Két alkalmi írást közlünk az idei Kortárs Magyar Dráma-díj átadásához kapcsolódóan: Nánay István méltatja a díj alapítóját, Radnóti Zsuzsát; Mundruczó Kornél az idén a díjat elnyert drámáról, Térey János: A Nibelung-lakóparkjáról írt laudációt.

Radnóti Zsuzsa. Fotó: Schiller Kata.

A magyar dráma mentora

Radnóti Zsuzsa (1938-2026)

Idén nyolcadik alkalommal adtuk át a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amit Radnóti Zsuzsa dramaturg alapított. A 2017-ben kapott Kossuth-díjával járó összeg egy részét ajánlotta fel arra, hogy ösztönözze a társadalmi és közéleti témákat feldolgozó új magyar drámák és színpadi szövegek megszületését és bemutatását. A döntést öttagú kuratórium hozza meg, amelynek tagjait Radnóti Zsuzsa kérte fel (tagok: Csizmadia Tibor, Lőkös Ildikó, Nánay István, Németh Gábor és természetesen Radnóti Zsuzsa). Ebben az évben a kuratórium A Nibelung-lakópark című monumentális drámája írójának, Térey Jánosnak poszthumusz díjat ítélt oda, valamint e mű székesfehérvári színpadra állításáért díjazta Szikora János rendezőt és Selmeczi Bea dramaturgot is.

A március 31-i, a Rózsavölgyi Szalonban rendezett ünnepi díjátadó azonban rendhagyó volt: Zsuzsa kórházba került, és most először nem ő jelentette be lelkesen a díjazottakat, nem ő adta át az okleveleket. Csak az eseményt követően tudtuk meg, hogy hajnalban örökre elaludt. Halálával azonban a díj nem szűnik meg, mert előrelátón gondoskodott a sorsáról, és Tunyogi Lászlónak, a díj önzetlen anyagi támogatójának egyetértésével, valamint a kuratórium további működésével a Kortárs Magyar Dráma-díj sorsát a Magyar Színházi Társaságra bízta.

Ha végignézzük, hogy Radnóti Zsuzsa hosszú pályafutása során ki mindenkit segített színpadra, hányakat indított el a színpadi szerzővé válás útján, valamint kik kapták meg a Kortárs Magyar Dráma-díjat, impozáns névsort kapunk. A magyar dráma sorsát egyengető munkássága méltán tekinthető korszakos jelentőségűnek.

Megviselt a távozása. Néhány nap különbséggel egyidősek voltunk. A nyolcvanéves születésnapunk ünneplésére is közösen került sor, amikor szakmabeliek, kollegák, barátok és tisztelők kettőnket együtt köszöntöttek a Bajor Gizi Múzeumban. Ismeretségünk, s megkockáztatom: barátságunk nagyon régre nyúlik vissza. Hol volt még akkor számítógép, amikor 1979 elején kezembe került Bereményi Géza Légköbméter című darabjának össze-vissza húzott, jegyzetelt, át- és beleírt szövegkönyve.

Akkor még Radnóti Zsuzsát nem ismertem személyesen, de a szöveg hosszas tanulmányozása bepillantást engedett „a” dramaturg mindenre kiterjedő figyelmű munkájába. Az előadást már láttam, amikor tanulmányoztam a kéziratot. Első olvasásra nem értettem egyet a szerző erőteljes és leplezetlenül politikai tartalmú vagy fennhangú mondatainak szelídebbre hangolásával, de aztán rájöttem: ezek a javítások az írói szándékot nem csorbították, de lehetővé tették, hogy a mű bemutatható legyen. A javítások egy másik része is kérdéseket vetett fel bennem, mert a kócos írói anyagból a Pesti Színháztól elvárható „fogyaszthatóbb” verzió született.  E két „megütközésem” pontosan kifejezi Radnóti Zsuzsa dramaturgi munkásságának lényegét: drámai és prózai alkotásokban pontosan meglátta a színpadi előadások lehetőségét, és addig-addig terelgette a szerzőket, amíg az adott korban és körülmények között ténylegesen bemutathatóvá nem váltak. Eközben számos kockázatot vállalt és kompromisszumot kötött. Kerülte a nyilvánosságot, háttérbe húzódva munkálkodott, joggal tartották-tartottuk a kortárs magyar drámairodalom istápolójának és mentorának.

Férje, Örkény István halálát követően 1983-ban vagy ’84-ben kezdett ismeretségünk elmélyülni, amikor a Pécsi Nyitott Színpad valamelyik Örkény-bemutatójára (Kulcskeresők, 1983 vagy Forgatókönyv, 1984) utaztunk. Ő vezetett, és a sokórás úton végig az íróról meg Vincze János következetes Őrkény-bemutatóiról beszélt, beszéltünk. Akkor ismertem meg azt a Radnóti Zsuzsát, aki egyik életcéljának tekintette, hogy ápolja és gondozza a magyar irodalom kiemelkedő alkotójának életművét.

Kapcsolatunk következő fejezete a Nyílt Fórumhoz köthető. Békés Pál író Amerikából hozott ötlete indította el a dramaturgoknak azt a kezdeményezését, aminek célja: közelebb hozni az új formákat kereső drámaírókat meg a biztos eredményt hozó, bevált műsorra és működésre hivatkozó, az újtól ódzkodó színházakat. 1985-től minden évben összeültek dramaturgok, írók, színháziak, kritikusok, hogy néhány kiválasztott színpadi szövegről tanácskozzanak, és nyílt próbák során megtapasztalják az elsőre nem szokványosnak tűnő darabok színpadra állításának módozatait. Ennek a kezdeményezésnek motorja volt Radnóti Zsuzsa, és megtiszteltetésnek vehettem, hogy majd’ két évtizeden át a szűkebb intézőcsapat tagja lettem.

Mindezen előzmények ágyaztak meg annak, hogy 2018-ban Zsuzsa felkért az általa alapított Kortárs Magyar Dráma-díj kuratóriumi tagságára. Természetesen igent mondtam, és újabb kilenc év következett, amikor szorosan együtt dolgozhattam vele és kuratóriumi társaimmal. Döntéseinknél elsődleges szempont volt az írott anyag minősége, társadalmi-politikai elkötelezettsége, de ezzel egyenrangú kritériumnak tekintettük a mű színpadi megvalósulásának színvonalát is. Azaz nemcsak olvastunk, hanem néztünk is. Ez utóbbiban nekem előnyöm volt, mert hivatásomnál fogva hamarabb láttam, mint olvastam a darabokat.  Zsuzsánál ez fordítva működött. Felejthetetlen délutánokat töltöttünk együtt mi, öten, hol az Uránia mozi büféjében, hol másutt, de leginkább Radnóti Zsuzsa lakásán. Finomságokkal fogadott minket, és kezdődhettek a nagy viták: ki mit látott-olvasott, miről mi a véleménye. Sokszor elkalandoztunk, de végül mindannyiszor megszületett az egyhangú döntés. Akkor is, amikor azzal kellett szembesülnünk, hogy egyre kevesebb úgynevezett klasszikus kinézetű dráma születik, és egyre elterjedtebb a különböző kollektív technikákkal létrejövő színházi szöveg. Ezt a változást Zsuzsa egyre nehezebben fogadta el, ezért is különösen örült annak, amikor például Garaczi László, Spiró György vagy Székely Csaba kapta meg a díjat.

És ő szorgalmazta leginkább az idei díjazott megszavazását is. Nem mintha a többiek ne értettek volna egyet e döntéssel, de amikor végigpásztáztuk a még szóba jöhető teljesítményeket, megnyugodva vette tudomásul: az egyetlen méltó nominált Térey János és A Nibelung-lakópark lett.

A díjátadón már nem tudott részt venni, s nem hallhatta Mundruczó Kornélnak, a díjazott darab első színre állítójának méltató szavait. Mint ahogy a 2019-ben elhunyt író, Térey János sem hallhatta. Most közöljük a laudációt, amit talán együtt élvezhetnek valahol a messziségben.

Nánay István

Térey János. Fotó: Valuska Gábor.

Soha ennél szebb ítéletidőt

„Soha ennél szebb ítéletidőt.”

— Térey János

Van valami különös nehézség abban, hogy Térey Jánosról múlt időben szóljunk; mintha a nyelv, amelyet ránk hagyott, maga tiltakozna e grammatikai gesztus ellen. Mondatai nem halványulnak, nem simulnak bele az emlékezet megszelídítő ködébe, hanem ellenkezőleg: jelen idejűek maradnak, sűrűn és követelőzően élnek tovább bennünk. Nem csupán leírásai a világnak, hanem annak sajátos, szinte önálló létezésű megképződései.

A Nibelung-lakópark ebben az értelemben nem pusztán egy jelentős mű, hanem egyfajta szellemi architektúra, amely egyszerre kapcsolódik a germán mítoszok grandiózus örökségéhez, és bontja le azt a jelen tapasztalatának prózai, mégis végzetes terébe. Wagner világában az istenek és hősök pusztulása még kozmikus dimenzióban zajlik; ott a végzet látványos és elementáris. Térey azonban mintha e nagy ívű tragédia utóéletét vizsgálná: azt a csendesebb, ám nem kevésbé nyugtalanító állapotot, amikor a mítosz már nem történik, hanem megmarad – leülepszik, beépül, és a mindennapok szerkezetében él tovább. Lakópark lesz belőle: zárt rendszer, szabályozott tér, ahol a végzet nem esemény, hanem működés.

E világ első pillantásra talán túlságosan is ismerős: hatalomvágy, konfliktus, az egymás ellen fordulás szinte végtelen variációi. Könnyen kísért a gondolat, hogy mindez valamiféle eredendő, „ősi” állapot, amelyhez vissza lehet – vagy vissza kell – térni. Térey azonban nem enged ennek a csábításnak. Nem idealizálja a barbárságot, nem lát benne tiszta forrást. Ellenkezőleg: megmutatja annak mechanikáját, torzulását, és azt a módot, ahogyan újra és újra visszatér. A civilizáció nála nem felszíni díszlet, hanem erőfeszítés, fegyelem, s talán az egyetlen valóban emberi vállalkozás.

E pontosság, ez a józan, mégis költői tekintet az, ami a művet kivételessé teszi. És ugyanakkor nem feledhetjük, hogy e teljesítmény nem elszigetelt alkotói gesztus eredménye, hanem egy összetett színházi együttműködésé, amelyben legújabban Selmeczi Bea és Szikora János munkája szervesen, elválaszthatatlanul kapcsolódik a mű újbóli létrejöttéhez. Az ő hozzájárulásuk nem pusztán interpretáció, hanem teremtő részvétel: a szöveg színpadi életének megformálása, megszólaltatása, és ily módon annak továbbírása a tér és a test nyelvén.

Így válik A Nibelung-lakópark valóban élővé: nemcsak megírt, hanem megvalósult világgá.

„Háromféle hatalom létezik a földön: a tradicionális, a karizmatikus és a racionális.”

Ez a mondat, amely akár egy szociológiai tézis hűvös tisztaságával is hathatna, Téreynél eleven tapasztalattá válik. A hatalom nem kívülről szervezi a világot, hanem belülről működik: a nyelvben, a gesztusokban, az emberi viszonyok finom és kevésbé finom hálózatában.

Számomra e világ személyes dimenzióval is bír. Jánost – azt hiszem, nem túlzás – barátomnak nevezhettem. Hosszú, türelmetlen éjszakákat töltöttünk együtt, a történet vázát keresve, azt a pontot, ahonnan az ő költői képzelete elrugaszkodhatott. Ezek az esték ma már nehezen elbeszélhetők; talán valóban „Rajnát lehetne rekeszteni” az emlékekből, mégis inkább egyfajta sűrű jelenlétként maradnak meg.

Amikor a Nibelung-lakóparkot a Sziklakórházban rendeztem, azt tapasztaltam, hogy a tér és a szöveg egymásra találnak. A bunker, ez a túlélésre berendezett, zárt világ, mintha természetes közege lett volna a darabnak. Olyan hely, ahol az ember úgy érzi: már minden megtörtént, és mégsem tudja pontosan, mi az, amin túl van.

Ebben a közegben Hagen alakja különös élességgel rajzolódott ki.

A „terror törpe”.

Nem egyszerűen szereplő, hanem működés, egyfajta zavar a rendszerben, amely ugyanakkor annak lényegéhez tartozik.

„A törpének megtiltani nem lehet.”
„A válladra állok és magasabb leszek.”

E mondatok nemcsak karaktert formálnak, hanem egy egész világot világítanak meg: a hatalom természetét, amely mindig másokon keresztül épül, mindig viszonyokból keletkezik.

És éppen ezért válik szükségessé az elővigyázat:

„Szükséges, édesem, a kellő elővigyázat,
A törpék máskülönben történelmet csinálnak.”

Térey mondatai ilyenek: pontosak, sűrűek, maradandók. Nem engednek. Idézetté sűrűsödnek, és tovább élnek azok hangján, akik kimondják őket.

Az ő tragikus, korai halála nem lezárta ezt a világot, hanem különös módon még inkább megnyitotta. Egy megszakított életmű maradt ránk, amely éppen ezért megőrzi jelenidejűségét, befejezetlenségét, és ezzel együtt eleven erejét.

A Nibelung-lakópark így nem csupán dráma, hanem állapotrajz. Egy olyan világé, amelyben a hatalom formái egymásra torlódnak, a túlélés mindennapi gyakorlattá válik, és a pusztulás nem kivétel, hanem következmény.

„Aki a hatalom gyűrűjével jegyzi el magát, annak násza maga lesz a pusztulás.”

E mondat súlya ma talán világosabb, mint valaha.

És mégis – vagy talán éppen ezért – Térey képes volt meglátni ennek az állapotnak egy sajátos, nyugtalanító szépségét. Nem feloldani, nem megszépíteni, hanem kimondani.

Soha ennél szebb ítéletidőt.

Mert az ítéletidő nem kivétel.

Hanem forma.

És – minden ellentmondásával együtt – talán még kívánható is.

Soha ennél szebb ítéletidőt.

Gratulálok a díjazottaknak!

Mundruczó Kornél

A díjnyertes dráma ITT elérhető.