A magyar hagyománytól eltérően az angol színház nem repertoárban és állandó társulatokban gondolkodik, hanem még a prózai előadások esetén is ugyanazt az en suite rendszert alkalmazza, mely a magyar nézőknek csak a musicalek és stadionelőadások kapcsán ismerős. Így aztán fátum dolga, hogy egy télvégi héten épp milyen előadásokat láthat az a szerencsés, aki Londonban jár.

Február első hetében három nagyon különböző előadást volt alkalmam megnézni Londonban a napközbeni könyvtárazás megkoronázásaként. Egy kortárs klasszikust, a nemrég elhunyt Tom Stoppard friss színrevitelű Arcadiáját az Old Vicben, egy West End musicalt: a Londonban több éve futó Hadestownt, végül a kortárs dráma elsődleges színterének tartott Royal Court Színházba is eljutottam, hogy lássak egy debütáló kortárs darabot, Luke Norris Guess How Much I Love You, azaz „Találd ki, mennyire szeretlek” című, fiatal házaspárról szóló drámáját. Három nagyon különböző alapanyag, három különbözőképpen tanulságos színházi megvalósítás és élmény.

Arcadia. Old Vic Theatre. Fotó: Manuel Harlan.

Az 1937-ben a csehországi Zlinben Tomáš Sträusslerként született Tom Stoppard kicsit mindig a miénk is volt, halálhíre 2025 november végén megrázta a magyar színházszeretőket. Nemcsak Rosencrantz és Guildenstern halott című drámája népszerű és sokat játszott darab itthon, de az Árkádiát is relatíve hamar bemutatta a Katona József Színház, Várady Szabolcs fordításában és Ascher Tamás rendezésében, 1998-ban. Itthon talán ez a két legismertebb drámája, ellentétben az angol recepcióval. Mint az Old Vic-beli előadás egyes kritikusai kiemelik, az angol nézők kedvenc Stoppard-darabjai mások, például a Molnár Ferenc-i Testőrre hajazó The Real Thing. Az Arcadiát túl „agyas”-nak, túl bölcsészesnek tartják. Úgy vélik, az Oscar Wilde-i nyelvi sziporkázás ellenére nehéz követni. Pedig az Old Vic közönsége nem a musicalszínházak szokásos összetételét mutatja, azaz nem a szórakoztatás az elsődleges cél: ebben a színházban hagyományosan Shakespeare- és Shaw-előadások, Dickens és más klasszikus regényfeldolgozások szerepelnek a műsorban, fele-fele arányban kortárs vagy szórakoztatóbb jellegű drámákkal.

Az Arcadiába valóban sok mindent belezsúfolt Tom Stoppard: káoszelmélet, fraktálok, az „új fizika” szembenállása a newtoni determinisztikus világegyetemmel, kerttervezési divatok, a felvilágosodás racionalizmusának harca a romantika érzelmi káoszával, költők és kritikusok ellentéte, párbajfelhívás és tudományos kutatás, sok szexre való utalás, némi igaz szerelem, kora 19. századi Anglia (1809-1812) és a megírás (1993) jelenideje. Mindehhez az összetartó keretet a helyszín, a Sidley Park nemesi udvarháza és egy család, a Coverlyk adják.. Stoppard igazi dramaturgiai bravúrja, hogy a látszólagos káosz végül renddé szerveződik, az addig különálló, egymást váltó jelenetekben futó múlt és a múltbéli eseményeket kutatók jelene egybeér az utolsó képekben, felmutatva a darab fő gondolati paradoxonát: a káosz és a rend nem kizárja egymást, hanem együtt létezik. Egybesimul, akárcsak a kamaszlány-matekzseni Thomasina Coverly halálának tragédiája és a szöveg szellemes komikuma, vagy ahogy a múltat kutató tudós, a racionalitást istenítő Hannah is megérti végre egy másik Coverly-kamasz, Gus gesztusából az érzelmek fontosságát.

Az Old Vic nagyszerű teret kreált ehhez a drámai alapanyaghoz: a földszinti nézőtér körbeöleli a hármas forgószínpadot, mely fölött elliptikus pályán fénygömböket látunk, míg a forgószínpad nem változó elemei, az asztal, padok, dobozok jól belesimulnak mindkét idősíkba (díszlet: Alex Eales, fény: Guy Hoare). Hatásos, szép képek, amint a különböző idősíkokban létező karakterek mozdulatlanul állva forognak el egymás mellett, mint bolygók egy nap körüli pályán, és ezekért a szép képekért még azt is megbocsáthatjuk talán, hogy az előadás feloldotta a szigorú stoppardi logikát, és képileg már korábban összeér a két idővonal, mint ahogy azt az eredeti dramaturgia elgondolta. Gyönyörű pillanat, amikor a történet végén Thomasina halálát úgy jelzik, hogy a fénygömbök leereszkednek mellé és körbeveszik, míg az empire stílusú, egyszerű ruhában álló kamaszlány (Isis Hainsworth) kezét nyújtja a tüzet jelképező fénygömbök felé az elsötétülő színpadon.

Isis Hainsworth alakítása az előadás egyik csúcspontja. A Byron lányáról, Ada Lovelace-ről, a korai matekzseniről mintázott Thomasina Coverlyt 13 és 16 évesen látjuk. Figurája a dráma kulcsa: nemcsak a kíváncsi, tudós agy ragyogását látjuk benne, hanem a magántanára, Septimus iránt érzett ártatlan, igaz szerelmét és a szexualitás iránt felébredő érdeklődését is. Hainsworth képes arra, hogy elhitesse velünk e tragikus sorsú fiatal lány minden szavát és mozdulatát: egyszerre pajkos és mély, racionális és szenvedélyes, néha gyerekes, néha felnőttebb a felnőtteknél. Vele szemben a Septimus Hodge-t játszó Seamus Dillane halványabban van jelen: szellemes és okos, de megkapóbb színészi erőt mutat akkor, amikor a fűzfapoétával, Ezra Chaterrel (Matthew Steer) vívja fölényeskedő szópárbaját, mint amikor Thomasinával beszél kettesben – pedig e jelenetekben lehetne igazán megmutatni a dráma lírai vonásait. Matthew Steer hibátlan a saját lábában is megbotló, hiú, rossz költő szerepében.

A jelenbéli kerttörténet-kutatót, Hannah Jarvist játszó Leila Farzad szépen vezeti a másik idősík érzelmi-értelmi vonalát. Ebben segíti Angus Cooper alakításának ereje, aki Valentine Coverly-t, a káoszelmélettel foglalkozó fiatal kutatót egyszerre mutatja édesen-lomposan öltözött csetlő-botló postdocnak (kosztüm: Suzanne Cave) és ragyogóan okosnak. Val meggyőzően vegyíti a tiszta észt az empátiával és a szellemes frázisokkal. Sajnos a többi színész gyakran elveszik abban, hogy a nyelvileg sziporkázó stoppardi szöveget a közönség örömére felszínes nevetésekre játssza ki, teátrális gesztusokkal kikönnyítve a felszíni könnyedség mögött rejlő mélyebb tartalmat. A Byron-kutatót játszó Prasanna Puwanarajah hajlik erre a leginkább, és talán ez az előadás legnagyobb problémája is. A főként középkorúakból és idősebbekből álló angol közönség hangos nevetésekkel jutalmazta ezt a játékstílust, míg a köztük ülő magyar kritikus ennél többet várt. Az előadás colour-blind castingban zajlott, azaz láthatóan eltérő származású színészek alakítanak történelmileg „fehér” figurákat (pl. a romantika korabeli angol kerttervezőt, Richard Noakes-t Gabriel Akuwudike). Ez nem okozott semmilyen gondot, de nem is tett hozzá az előadáshoz semmi újat, ellenben például a Hadestown-előadás tudatos castingjával, ahol ennek jelentése van. Összességében Carrie Cracknell rendezésében egy nagyon szép színházi térben megoldott, több remek színészi alakítással dolgozó, de nem kiemelkedő Arcadia-előadást láthatnak az érdeklődő nézők 2026. február 5-március 21. között az Old Vicben.

Hadestown. Lyric Theatre. Fotó: Marc Brenner.

A Hadestown-musical nem friss előadás, a Broadway-en és a Westenden már 2018-2019 óta fut, nyolc Tony- és egy Grammy-díjat is begyűjtött. Pedig nem volt ez a siker mindig egyértelmű: sok évbe telt, míg Anaïs Mitchell énekes-dalszerző eredeti 2006-os ötletéből a rendező Rachel Chavkin és a producer Mara Isaacs segítségével ekkora sikert kovácsolt. Londonban sem ez az első színrevitel, sőt, a Lyric Theatre 2025-ös bemutatója óta már nem is a mostani az első szereposztás. Minden színészcserével változnak finom nüanszok, a hangsúlyok eltolódnak, így csak arról tudok beszámolni, amit február 4-én láttam, és ami – nem kimondottan musical-rajongó létemre – lenyűgözött.

Mitikus a történet, mitikusan szép az előadás, amely a Lyric Theatre intim terében igazi otthonra talált. A tér a szokásos proszcénium/dobozszínház: bársonyzsöllyék, galéria, teljes és bonyolult színpadi gépezet, de musicalszínházhoz képest relatíve kicsi, így a történet érzelmileg eleve közel tud kerülni a nézőkhöz. A térkihasználás mesteri: a kezdő színpadkép jól felismerhetően idézi meg az 1920-as évek New Orleansát a színpad szélén emelvényeken ülő zenészekkel, a felső szegmensben zöld spalettákkal jelzett balkonon az alvilág uralkodóival, lenn a kocsma halandóival. A nyitányban domináló harsonaszóló megteremti azt a jazzes, amerikai déli folk-hangulatot – azaz életigenlő zene, líra és tragikus nyomorúság egységét – mely A vágy villamosából sokaknak ismerős. A vonat nemcsak mint motívum dominál a pokolba vezető út metaforájaként, hanem hanghatásban is végig velünk marad. A színpadi gépezetet maximálisan kihasználja az előadás: az alvilági gyárjelenetek a forgón jelennek meg a bőrelemekkel kevert munkásruhában mozgó táncosok segítségével, míg a felemelkedő és lesüllyedő színpadelemek hatásos térmetaforákként teszik teljessé a zenei és narratív jelentést.

Mitchell dalokban elbeszélt narratívája két tragikus szerelmi történetet fűz egybe: Hades elrabolta Demeter lányát, Persephonét feleségnek, és azóta az év egyik felét vele tölti az alvilágban, míg másik felét fenn a földön, a halandók között. Emiatt érzett bánatában vagy sem, de Hades az alvilágot egy kapitalista vas- és acélgyárrá alakította, ahol az elnyomott, izzadó-dolgozó lelkek fölött úgy uralkodik, mint egy igazi zsarnok. Még falat is építtet, hogy kinn tartsa az ide igyekvő jó szándékú halandókat, és benn tartsa a már keze között lévőket. Az előadásban ez a dal („Build the Wall”) ma, Trump Amerikáját idézve nem is hangozhatna aktuálisabban. De Hades közben szerelmes férfi is, aki Persephone iránti vágyától nem tud szabadulni, és amikor Orpheus énekével visszaidézi benne az eredeti, még bűntudat nélküli szerelmi érzést Persephone iránt, a hatalommal bíró férfi páncélja megtörik. Christopher Short basszusba hajló baritonja, egyenes tartása, eleganciája meggyőzően adja át e karakter komplexitását. A Persephonét alakító Joy Wielkens erő- és energiaszinten méltó párja Hadesnek, egyaránt hiteles az alvilág úrnőjeként és a halandók közt a New Orleans-i jazzkocsmában, ahol alkohollal csillapítja bánatát, mint sok más csalódott középkorú feleség. A három Sorsnővért (Fates) három nagyon különböző testalkatú és hangú színésznő alakítja. Csodálatosan egybehangzó énekük, mozgásuk és játékuk egyszerre tud emberfeletti hatalomként és nagyon is emberi szinten megjelenni. Hatalmuk azonban romboló, ők találják ki az Orpheusnak szánt tesztet is: valójában ők a „rosszfiúk” itt, nem Hades.

Az előadás érzelmi ívét Orpheusz és Eurüdiké tragikus szerelme határozza meg: Orpheus (Dylan Wood) fiatal és naiv zenész-énekes, aki elvesztette hitét saját tehetségében. Szerelme a pimaszul magabiztosnak és gyakorlatiasnak tűnő, de mélyérzésű Eurydice (Desmonda Cathabel), aki szakadt ruhájában, elnyűtt hátizsákjával, egzotikus ázsiai-európai vonásaival látszatra a sápadt, ír akcentussal beszélő, pincérfiúként dolgozó Orpheus tökéletes ellentéte. Kell is nekik egy közbenjáró: Hermes (Daniel Breaker) nemcsak konferansziéként kokettál sikeresen a közönséggel, és vezényli a történéseket sokáig, hanem egy idő után közömbös isteni szerepéből kiesve, őszintén szurkol a fiataloknak. Hiába: a mitikus történet nem tud nem tragikus lenni. Hiába szabadítja ki Orpheus végre megtalált csodatévő dalával Eurydikét az alvilágból, sőt, a gyár dolgozóit is, nincs meg az a bizalom, mellyel örökre megmenthetné szerelmét. Visszanéz és elbukik. Katartikus a veszteség, a sok fiatallal vegyes közönség bizony megsiratta. Mitikus, örök ismétlésre buzdító a narratíva, ezért Hermes azzal zárja az előadást, hogy újraindítja a történetet: hátha egyszer mégsem bukik el az igaz szerelem, a művészet.

Az előadás látványvilága, a folyamatosan változó díszlet és a kreatív, valós-hétköznapi és szimbolikus-metaforikus kosztümök szépen összesimulnak a zenei világgal. Minden egyszerre tarka és mégis egységes: nemcsak a főszereplők bőrszíne és származása különbözik láthatóan, de a táncosok (munkások, halandók, kocsmatöltelékek) közt is akad férfi, nő, magas, alacsony, izmos, telt alkatú, mindenféle bőrszínű. Mert ez a nagyon is emberi történet mindenkié. Ezt az üzenetet hatásosan és emlékezetesen közvetíti a Lyric Theatre előadása.

Ebben az előadásban fontos üzenet a szereposztás, jelezve, hogy a mitologikus történet nem származáshoz vagy bőrszínhez kötött. Itt úgynevezett „colour-conscious casting”-ot alkalmaznak, és nem „colour-blind” vagy „gender-blind” a szereposztás, mint sok más angol vagy amerikai előadásban, amely arra kéri a nézőt, hogy tekintsen el a logikától, legyen ’vak’ a színészi testek által közvetített vizuális jelekre. Ez utóbbi jóval gyakoribb a mai angol színházban: jó példa rá a Manchester Royal Exchange Színház 2014-es Hamlet-előadása, ahol Maxine Peake színésznő játszotta Hamletet, és a fehér bőrszínű Ophéliának és „Poloniának” (Poloniust szintén nő játszotta) fekete bőrszínű testvére, illetve fia volt Ashley Zhangazha alakításában. Nálunk, magyar színpadokon ilyen típusú szereposztási jelentésképzés csak ritkán fordul elő, hiszen jóval homogénebb a színészek háttere. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne kiválóan beépíteni ezt egy előadásba: például a Szikszai Rémusz által rendezett Macbethben Nagypál Gábor és Danis Lídia Macbeth-Lady Macbeth kettőse szépen jelezte különállásukat a többi szereplőtől, és egyben kiemelte a köztük levő szoros kapcsolatot.

Guess How Much I Love You. Royal Court Theatre. Johan Persson.

A Royal Court Színház a kortárs angol dráma első számú helyszíne a 20. század közepe óta: innen indult a Nézz vissza haraggal sikere, később Martin McDonagh, Sarah Kane karrierje. A proszcénium-színház nagyszínpadi tere elsőre olyan, mint más londoni színházé, de itt a zsöllyék bőrrel fedettek, és van némi indusztriális jellege a nézőtér dekorációjának. Luke Norris friss darabját nem régóta játsszák itt Jeremy Herrin rendezésében, de máris abszolút siker, a Guardian kritikusa például a maximális öt csillagot adta neki.

Pedig a történet relatíve egyszerű: egy fiatal harmincas pár, az ír-cockney akcentussal beszélő Nő (She, Rosie Seehy) és Férfi (He, Robert Aramayo) első gyermeküket várják, és a 20. hetes ultrahang-vizsgálaton szembesülnek azzal, hogy valami nincs rendben. A kisbaba nem egészséges, el kell dönteni, megszüli-e az anya, vagy abortálják. A kezdeti, egymást szeretettel csipkedő párbeszéd úgy pereg, mint egy profi teniszmeccs, Lou Reedtől Yeats-versen át sporthasonlatokig megidéződik minden, ami egy mai fiatal, intelligens, angol anyanyelvű párnak eszébe juthat. A Nő tüzes, sokszor harcos attitűdjét jól kiegészíti a Férfi nyugodtabb, gyöngédebb karaktere: egy olyan párt látunk, akik tényleg szeretik egymást.  A megváltozott helyzet, a rossz hír a magzatról azonban pokoljárásra kényszeríti őket: egymást és önmagukat bántják, sokszor szinte gyilkos indulattal. Lehet-e abortálni egy élő magzatot, vagy meg kell születnie? Lehet-e reménykedni a csodában? És hogyan lehet köszönteni és elbúcsúzni egy halva született kisbabától, aki sosem vett levegőt? Nehéz az érzelmi út a színpadon és a nézőtéren egyaránt, de érdekes módon sokszor nevetésbe torkollik – emberi ez is.

A Grace Smart által megteremtett szín egyszerű díszletváltásokkal dolgozik: kórházi szoba, a pár hálószobája, egy újabb kórházi szoba, végül egy tengerparti nyaralás realista helyszínei sima elsötétülésekkel tagolják a történetet. De nincs is itt szükség olyan színházgépezeti varázsra, mint a Hadestownban, hiszen a történet és a szereplők érzelmi intenzitása szünet nélkül vezeti végig a nézőket ezen a nehéz, fájdalmas, mégis nagyon emberi úton. Az utolsó jelenet gyászfeloldása szép és költői pillanat: egy kisfiú érkezik a strandlabdájáért – aki akár az ő gyermekük is lehetett volna. A gyász valós, és velük él, de már nem gyilkos erejű – a terhes Nő és az új gyermeket gyöngéden váró Férfi a fájdalmat és az élet folytatásának szükségességét egyszerre tudja megélni. Ez az utolsó kép az ő arcukról, a kicsit napsütötte, kicsit hidegnek és mesteréltnek tűnő tengerparti képpel sokáig velünk marad.

Tom Stoppard: Arcadia – Old Vic Theatre Szereplők: Gabriel Akuwudike, David Buttle, Fiona Button, Angus Cooper, Seamus Dillane, Leila Farzad, Tim Frances, Holly Godliman, Isis Hainsworth, Keziah Hayes, William Lawlor, George Lorimer, Colin Mace, Prasanna Puwanarajah, Lizzie Schenk, Matthew Steer. Rendező: Carrie Cracknell. Díszlet: Alex Eales. Jelmez: Suzanne Cave. Fény: Guy Hoare. Hang: Donato Wharton. Mozgás: Ira Mandela Siobhan. Zeneszerző: Stuart Earl. A rendező munkatársa: Anna Ryder. Casting: Serena Hill.
Anaïs Mitchell: Hadestown – Lyric Theatre Főszerepekben: Daniel Breaker, Desmonda Cathabel, Christopher Short, Joy Wielkens, Dylan Wood. Rendező: Rachel Chavkin. Producer: Mara Isaacs. Koreográfia: David Neumann. Díszlet: Rachel Hauck. Jelmez: Michael Krass. Fény: Bradley King. Dramaturg: Ken Cerniglia. 
Luke Norris: Guess How Much I Love You – Royal Court Theatre Szereplők: Robert Aramayo, Rosie Sheehy, Lena Kaur. Rendező: Jeremy Herrin. Látvány: Grace Smart. Fény: Jessica Hung Han Yun. Hang és zene: Nick Powell. Casting: Jessica Ronane.