Az előadás viszonylag klasszikus stand-up elemekkel kezdődik: jól ismert, amúgy szerintem alapjáratban is egész vicces répatortás-nyuszikás, szándékoltan elrontva kezdett viccekkel, a Tajgetosz Showból alighanem többek számára szintén ismerős témákkal: poénok a performer mozgássérültségéről és ennek ügyes-bajos társadalmi vetületeiről. Elhangzanak görög és latin orvosi szakkifejezések álfordításai, magyarázatai. A teltházas közönség hálás is: folyamatos a nevetés. Fekete Ádám nyilvánvalóan irtó vicces. És nyilvánvaló, hogy nem csak az akar lenni.

A biztonság kedvéért leszögezem, hogy a következőkben „Fekete Ádám” alatt az előadásban önmagát alakító és közszemlére tevő, önmagáról beszélő, esetleg koholmányokat is gyártó perszónát értem. A „valós” „Fekete Ádámot” hagyjuk most. Azért van ennek az elsőre talán túlságosan is kimódoltnak tűnő különbségtételnek értelme, mert egyfelől több mint gyanús, hogy e perszóna magáról alkotott meséinek egy-egy eleme kreálmány, másfelől a produkciót hirdető-beharangozó leíráson olvashatjuk is, hogy az előadás az „identitás intézményét veszi célba”, „és még talán a manapság olyan divatos »autofikció« szóra is visszarántja a leplet”. Hangsúlyozottan tehát nem egy Kész Identitással Bíró Ember komoly(kodó), őszinte(séget mímelő), érzékenyítő vallomásáról, pátosszal bélelt kitárulkozásáról van szó, hanem épphogy egy, magát az önelbeszélést, annak lehetőségfeltételeit is kritikusan, ironikusan kezelő performanszról.

Az előadás minimális színpadi díszletben zajlik: néhány bútordarab helyezkedik el az egyik szélen. Fekete Ádám főként fel-alá járkálva beszél, olykor feltűnően gesztikulál, máskor lecsillapodik, nyugvó pozícióba jut. Az elején egy mikrofonhoz intézi szavait, ám azt csakhamar fölöslegesnek titulálja, és onnantól technikai erősítés – és minden gond – nélkül beszéli be a teret. A nyitányban magasra tekert nevettetés után regiszterváltás következik: az előadás rátér állítólagos témájára, apropójára, Fekete Ádám 2020-as csípőprotézis-műtétjére. Innentől kezdve a háttérben kivetítve röntgenképeket látunk illusztrációképp. Persze nem húzódik vissza teljesen a nevettető igény, a műtét elbeszélése kapcsán például visszatérő poénforrás a magyar egészségügy inkompetenciája és a páciens-létből fakadó kiszolgáltatottság. A felépülést – lábadozást – egy kifejezetten érzéki, asszociatív, álom- és emlékképekből álló, fragmentumokból kollázsszerűen összeillesztett, így szövegként is kidolgozottabb szakaszból ismerjük meg. Az anyai gondoskodás szép képei. Nincs törekvés feszített narratív ívre, nem hangzik el semmilyen kategorikus állítás arról, mit tett ez a műtét Fekete Ádám identitásával, mennyiben meghatározó, mennyiben sorsfordító. Ugrások, kimozdulások, ökörködések tarkítanak mindent.

Fekete Ádám: Átszabva. Jurányi Ház. Fotó: Gordon Eszter.

Habár névleg erről szól, az előadás valójában nem a csípőműtét körül forog. Szigorú értelemben nem is forog semmi körül: annál szándékoltan töredezettebb, csapongóbb, szóródóbb – akárcsak elbeszélője. Épp ezért nem volna sok teteje akkurátusan végigvenni, mit is látott, hallott, aki ott ült.

Amiről viszont ebben a bőbeszédűségben relatíve sok szó esik, az a szexualitás, és ezt azért is érdemes kiemelni ehelyütt, mert, ha jól tudom, új témája ez Fekete Ádám előadásainak, ön-élveboncolásainak. Ennek a kritikának voltaképpeni célja ezért az lesz, hogy megpróbáljon ehhez az új témához egy épkézláb értelmezői hozzájárulást adni. Ehhez a létező egyik legentellektüelkedőbb, ugyanakkor csakugyan izgalmas elméleti hátteret hozom működésbe: a lacani és a freudi pszichoanalízist. A kísérlet pedig arra irányul, hogy megmutassam: az Átszabva egy sajátos kasztrációs parabolaként is értelmezhető.

Lacan egyik állítása szerint „a szubjektum egy vágással veszi kezdetét” – ez a szentenciózus megfogalmazás jobban illik ehhez az előadáshoz, semhogy ellen tudtam volna állni az idézésének. A lehasítottság alapélménye az, ahogy a gyermek elválasztódik az anyától. A gyermek mindezzel egyszersmint belép egy olyan világba, amit Lacan Szimbolikusnak nevez, ahol ettől kezdve már mindenkor egy hasadt szubjektumként kell jelen lennie. A nem-teljesnek-levés, a hasadtság azonban nem valami személyiségzavar, pláne nem személyiség-megkettőződés, hanem a szubjektum tulajdonképpeni lényege. A szubjektumban – állítja Lacan – nincsen egység, csak az egységre irányuló imaginárius fantáziálgatás. A szubjektum lényege így nem valami megtalált önazonosság, ilyen ugyanis nem lehetséges: a hasadt szubjektum közvetítettségeken keresztül létezik, például szükségszerűen nyelvet használ, így sosem tud csak önmaga lenni: akár akarja, akár nem, mindig valami mást is jelent mások, s így végsősoron önmaga számára is. A lacani elméletben ez a kasztrációs szorongás: annak felismerése, hogy az anyával való egyesülésre irányuló vágyat beteljesülhetetlenként határozza meg a törvény. Ezzel a vágással jön létre az a hiány, amely szubjektummá tesz bennünket, s e hiány működteti a vágyat. A kasztrációs szorongás tehát Lacannál szimbolikus jelentéssel bír, nem konkrét értelemben a pénisz elvesztésétől való rettegést jelenti, így értelemszerűen nem is csak a fiúkat érinti. Azt, hogy a szubjektumban nincsen nyugvópontra juttatott egység – sem eleve-adott, esszenciális, sem narrativitás által létrehozott – Fekete Ádám önszínrevitelének dramaturgiája nagyon szépen mutatja fel.

De az Átszabva egy sokkal konkrétabb – inkább már freudi – értelemben is lehet kasztráció-történet. A freudi pszichoanalízis szerint a fallikus stádiumban a gyerek attól fél, az Anyára irányuló vágyának ellenlábasa, az Apa kasztrálni fogja – ennyiben az, ahogyan Freud használja a kasztráció fogalmát, az előbb idézett lacani szóhasználatnál közelebb áll a hétköznapihoz, vagyis a konkrét testi kasztrációhoz. Akárcsak az előadás záróképe: az ágyéki röntgenképre photoshoppolt répa az óvódából ismert, nem éppen komplexitásával lenyűgöző répa = fasz jelentést állítja elő.

Ezen értelmezés szempontjából fontos jelenet, amikor Fekete Ádám azt meséli el, miként igyekezett még műtétje előtt lefeküdni azzal a lánnyal, akivel akkor alakult köztük valami – már csak azért is, mert, mint mondta, ki tudja, hogy az ágyékánál zajló bonyolult műtét során mit és hogyan vágnak át. Ez már egy explicit, ténylegesen a genitáliára vonatkozó kasztrációs félelem – és annak egyszersmind megmosolygása.

Később azt is megtudjuk (amit már Kronosz és Uránosz történetéből is tudhatunk), hogy minden egy levágott fasszal kezdődött – vagy valami ilyesmi hangzik el. Az előadás ugyanis arról számol be, hogy Fekete Ádám gyerekkori kedvenc Steve Martin-filmje (mely, tegyük hozzá, egy identitás-zűrzavarról szól) egy olyan videokazettán volt elérhető ifjú rajongója számára, aminek első felére Ósima Nagisza 1976-os, Az érzékek birodalma című, a filmtörténet egyik szexuálisan legexplicitebb filmjét rögzítették – ennek zárójelentében a főszereplő nő kasztrálja a főszereplő férfit. Ahogy Fekete Ádám elbeszéli, gyerekként csak tekert, tekert, tekert a kazettában, hogy a várt Steve Martin-filmhez jusson, és onnan tudta, hogy jó helyen jár – nézheti végre a nézendőt –, ha a véres, csonkolt férfiágyékot látta: ez jelentette azt, hogy az előző film végéhez ér, s kezdődik a neki szánt szórakozás. A kezdet tehát a kasztráció: túl kell lenni rajta, hogy bármi történhessék.

Az előadás egy későbbi pontján hosszabb, (ön)ironikus gondolatfutamot hallunk gyógypedagógusokról, oktatókról, ápolókról – gondoskodó munkát végző nőkről –; arról, ahogy egy fiatal kezelt pontosan megérzi: rámozdulnak, vágyak tárgyát képezi, akarnak tőle valamit, de ő nem lehet reszponzív, tekintve, hogy ezekkel az emberekkel a kapcsolata szigorúan „szakmai lábakon áll.” Ez a rész egyfelől nyilván a (férfi) fantáziaműködés paródiája is kíván lenni, másfelől egy fontos motívumot domborít ki: azt, hogy az előadás által elbeszélt élettörténetben beteljesedett, a hús-vér Másikkal megvalósult szexualitásnak nincsen helye.

Fekete Ádám: Átszabva. Jurányi Ház. Fotó: Gordon Eszter

A kasztrációs parabola-értelmezést az előadás végén megérkező Nyuszika alakja is megerősíti, akinek agresszív, domináns kisugárzása kifejezetten nyugtalanító és kizökkentő. Egy jelmezéből csakhamar pőre boxerig kivedlett, Fekete Ádámnál jóval nagyobb, erősebb, olykor görcsökbe ránduló férfitest kerül a színpadra. Kire figyelt vajon a néző, amikor mindketten fékeveszetten táncoltak egy percig, kit követtek a tekintetek? Bár láttam volna a szemeket. Eddigre már egy bő órája ahhoz szoktunk, hogy az est egyetlen, fényben úszó előadóját, Fekete Ádámot nézzük, akinek akármilyen intenzív is a színpadi jelenléte, a hordavezérként viselkedő Nyuszika elnyomja őt. Nem akarom a végsőkig hajszolni a pszichoanalitikus elméletekből vett szempontokat, de ha már belekezdtem ebbe, meg kell jegyeznem, hogy nehéz nem úgy látni Nyuszikát, mint aki a lacani értelemben vett törvény struktúrájaként, az Apa Neveként van jelen. A lacani elméletben a nyelv, a Mások, a törvények áthálózta világba, az ún. Szimbolikus rendbe az Apa Neve vezet be minket. Itt az Apa Neve nem a konkrét értelemben vett apára vonatkozik, hanem a törvényadás alakzatára: az apai szó és törvény szimbolikus elfogadása nem más, mint az anyára irányuló vágyról és a vele való egységről való lemondás – tehát a kasztráció elfogadása. Ahogy már fentebb is írtam: ez a szubjektum konstitúciójának alapja. Nyuszika így a kasztráció intézményeként tűnik fel előttünk. (A végén még mintha egy Lacan által működtetett szójáték – amely kifejezetten passzol Fekete Ádám praxisához – is előjönne. Az Apa Neve [Nom-du-père] ugyanis az Apa Nem-jeként [Non-du-père] is értendő: amikor Fekete Ádám megkérdezi Nyuszikát, nem lehetne-e kihúzni őt a halállistáról, akkor a kikerülhetetlen törvényeket hozó és tilalmakat szabó Nyuszika csak annyit mond: nem.)

A kasztrációs olvasat hab a tortán-pillanata a répatorta-jelenet. Az előadás vége felé Nyuszika, asztalánál helyet foglalva répatortát követel, és a viccel ellentétben kap is. Fekete Ádám a felszólítást tévő törvényhozónak engedelmeskedve, egy pincér szerepébe bújva kiszolgálja egy szelettel. Ebből Nyuszika betöm valamennyit, de a maradékot ingerülten a tányérra vágja. Nyilvánvaló, hogy nem maga a répatorta érdekli, hanem hogy kapjon répatortát, vagyis hogy a törvény fenn legyen tartva. Említettem már az utolsó kivetített képet: az ágyékról készült röntgenképre kollázsolt répát. A színlap szerint Fekete Ádám – egyebek mellett – „autodidakta kollázsművész”, aki – egyebek mellett – „önmagát operálja”. Ezen a ponton mondjuk már ki végre, miből is készül egy répatorta. Ledarált répából. Nehéz volna ennél egyértelműbben megtenni a következő állításokat: Répatorta? Van. Kasztráció? Van.

Mi? Fekete Ádám: Átszabva – stand up special
Hol? Jurányi Ház
Kik? Írja, rendezi, elővezeti, önmagát kollázsolja: Fekete Ádám. Hang- és fénytechnikus: Langó Ádám. Roger: Fehér András