Gogol drámájának magyar címe áthúzva – mellette/helyette az ukrán cím látható a színlapon. Mondhatni, nem nagy változtatás, aki nem ismeri a cirill betűket, az is érti, ráadásul a kiejtésben sincs sok különbség, az eredeti orosz címhez hasonlítva pedig gyakorlatilag csak egyetlen betű írásában van eltérés. De a cím átírása és a szerző nevének elhagyása felhívja a figyelmet az anyag átalakulására, és az, hogy ukrán címvariációt olvashatunk, sejteti, hogy nemcsak a történet ideje, hanem a helye is módosul. A Nemzeti Színház Kaszás Attila termébe érkező nézőt az elé táruló látvány is megerősíti abban, hogy nem hagyományos Revizor-interpretációt fog látni.

̶R̶E̶V̶I̶Z̶O̶R̶  РЕВІЗОР. Nemzeti Színház – Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Fotók: Eöri Szabó Zsolt.

Csiki Csaba díszlete egy naturalisztikusan lepukkant, ám szürreálisan zsúfoltnak tetsző benzinkút, amely egy határ menti ukrajnai kisvárosban található. Ha ez utóbbi nem lenne rögtön világos, nyilvánvalóvá teszi a játék elején bennünket, nézőket megszólító szereplő, egy kirendelt konferanszié, aki az előadás tolmácsolására vonatkozó abszurd szabályokat közli (amiken csak azért nem nevetünk felhőtlenül, mert megfordul a fejünkben, nem fedi-e túlságosan a valóságot az, amit pompás abszurdnak gondolunk). Ám a Polgármester szlávos akcentussal beszélő, temperamentumos lánya gyorsan beléfojtja a szót – rögvest ironikus választ is adva a kétnyelvűség problematikájára – és átveszi a színpadi események irányítását. Percekkel később pedig – miután az eredeti szövegből még valószínűleg egyetlen mondat sem hangzott el, ám remek gegek során vagyunk túl (nemcsak szóban, vizuálisan is: az időt például egy hanyagul belógatott, végtaghossznyi karóra mutatja) – kedvesen nyugtatja a nézőt, hogy nem kell pánikolni, nem ilyen lesz az előadás. És valóban nem egészen ilyen lesz, hiszen lassacskán elkezdődik maga a gogoli történet, amelyet többé-kevésbé követ a produkció. Ám ha a cselekmény és a szerkezet nem is változik meg alapvetően, a történések kontextusa és a párbeszédek radikális átalakuláson mennek keresztül. (Író, átíró, dramaturg nevét hiába keressük a színlapon, ami arra enged következtetni, hogy a Nemzeti színpadán látható szövegváltozat a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila munkája – azt pedig, hogy ezt a szöveget mennyiben alakították, teljesítették ki a társulat ötletei, improvizációi, legfeljebb találgathatjuk). A dialógusok nem csupán mai magyarra ültetik át a történetet, de megszámlálhatatlan mennyiségű geget, aktuálpolitikai humort, színházi reflexiót, irodalmi, filmes, zenei utalást tartalmaznak. A polgármester lánya mindvégig az akcentusos magyart beszéli, amit Hlesztakov „slavic girl accent”-nek nevez, és többször hangsúlyozza, mennyire imádja azt. Az ál-revizor beszédében pedig sok az angol szó és az anglicizmus – s noha ezek jó része asszociatív geg, a szóhasználat kiválóan jellemzi a karaktert is. A kulturális utalások, viccek hatása persze befogadói érzékenység függvénye (kérdés, ki asszociál a térdelő férfiről a Bánk bánra), másutt ezek egyértelműen ágyazódnak poénokba (mint a többi összeharácsolt vagyonhoz hozzácsapott Cseresznyéskert emlegetése).

̶R̶E̶V̶I̶Z̶O̶R̶  РЕВІЗОР. Nemzeti Színház – Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Fotók: Eöri Szabó Zsolt.

A színházi (ön)reflexió végig hangsúlyosan jelen van. Érinti a drámának és magának az előadásnak a nyelvét is: a szereplők – nem csupán Gogolra, de az általa (is) képviselt drámai tradícióra jellemző módon – gyakran „félre” beszélnek, vagyis megosztják a közönséggel gondolataikat. Hlesztakov eleinte kajánul kérdezgeti, hogy ezek most kihez beszélnek, majd ki is fejti, hogy jó volna már felhagyni ezzel az avítt dramaturgiai fogással. De megjelenik a reflexió a karakterek teatralizálásában is: Bobcsinszkij és Dobcsinszkij kettőse a Mágnás Miska Pixi-Mixi duójára hajaz (egy alkalommal le is latabározzák őket). A színházi tematika ugyanakkor direktebben, a cselekménybe ágyazódva is felbukkan: a Polgármester szerint a színház és a balett értelmetlen haszontalanságok, csupán azért van színházi társulat, hogy akit semmi másra nem tudnak használni, ott süllyesszék el. Ezért aztán alaposan zavarba hoz mindenkit, amikor a revizornak vélt Hlesztakov a színházat kedvenc időtöltései közé sorolja. S noha fizikai értelemben Hlesztakov nem juthat el a színházba (hiszen nem mozdulunk ki a benzinkútról), a színház lényegében eljön hozzá, hiszen az előadásban ettől kezdve megszaporodnak és mind hosszabbra nyúlnak a musical-betétek (mert ha már színház, akkor legalább zenés színház legyen): közismert Bernstein-, Webber-, Kander-musicalek dalrészletei hangzanak el, nem élőben, hanem playbackről. A szereplők pedig tátognak és mozognak rájuk – miként más, fel-felcsendülő slágerekre is. Ezek többsége tényleg csak töredék, pont annyi, amennyi szellemesen és hatásosan illeszkedik a játék asszociatív gegrengetegébe, de töredék-voltukra ironikus választ ad a kirendelt konferanszié jogdíjra vonatkozó figyelmeztetése (és frivol jogdíj-értelmezése) is. A második részben azután előkerül Hlesztakov kísérője, Kapi, az első felvonást a benzinkút illemhelyén végigszundító harmonikás (Herédi Zsombor), így már élőzene is van, amely hangulatteremtő erővel is bír. A kulturális idézetek és referenciák mellett nem maradnak el az aktuális, távolról sem csupán a határ menti eseményeket idéző politikai utalások és citátumok (a „Hol a színészünk?” mára tényleg szállóige lett), de a vaskos, blődli ízű poénok sem. Az italozás tetőpontján a borzasztó házi pálinka helyett a benzinkút egyetlen kútjából iszik Hlesztakov és a Polgármester. És ugyancsak ők rendeznek egy hosszú és heves köpködésekkel kísért szópárbajt is.

Ez utóbbi tartalmi szinten konzekvensen kapcsolódik a megváltozott kontextushoz. Hiszen az, hogy a történet itt és most, vagyis napjainkban, egy ukrajnai kisvárosban játszódik, teljesen más megvilágításba helyezi az eseményeket; a település urai nem a többieket fosztják ki kényük-kedvük szerint, hanem farkastörvények közt élve összetartanak minden külső erővel szemben. Bár vetélkednek egymással és aljas árulásokra is készek, a város leginkább egy nagy, családi maffiára hasonlít, amely még leggyarlóbb tagjait sem igen veti ki maga közül (jellemző, hogy miután a Polgármester értesül arról, hogy „emberei” elárulták a revizornak vélt Hlesztakovnak, nem fenyegetőzik veréssel és büntetéssel, csupán kárörvendően meghív mindenkit egy „utolsó vacsorára”). Minden belső konfliktusuk ellenére a helyiek összezárnak az idegenekkel szemben, sőt alig bírják leplezni a nagyvárosból érkezőkkel szembeni gyűlöletüket. Hlesztakov viszont minden vidékit szánalmas suttyónak tart, és ezt az érzést nem is igen fojtja magába. Az említett köpködéses szópárbaj a főváros-vidék ellentétre épül, a szereplők a legkézenfekvőbb sztereotípiákat hozzák fel és gúnyolják ki. A provincializmust azonban maga a képtelen vita (és persze a közönséges magatartás) tükrözi leginkább – itt senki sem különb a másiknál. Hlesztakov hiába affektál városi ficsúrként, felsorolva számos pesti romkocsmát, a vidékiekre aggatott sztereotípiák nagy részét maga is megtestesíti.

Polyák Anita, Szabó Sebestyén László.  ̶R̶E̶V̶I̶Z̶O̶R̶  РЕВІЗОР. Nemzeti Színház – Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Fotók: Eöri Szabó Zsolt.

És ez a korrupcióba, gátlástalan érdekérvényesítésbe, felsőbbrenddűségi-, másfelől kisebbrendűségi komplexusba csomagolt provincializmus az, amelyet a produkció összetett és rétegzett, néha túlhabzónak tűnő, de meggyőzően összeálló és lehengerlő lendülettel megvalósított színházi nyelve gazdagon, színesen és szuggesztíven megmutat. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése nem klasszikus értelemben vett politikai szatíra – nem egy rendszert vagy ideológiát vesz célba, hanem egy elkeserítő állapotot mutat, amelyből kiút nemigen mutatkozik. Illetve az utolsó jelenet prezentál egy kegyetlen kiutat: a kirendelt konferanszié bejelenti ugyan az igazi revizor érkezését, ám az voltaképpen katonatoborzó; csupán a férfiakat kéri maga elé, akiknek így rövidesen indulniuk kell. Én ugyan úgy érzem, hogy ezt a meghökkentő befejezést sem az előadásnak a kiábrándító helyzetet felszabadult gátlástalansággal megmutató humora, sem a tematikája nem készíti elő (a háború árnya ugyan korábban is felidéződik, de a játék egésze éppen azt sugallja, hogy ez a világ békeidőben is így működne) – ám tény, hogy a komor, fenyegető valóság így drámai erővel vet véget az estének.

A vitatható, de kétségtelenül hatásos befejezés személyessége persze nem kérdőjelezhető meg, és érezhető a társulat játékának egészében is. A beregszászi társulat tagjaiból és a Nemzeti Színház fiatal színészeiből verbuválódott együttes színesen és hatalmas elánnal tolmácsolja az ifj. Vidnyánszky Attila által kidolgozott színházi nyelvet. A színészi lehetőségek természetesen eltérőek, de a kisebb szerepek is gondosan megépítettek, még a tömegjelenetekben is mindenkinek saját arca van – amelynek kidolgozását nagyban segíthetik Pál Alexandra tarka-barkán slampos, egyivású, de egymástól mégis jelentéses módon különböző (vagyis az etnikai, státuszbeli, hierarchikus eltéréseket szemléletesen érzékeltető) ruhái is. A tisztviselőket körülvevő „családtagokat”, azaz rendfenntartókat, benzinkutasokat, egyéb kétes alakokat, illetve a „nagy családba” minden önérdekű biznisze ellenére tökéletesen belesimuló roma család tagjait egyéni színekkel, érezhető játékkedvvel formálja meg Vass Magdolna, Orosz Melinda, Gál Natália, Orosz Ibolya és Heczel Jázmin, sőt, még a kirendelt konferansziét hideglelős kimértséggel alakító Sipos Ilka is megjelenít az első felvonásban egy gyakorlatilag néma, elrajzolt, a kompániába tökéletesen illeszkedő karaktert. A befolyásos helyi tisztviselőket játszók, Puskás Gergő, Szabó Imre, Sőtér István és Szilvási Szilárd voltaképpen egyetlen alapkaraktert, a pitin ügyeskedő, hatalmával reflektálatlan gátlástalansággal visszaélő, a hierarchiában felette állók kegyeit leső, de őket szívből utáló provinciális potentátot ábrázolják, eltérő eszközökkel és színekkel, de egyaránt szórakoztató módon.

Fornosi D. Júlia, Ferenci Attila, Polyák Anita.  ̶R̶E̶V̶I̶Z̶O̶R̶  РЕВІЗОР. Nemzeti Színház – Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Fotók: Eöri Szabó Zsolt.

A polgármestert Ferenci Attila kedélyes helyi maffiavezérnek mutatja, aki rutinosan és bölcsen irányítja a sajátjait, és aki éppen akkor válik sebezhetővé, amikor megfeledkezik önmaga korlátairól. Ferenci Attila játéka találóan sűríti színészi gesztusokba azt a hatalmi attitűdöt, amelyet a Polgármester ikonikusan megtestesít, és amelynek kitűnő kiegészítője és ellenpólusa az a magatartásmód, amelyet Hlesztakov képvisel. Feltehetően nem az alkotói koncepció integráns részeként, de abba ironikusan simulva az idegen ál-revizort vendégművészként alakítja Szabó Sebestyén László. Hlesztakovot hányavetin elegáns öltözéke első látásra kiemeli a többiek közül, de az ing gyűrődik, a zakó lecsúszik, az ál-revizor slamposan viseli a ruháját, kétséget sem hagyva a „városi elegancia” álságos, a jellemet cseppet sem tükröző jellege felől. Szabó Sebestyén László alakítása abban tér el leginkább a szerep tradícióitól, hogy nem a körülmények hatására megrészegülő kezdő szélhámost játszik, hanem agresszív, beképzelt, aktuális helyzetétől függetlenül mindenkit lekezelő, irritáló ficsúrt, aki az események kedvező alakulása folytán egyre többet mutat meg önmagából. Mindemellett mégis van némi férfias sármja, a perspektívavágyon túl alighanem ez vonzza hozzá a nőket. Fornosi D. Júlia és Polyák Anita egyaránt kilátástalan helyzetben lévő, de arra kevéssé reflektáló, egymással folytonosan vetélkedő anya-lánya párost hoznak színre. Fornosi D. Júlia játéka érzékelteti, hogy Hlesztakov talán egy olyan esélyt jelenthetne a nő számára, amelyben maga sem hisz igazán – ezért nem annyira fájdalmas a kiábrándulás sem. Polyák Anita Marjuskája az előadás központi figurája; a talpraesett, a helyi viszonyok között magát tökéletesen kiismerő, mindenkit irányítani tudó lányt a színésznő még az ártatlanság bájával is felruházza, ami alakját némiképp rokonítja Bobcsinszkij és Dobcsinszkij kettősével. Utóbbiakból azonban inkább az együgyűség ártatlan boldogsága sugárzik; a két figurát Séra Dániel és Jakab K. Tamás kiváló stílus- és ritmusérzékkel mozgatják a szimpla idiotizmus és a szürreális operettvilág határmezsgyéjén.

Egyetlen olyan szereplő van, aki, ha egzisztenciálisan nem is, de szellemi és morális értelemben kívül tud maradni ezen a világon: Dórika (Mónus Dóra), a mindenki által lesajnált színházi mindenes. Aki egy-két percig talán elhiszi, hogy eljött az ő ideje: az előadás egyik legszebb pillanatában Mónus Dóra szemei látványosan felcsillannak, amikor Dórika meghallja, hogy Hlesztakov szereti a színházat. És a színésznő szép csendesen, ám igen szuggesztíven játssza el a gyors kiábrándulást, ahogy világossá válik Dórika előtt, milyen kultúrát is képvisel Hlesztakov. Így aztán ő lesz az egyetlen, aki szemébe mondja a revizornak vélt szélhámosnak, hogy nem akar tőle semmit. Az identitás, az értékek megőrzésének ritka gesztusa ez, jó volna szimbolikusan értelmezni, vagyis a színház, a színházi közeg hatalommal való szembenállásnak, erkölcsi tartásának hitelét látni benne – mai magyar viszonyok között is.

Mi?  ̶R̶E̶V̶I̶Z̶O̶R̶  РЕВІЗОР Gogol A revizor c. műve nyomán
Hol? Nemzeti Színház – Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház
Kik? Díszlettervező: Csiki Csaba. Jelmeztervező: Pál Alexandra. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Szereplők: Ferenci Attila, Fornosi D. Júlia, Polyák Anita, Szabó Sebestyén László, Herédi Zsombor, Sipos Ilka, Puskás Gergő, Szabó Imre, Sőtér István, Szilvási Szilárd, Séra Dániel, Jakab K. Tamás, Vass Magdolna, Orosz Melinda, Gál Natália, Orosz Ibolya, Mónus Dóra, Heczel Jázmin.