2022 februárjában Oroszország inváziót indított Ukrajna ellen, 1991 júniusában kitört a délszláv háború. Csehov nővérei pedig a huszadik század eleje óta várják, hogy végre elkezdhessenek élni. De mikor kezdődik az élet? Lehet-e életnek nevezni a háborút? Az Újvidéki Színház előadásában az emberi létezést végtelen várakozásként, a köztes-lét iszonyú idejeként értelmező Három nővér olyan posztháborús emberiségkölteménnyé válik, amiben a háború akkor is tart, ha el sem kezdődött.

A kizárólag magyar társulattal rendelkező Újvidéki Színház közönségének összetétele etnikai és nyelvi szempontból heterogén. A város magyar lakossága évtizedek óta folyamatosan csökken, az orosz–ukrán háború kitörése miatt az országukat elhagyó orosz állampolgárok jelentős része pedig Szerbia különböző nagyobb városaiba, így például Újvidékre menekült. Az intézmény már 2019-ben reagált a – magyar lakosság fogyatkozásához képest – új demográfiai változásra: előadásaikat elkezdték a szerb mellett orosz nyelven is feliratozni. Botond Nagy 3nővér című előadásával ez a reakció műsorpolitikaivá emelkedik, a produkció ugyanis kifejezetten apellál az orosz nézők jelenlétére, megszólítja és megtestesíti őket. Rendkívül érzékenyen, pusztán a Csehov-mű áthallásaira támaszkodva teszi mindezt – egészen más értelmet kap ezen a színpadon a Moszkva-motívumba kódolt otthontalanság, reményvesztettség és cselekvésképtelenség. Ezek a nővérek nagyon jól tudják, hogy Moszkva soha többé nem lesz a régi, s valójában már nem is létezik. Nincs hová visszamenni, nincs miben hinni – csak a katonazene van, ami az (Eco szerinti) ősfasizmus dalát zengi. A háború ugyanis nem más, mint a fasizmus praxisa – a Három nővér univerzuma, ez az öntudatlan vágyálmoktól és véghez nem vitt munkáktól is kimerülő világ pedig nem lehet más, mint a mindenkori fasizmus és háború következménye.

3nővér. Újvidéki Színház. Fotó: Andrei Eduard Valeanu.

A vodkát ugyanakkor rakijával keveri ez a három nővér: elkerülhetetlen, hogy a helyi történelemről is szóljon az előadás, az 1999-es NATO-bombákról, a jugonosztalgiáról és „a férfiak csendjéről”. Itt-ott felbukkan a jugoszláv zászló, időnként pedig – megtörve a színpad statikusságát – dalra fakadnak a játszók; ilyenkor legtöbbször jugoszláv slágereket hallhat a közönség. Örökzöld téma a délszláv háború a térség országainak színházaiban, ezért mindig felmerül a kérdés, hogy mi indokolja (ha egyáltalán), hogy az adott előadás ismét ehhez a kollektív törésponthoz nyúljon. A Három nővér mint forrásmű eleve jól rezonál a Jugoszlávia felbomlása okozta csalódottsággal és töredezett világképpel, de Botond Nagy és Kali Ágnes dramaturg kilencvenes évekhez igazított szövegadaptációjában a felvonások, és bennük a jelenetek sorrendje is megfordul, hangsúlyozva, hogy ebben a világban sosem volt igazán rend és béke. Ez a polgárháború ugyanis rámutatott arra, hogy az együttélés boldog lehetősége valójában politikailag motivált illúzió, így a jugonosztalgia sem lehet több, mint utólagos konstruktum. A negyedik felvonás ismeretében, arra emlékezve az előadás végére kerülő első felvonás könnyed csevegései megrázkódtatásokkal terhelt, történelmen kívüli kinyilatkoztatásokká alakulnak: a béke így a háborúk közötti kiszámíthatatlan átmenetté, a csehovi időben fokozódó tehetetlenség pedig frusztrációktól túlfeszített ciklusokká alakul.

Ahogy ezt a gesztust, úgy a rendezés emberképét is leginkább az egzisztencialista filozófia határozza meg. Nemcsak a háború ténye kényszeríti ezt ki, hanem – ahogyan Csehovnál is – az interperszonális viszonyok, illetve az önmegvalósítás lehetetlensége is. A 3nővér legszebb erénye, hogy a lét végtelen ürességét a színház sokoldalú kifejezőformáinak jól komponált, harmonikus egységével palástolja. „Your body is a battleground”, kiáltja a vízpartra – pontosabban: egy feltöltetlen lábáztató köré – helyezett utolsó-első felvonás szerencsétlen AI-strandplakátja, és ezzel nemcsak a háborús törtélemre, hanem a színészek rendkívül kitett fizikai jelenlétére is utal. A fürdőruhás nővérekért ebben az epizódban folyik a férfiak harca, László Judit Másáját Pongó Gábor Versinyinje (aki mindeddig, vagyis a megelőző három felvonásban ambivalens hódítóként volt jelen) ekkor, a dramaturgiai körforgás nullpontján erőszakolja meg. Versinyin, aki Mása egyetlen szabadsága lehetne, e háborús kontextusban a nő testének kegyetlen meghurcolójává válik – Mása pedig az előadás zárszavaként így kerül át abba a kerekesszékbe, amelyben addig erőszaktevője ült.

Pongó Gábor, László Judit. 3nővér. Újvidéki Színház. Fotó: Andrei Eduard Valeanu

A színpadi térben visszafordíthatatlanul kizökkent az idő. A köztesség állapotának és a színészek között lebegő ürességnek érzetétt egy izgalmas, színházainkban ritkán alkalmazott párosítás teremti meg: az intermedialitás és -textualitás, valamint a lassú időkezelés párosa. Örökkévalóságnak tetsző, kifeszített semmitmondások – Versinyit „filozofálása” nem ismer humanizmust, idézéstechnikáját pedig mintha egyenesen mintául használná a vendégszövegek beemelésekor a dramaturgia. A produkció élőfelvételt (Cristian Niculescu) alkalmaz, de nem a szokványos, túlhasznált funkciójában, az elidegenítésért, hanem legfőképpen azért, hogy gyönyörködtessen. A valaha filmrendezőnek készült Andrej szerepében Mészáros Gábor a kamera segítségével felhívja a figyelmet a poétikus részletekre. Felnagyítja azokat az apró rezdüléseket és finom, meglepően gazdag látványelemeket (Theodor Cristian Niculae), amelyek a távoli közönség számára egyébként elérhetetlenek lennének. Látjuk, ahogy Irina (Figura Terézia) keze lassan ökölbe szorul, és látjuk, ahogy Natasa (Crnkovity Gabriella) csendesen és alig észrevehetően beleőrül anyaság-monológjába. A nagy egész horizontális összképe és a fókuszált töredékek szimultaneitásának nemcsak esztétikai hozadéka van: közöttük egyensúlyoz ugyanis a figyelem, ami a köztesség és a kivetettség nézői megtapasztalásához vezet. A videótechnikán túl a zene is hasonló effektekért felel – Claudiu Urse fehérzajként sustorgó, mollos és szakadozó zongoraütésekkel megkomponált, baljós melódiáját egyedül a dalbetétek vagy a jelenetváltásokat jelző szirénák hangja szakítja meg. Állandósága miatt szinte megkövül, szorongató térré válik ez a zene: a nővérek ebben a füsttől homályos, egyszerre meghatározhatatlan és nagyon konkrét térben az örökkévalóságig léteznek.

A színészeknek módfelett koncentráltan kell jelen lenniük e feloldhatatlan feszültségektől súlyos atmoszférában. Kőrösi István Tuzenbachja, Szalai Bence Kuliginje és Német Attila Csebutikinje három komplementer mellékfigurává alakul, akik bár lazának nem mondhatók, még görcsösen kierőltetett optimizmusukkal is ellensúlyozzák a nővérek gondterheltségét. És erre nagy szükség van, a három karakter nélkül ugyanis a produkció belefulladna a nővérek céltalan létezésének letargiájába. Banka Lívia csendes Olgája olyan, mint a (jugo)szláv nagynéni, akit felemlegetnek: ritkán szólal meg, de szavaiból évszázadnyi élettapasztalat köszön vissza – ettől persze egyben önmaga (komolyanvehetetlen) szobrát is játssza. Figura Terézia Irinát jóakaratú, szerethető, kislányos nőként ragadja meg, éppen ezért a reményvesztettség és az életuntság az ő esetében különösen fájdalmas – környezetétől ő függ a leginkább, s a „felnőtt világ” törvényeinek áldozatává válik. A mű egyetlen kívülálló-szerepében, a cselekvőképes Natasa alakjában Crnkovity Gabriellát láthatjuk, aki arcjátékával szépen árnyalja, teszi emberivé s tragikus sorsúvá az egyszerűsége miatt kinevetett karaktert. Andrej központi figurája az előadásnak, ennek egyrészt a videózás, másrészt Mészáros Gábor színészi jelenléte az oka. A szabadkai színész jót tesz az újvidéki társulatnak, felpezsdíti azt, közben pedig Figura Irinájához hasonlóan olyan Andrejt alkot meg, aki nagy (a megfordított sorrend miatt inverz) utat jár be az önfeledt, alkotó, gyermeki állapottól a visszafordíthatatlan megtörésig – de bármelyik stádiumban tart is, szinte lebeg ebben a fullasztó, köztes atmoszférában. Mása szenved a leginkább – László Judit tekintete a legdermesztőbb, némasága, lassú és merőben fókuszált, természetellenes beszédtechnikája a legsüketítőbb. Tiszta színpadi létezést látunk, kimért mozdulatokat, gráciát.

Pongó Gábor az alezredes Versinyint formálja, aki Umberto Eco fasizmus-definíciójának beolvasása alatt Hitlernek öltözik. Ez az intermezzo magában hordozza a didaxis lehetőségét, mégis kulcsa az előadásnak, hiszen ekkor értjük meg: a háború és a fasizmus nem egy távoli, frontvonalban zajló, térben-időben elkülöníthető esemény. A katonák nem nyomtalanul jönnek-mennek a nővérek házában – ők hozzák el a Prozorovok végzetes cselekvésképtelenségét. Csehov Versinyinje Moszkvát, békét és szerelmet ígér, és már nála is tudjuk, hogy mindez hiábavaló, a 3nővérben pedig Pongó járásra képtelen Versinyinje nem a rendszer sajnálatos kiszolgáltatottja, hanem ő maga a rendszer. A színész megjelenése minden esetben a háborúra emlékeztet, elrévülő, üres tekintetéhez durva mozdulatok társulnak. Ő az agresszor, a fasizmus teste, a hatalom. Csehov merész értelmezésével Mása szörnyű elhallgattatója lesz, Újvidék jugoszláv és orosz közönségének tehetetlensége.

László Judit. 3nővér. Újvidéki Színház. Fotó: Andrei Eduard Valeanu.

Mi? 3nővér
Hol? Újvidéki Színház
Kik? Szerző: Anton Pavlovics Csehov, Botond Nagy. Játsszák: Banka Lívia, László Judit, Figura Terézia, Mészáros Gábor m. v., Pongó Gábor, Kőrösi István, Szalai Bence, Crnkovity Gabriella, Német Attila. Közreműködik: Bíró Alekszandra, Aljoša Tasovac. Dramaturg: Kali Ágnes. Díszlet: Theodor Cristian Niculae. Jelmez: Ioana Ungureanu. Zene: Claudiu Urse. Fényterv és video design: Cristian Niculescu. Plakátterv: Lénárd Róbert. Rendező: Botond Nagy.