Jól áll ennek az előadásnak a kisméretű játszótér, amely a Chicagónak szentelt estéken átváltozik a közönségesebb élményekre éhes látogatókat befogadó lokállá. A minden szempontból túlfűtött mulatóban fellépő művészek közöttünk vannak, mi pedig közöttük. A budapesti Katona József Színház Kamrájának egyszerű betűcserével és megfordított ülésrenddel átalakított terében: a Karma Klubban.

A Chicago dramaturgiai szerkezete eleve magában hordozza a színházi lehetőségek kimeríthetetlen teljét. Amennyiben a kitalált színházi, pontosabban színházias lokálnézőpontból előadott bűn- és karriertörténet (és a kapcsolt egyebek: torz nyilvánosság, igazságtalan igazságszolgáltatás, romlott társadalom és sekélyes kultúra…) lesz a tárgya az éppen adott színházi ábrázolás tényleges színházi nézőpontjának, most éppen a Karmaként működő Kamra színházi közegében. Egyszóval a Chicago című zenés darab már önmagában véve is: színház a négyzeten. És ez a színházi alaphelyzet hatványozódhat tovább ebben az előadáson. És hatványozódik is. Vadul.

Chicago. Katona József Színház. Fotók: Wertán Botond.

A terem többnyire nézőtérként használt felében kialakított és az előcsarnokba is átnyúló játszóhely előtti két széksor után nyílik egy kifutószerű játéktér, amelyet rendszeresen és szenvedélyesen használnak a színészek – közöttük a több alakban, például és leginkább a varietésen androgünösre fazonírozott Konferanszié szerepében lubickoló és harsánykodó Pásztor Dániel. Ő ennek a Chicagónak a spiritus rectora. Már az előadás előtt elkezdi közönségességtől sziporkázó műsorát az előtérben várakozó nézők körében, majd azután töretlen lendülettel viszi végig változatosan egyhangú feladatsorát a tulajdonképpeni színtéren: Konferansziéból Fred, Fredből Fogarty, Fogartyből Annie, Annie-ből Harry, Harryből Doktor, Doktorból Ügyész/Bírónő – és persze mindvégig Konferanszié. De nem a történeté, hanem a sötét és füstös lokálban zajló előadásé, amelynek kínálatával igazán elégedettek lehetünk: figyelünk, nevetünk, tapsolunk – ivás és cigarettázás és más szaftosságok helyett is.

Jó döntést hozott tehát a színház, hogy kamarakörülmények között tálalja John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse agyonjátszott sikerdarabját. Székely Kriszta rendező és alkotótársai ugyanis határozott mozdulattal visszahúzták az alpári és romlott tárgyú Broadway-szuperprodukciót a neki leginkább megfelelő, kellőképpen alpári és romlott közegbe. Nem ragoznám túl, de azért mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a musicalnek nevezett tünemények többségétől témájában, világában és hangfekvésében üdítően elütő Chicago egyszerre kínálhat rálátást a műfajra és a műfajt övező kultúrára. És ezt a lehetőséget, érzékelésem szerint, éppen a kellő arányban aknázza ki az előadás, amely tehát úgy aktuális a legfontosabb dolgok terén, hogy nem aktualizál az itt és most történő színházhoz szükséges mértéken túl. Például esze ágában sincs valamiféle olcsó kulturális transzferakarással rájátszani a budapesti Csikágóra (nem is tudom, miért jutott eszembe éppen ez a rossz lehetőség). De ha valakinek hiányérzete támadna ez ügyben, olvassa el Békés Pál „gangregényét”, a hetedik kerület utcáin, terein és bérházaiban játszódó Csikágót. Mert míg az irodalom nagyon sok mindent (tücsköt és bogarat, kígyót és békát, Chicagót és Csikágót…) teremthet és ábrázolhat a saját nyelvén, addig a készen kapott világot megjelenítő színház – és a Chicagót műsorára tűző Katona ilyen színház – jól teszi, ha elsősorban, sőt kizárólag a saját nyelve kidolgozásával foglalkozik. Ennek az érvényes és működőképes színházi nyelvnek a megtalálásához és kitartásához jelen esetben nagyban hozzájárul az egyébként veszélyesen agyonfoglalkoztatott Závada Péter rétegnyelvűségében is irodalmias fordítása. Ami most a Kamrában/Karmában történik: műfajkritika, mentalitáskritika és kultúrakritika (ám az ítéletalkotási vágy leghalványabb hübrisze nélkül). A saját (mocskos) valóságunk értelmezése a választott (mocskos) műfaj értelmezésén keresztül. Az előadás pőrére vetkőzteti a sóbizniszt. És egyúttal pőrén beszél a mi saját valóságunkról is. A közönségesség erejével és igazságával, erős igazságával szólítja meg a kétezres évek Magyarországának (hadd ne részletezzem…) közönségét. Éppen csak annyira alpári, de annyira mindenképpen, amennyire szükséges.

Chicago. Katona József Színház. Fotók: Wertán Botond.

Hiszen a nem túlstilizáltan ábrázolt, hanem stílusosan – a stílus élességével és pontosságával – színre vitt közönségességhez bőven elég az, ami adva van: a látványosságában is fülledt intimitáshoz szükséges kamaratér; a remekül fordított és összerántott (Szabó-Székely Ármin dramaturg) munkadarab; a  nem makulátlan énektudással rendelkező, ám ezt a minimális muzikális veszteséget maximális teátrális hozamként eladni képes színészek; a játéktér bal hátsó sarkában elhelyezett zenekar színvonalas jazz és swing hozzájárulása (Dinyés Dániel zenei vezető és az öt zenész jóvoltából); a szűk teret saját formanyelvvel kitölteni képes, olykor afféle kinesztéziás testinstallációként, mechanikus vágytalansággal vonagló Laokoón-csoportként ható koreográfia (Gergye Krisztián); a takarékosságában is hatásos, fénnyel, térrel és füsttel terjeszkedő látványvilág (Izsák Lili); a harsányságában is egységes jelmez, jó néhány esetben felvett bőrből és szabadon hagyott saját bőrből (Pattantyus Dóra).

Az előadás buján villogó ékkövei, a zenével és koreográfiával megtámogatott színészek hibátlanul hozzák a darabot működtető személyiségtípusokból épülő erőszerkezeteket. Az alkalmi együttműködéseket, például a hamvasságból és romlottságból kikevert szeretőgyilkos Roxie Hart (Mentes Júlia) és a nyálkásan csillogó sztárügyvéd Billy Flynn (Tasnádi Bence) között; vagy a helyzetéből fakadó vágyainak kiszolgáltatott Roxie és a mindezt reszelős kegyeskedéssel kihasználó Morton Mama (Jordán Adél) között; vagy éppen, több fős tangóváltozatban, a férfigyilkos rabnők (Borovics Anna m.v., Dányi Viktória m.v., Egyed Bea m.v., Gesztelyi Nagy Csilla m.v., Hay Anna m.v., Pálmai Anna) között. (Pálmait egyúttal teljességgel más alakformálásban is láthatjuk, a setesután készséges újságíró, Mary Sunshine szerepében). Továbbá a gyakori feszültségeket, leginkább a csalfa hírnévre törekvő Roxie és az onnan varietés méltósággal lecsúszó Velma Kelly (Rezes Judit) között. Valamint az egyetlenegy voltában nagyon jól működő ellentétet a hangoskodó színházi helyzetek közepette mélán kóválygó Amos Hart (Béres Bence) és az összes többi szereplő között.

A darab ironikus és kritikus zamatait felerősíteni képes kamaratérbe hangszerelt Chicago-előadás eléri a színházban – egyáltalán a művészetben – csak nagyon ritkán megtapasztalható hatást, az üdítő tudathasadást: élvezzük a romlottságot és elutasítjuk a romlottságot, mert benne vagyunk a romlottságban, nyakig.

Mi? John Kander, Fred Ebb, Bob Fosse: Chicago
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Szereplők: Mentes Júlia, Rezes Judit, Tasnádi Bence, Jordán Adél, Béres Bence, Pálmai Anna, Pásztor Dániel, Borovics Anna m. v., Hay Anna m. v., Dányi Viktória m. v., Egyed Bea m. v., Gesztelyi Nagy Csilla m. v. Zenekar: Subicz Gábor/Pecze Balázs/Magyar Ferenc (trombita), Kasza Nándor/Magyar Péter (harsona), Dennert Árpád/Mester Dániel (szaxofon, klarinét), Boegán Péter/Badics Márk (dob). Koreográfus: Gergye Krisztián. Zenei vezető: Dinyés Dániel. Korrepetítorok: Nagy Szabolcs, Termes Rita, Nádasi Veronika. Látvány: Izsák Lili, Látványtervező-asszisztens: Toldi Flóra. Jelmez: Pattantyus Dóra. Jelmez-asszisztens: Kovács Ildikó. Fordító: Závada Péter. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Fény_ Baumgartner Sándor. Súgó: Boncza Anita. Asszisztens Fejes Vera. Rendező: Székely Kriszta. További munkatársak: Tóth László, Nagy Tamás, Botka Zoltán, Papp Gergő, Pető Sándor, Tőzsér Gábor, Pető Gergő, Bárány Bence, Ladányi Katalin, Nedár Barnabás, Fekete Balázs, Horváth József, Gáspár Viktória, Bombay Janka, Pintér Mária, Szeberényi Lejla, Kelecsényi Bernadett, Kántor László, Pap Miklós, Tamási Anna, Hűgel Katalin, Bölecz Ilona, Tessely Anna, Baranyai Marcell, Bati Niki, Angyal Márta, Wirth Tamás, Bátkay Noémi.