinek és munkáinak epizódjai követik egymást attól kezdve, hogy az Igazgató kitalálja, róla készít előadást, és ezért egészen a gyerekkoráig, a színház iránti szerelem első fellobbanásáig ugrik vissza. Ezek a történetek azonban finoman átcsúsznak az említett színdarab-jelenetekbe, egykori előadásokba, amelyekben a Súgó dolgozott. A tragédiák, a halál elfogadása, a (pénz kiváltotta) paranoia, az áldozathozatal, a beteljesületlen szerelem feletti fájdalom, a testvérgyász egymással párhuzamosan léteznek a színpad fiktív és a privát élet „valódi” valóságában.

A lisszaboni ősbemutató során végig a színpadon volt Cristina Vidal, a szövegkönyv példányával a kezében. Mielőtt a színészek színpadra léptek, játékon kívül, a rutin részeként szakszerűen ellenőrzött mindent, majd amint elkezdődött az előadás, kezébe vette a példányt, kinyitotta, és megnyomta a stopperórát. Az alacsony, kissé korpulens, ősz hajú, súgói módon – akárcsak az ügynökök vagy kémek, akiknek nem szabad megjegyezhetőnek lenni – jellegtelen, késő ötvenes nő semleges szabású fekete blúzában és nadrágjában, szinte láthatatlanul volt jelen a térben, mindig az aktuális beszélő mögött. Smink, ékszer sincs rajta, frizurájával sem törődtek túl sokat. A játékban aktívan nem vett részt, erős koncentrációval követte a színészeket, a szája mozgott, hangtalanul súgta a szöveget. A darab Cristina Vidal nevű szereplőjének az egyes szám első személyű szövegét hol egyik, hol másik színész mondta el, átélés nélkül, kizárólag közlési szándékkal, míg a szövegbe látszólag zárványként beillesztett, abba mégis organikusan beleillő drámarészleteket játszották. Amikor ezekben elhangzott az utolsó szó, megtörtént az utolsó gesztus, Cristina Vidal ismét megnyomta a stopperórát.

SOPRO – Suttogás a sötétben. Harag György Társulat, Szatmárnémeti. Fotó: Czinzel László.

Szatmárnémetiben egészen más az alaphelyzet. Az alkotók és a játszók számára a darab minden rétege fikció. Fűzhetik őket emlékek, sőt akár személyes kötelékek is súgókhoz és darabokhoz – fűzik is, minden bizonnyal –, de nem, illetve nem feltétlenül a Sopróban megnevezettekhez. Bocsárdi átpozicionálta a karaktert: az ő Súgója nem suttog, pláne nincs árnyékban. Segítő, animáló és teremtő szerepköreiből a rendezés az utóbbit emelte ki, a mindenhatóságát megkérdőjelezhetetlenné tette, ezért az előadáson a súgóság rejtőzködéshez kapcsolható attribútumai nem kérhetők számon. (Bár egy talán mégis: az érzelem-, felhang- és kommentármentes közlés. Amire a magyar nyelvű színházkultúrában egyébként is nehéz jó példát találni.) Méhes Kati eleganciájában, tartásában, energiájában a színpad uralkodója, példánnyal a kezében Súgóistennő, de minimum Súgókirálynő; domináns jelenlétének következményeként pedig disszonánssá válnak „a színház árnyékos oldalán” élésről szóló mondatok.

Egyféle, konzisztens játékmódot igényelnek a valós, kvázi-civil helyzetekben játszódó szekvenciák, a beidézett művek stilisztikai különbözősége miatt viszont még akkor is verzatilis játékmódot kívánnak a színdarabok részletei, ha valójában mindegyik jelenettöredék a veszteség feletti fájdalomról szól. Azaz könnyen bele lehetne csúszni az általánosságba, már csak amiatt is, mert épp a darab bonyolult struktúrája miatt mégsem válhatnak el egymástól az azonos színész által játszott karakterek. Nem elvitatva Szabó János Szilárd, Orbán Zsolt és Diószegi Attila érdemeit, ebben az előadásban Moldován Blanka, Nagy Csongor és Budizsa Evelyn kapják a különféle karaktereik egysége és felbontása közötti pengeélen táncolás szinte lehetetlen feladatát. (A drámai szövet egyes rétegeinek elkülönítését és beazonosíthatóságát Szőke Zsuzsi markáns és egyértelmű jelmezei – maszk, bolondsapka, katonazubbony, mellvért, sisak, színben azonos ruha – segítik, a drámairodalomban nem jártas néző számára is.) Ez nem csupán azért brutálisan nehéz, mert elképesztő pontossággal és virtuozitással kell váltaniuk, hanem azért is, mert a jelenettöredékeket még a Súgó – az ő szájukból elhangzó – kommentárjai is meg-megszakítják. Bocsárdinak és nekik köszönhetően azonban még ezekből is fel tudnak sejleni meg nem született, de potenciális előadások. (Annyira, hogy egészen megkívántam tőle egy Három nővért.)

SOPRO – Suttogás a sötétben. Harag György Társulat, Szatmárnémeti. Fotó: Czinzel László.

Bakk-Dávid László morajzenéjével indul az előadás, ami a konkrétumokat nélkülöző kavargásával a teremtés aktusát idézi meg, míg az egyes jelenetek atmoszférateremtő vagy -sűrítő aláfestést kapnak (személyes kedvencem a Három nővér cirkusziságot megidéző katonazenéje, amely Mása és Versinyin búcsújához szinte haláltáncként szól). A tér ürességével, fehérségével, álló reflektoraival, ruhatartó sztenderével, fémrácsos csapdáival metafizikussá tágul, egy bármilyen színházra utal – nincs köze az előadásszövegben elhangzó leíráshoz. Az elhagyatottság érzetét kelti, amely mégis mély személyességet hordoz, hiszen ezeket a konkrét tárgyakat használta valaki (látványtervező: Bartha József). A fények sem erősek, hol lágyabbak, hol hidegebbek, az árnyékok pedig, legyenek bármennyire is nagyok, nem ijesztőek (fénytervező: Bányai Tamás). Ezektől, illetve az olyan kilépésektől, mint a páholy használata, a játéktér valamiféle mitologikus safe space-szé alakul, ahol a Súgó történetei és a színdarabok által párbeszédbe léphet múlt és jelen.

A Sopro darabként és előadásként fontos politikai-ellenállói gesztus: személyes és közösségi emlékezetből építkezik, de nem emlékmű, hanem tiszteletadás a színház látható és láthatatlan készítői előtt. Különösen most nem véletlen választás ez Bocsárdi részéről. Minden állítása a színházhoz szóló szerelmi vallomás, tágabb értelemben pedig számvetés. Nem érzelgős nosztalgiatrip, nem segélykiáltás – bár az is lehetne a csökkenő, kultúrafinanszírozásra szánt kormányzati források miatt –, hanem jól átgondolt érvrendszerrel, vállaltan érzelmes felhívás a jövőt érintő közös gondolkodásra. Mert színház, és a színházhoz hasonló agórák nélkül a társadalom azt veszíti el, ami közösséggé teszi.

Mi? Tiago Rodrigues: Sopro
Hol? Harag György Társulat, Szatmárnémeti
Kik? Szereplők: Méhes Kati, Szabó János Szilárd, Moldován Blanka, Nagy Csongor, Orbán Zsolt, Diószegi Attila, Budizsa Evelyn. Rendező: Bocsárdi László. Dramaturg: Dálnoky Réka. Látványtervező: Bartha József. Jelmeztervező: Szőke Zsuzsi. Zeneszerző: Bakk-Dávid László. Fénytervező: Bányai Tamás. Színpadi mozgás: Szabó Franciska. Maszk: Szabó János Szilárd. Fordította: Király Szabolcs és Dálnoky Réka; az idézeteket fordítói: Illyés Gyula, Stuber Andrea, Mészöly Dezső, Vas István.