Találtál egy jó szakirodalmat? Építsük be! Ne, várj, ne nyisd ki… hát ez egy könyv, nem? Vagyis fa. Tegyük be a terepasztal fái közé (az egyiket egy ponton nevezzük majd tőkének), ott jó helye lesz. A vége felé majd felemelem és megmozgatom, hiszen tudod: bábrendezők vagyunk. Egy átállás alatt pedig kivetítünk belőle egy bekezdést, majd abból kiderül, hogy olvastuk.

Capitalism for Children. Trafó. Fotó: Kalicz Máté

Fodor Orsolya és Varsányi Péter Staféta-nyertes bábrendezők Capitalism for Children címmel készítettek előadást a Trafóban. A címben díszelgő „micsoda-és-kinek” formula sarkalatos kérdéseire a kész előadás – magát illetően – nem szolgál válasszal, miközben a címszavak alól is lassan kihúzza a talajt: az előadás valójában nem gyerekeknek készült, (pontosabban a cím és az első ötletek felmerülését követően csak néhány nyomot hátrahagyva célközönséget váltott), és hát tettek már az ittenieknél valamirevalóbb állításokat a kapitalizmus mibenlétéről olyan darabok, amik nem a kapitalizmus fogalmát hajkurásszák egész játékidejükben.

Hogy igazán közeli példákat hozzak, számomra meggyőzően beszélt a „szerelem-áruról” (Brecht) az It’s a MATCH – or will be – maybe – többek között Fodor Orsolya részvételével, és – ugyan csak leírásból ismerem – Varsányi Péter zalaegerszegi gyerekelőadása, a Hahó! Halló! Figyelem! is jó érzékkel vezeti fel a figyelem kommodifikációjának (áruvá válásának) árnyoldalait. Ezzel nem azt a – banális, parodizálásra alkalmas, bénító ÉS a Capitalism… dramaturgiai örökmozgásához kiindulási és nyugvópontként használt – következtetést szeretném elismételni, miszerint, cinikus megfogalmazásban, akkor igazából minden a kapitalizmusról szól – inkább a szólni valamiről mint előadásszervezési elv csalóka (öncsaló) vonásaira szeretném felhívni a figyelmet. Hiszen a két említett előadás valójában a Tinderről, a magányról, a szerelmi szenvelgésről, illetve az ADHD-ról és az általános iskolai tanárok számára okozott nehézségeiről kívánt szólni, és illedelmesen hallgatott az afféle kínosan absztrakt okokról és fogalmakról, amik alá az imént besoroltam. (Meglehet, lerövidítette volna a játékidőt, és elrontotta volna a kívánt hangulatot, ha nem teszi. De a kapitalizmus – benne az ízlések piacával – egyébként sem téma a magyar színpadon: nem oka semminek, még csak nem is negatív szereplő, inkább afféle tabusított biodíszlet, ha egyáltalán, hiszen – gondolja a magyar színpad – úgysincs olyan [politikai] fogadóközösség, aminek megdobogtatná a szívét egy „kapitalizmuskritikus” nyitott mondat.)

Ebből viszont nemcsak az következik, hogy ha valaki – mint például most Fodor Orsolya és Varsányi Péter – a kapitalizmusról kíván szólni egy önmaga meghatározta, szerzői-kutatásalapú formában, az igencsak feltáratlan területre lép, hanem az is, hogy ez a tematikus választás önmagában még nem jelent semmit arra nézve, hogy utólag összerendezve mire emlékszünk, miről beszéltek valójában a bátor felfedezők. És máris spoilereztem: nem szól minden a kapitalizmusról; a Capitalism for Children nem nagyon értelmezhető akként, aminek bepromptolták („növekedésmítosz felnőtteknek”, mítosz-újraírás, közgazdaság-kritika). Ehelyett valami olyasmit prezentál, hogyan lehet megtanulni beszélni, ha csak idézni tudunk, és nem értjük (megvetjük) az alapanyagot, ami ehhez rendelkezésünkre áll.

Az előadást két, egymástól igen különböző rész alkotja. Az első egy lecture performance, pontosabban mockumentary (ál-dokumentumfilm; dokumentumfilm-paródia), ami megtartja a hogyan magyaráznád el a kapitalizmust egy kisgyereknek? kutatói kérdését. A két rendező méhész-szerelésben ül egy asztal mögött, és komolykodó, tömör narrációval kísér négy nekifutási kísérletet a válasz megtalálására. A háttérben nagyvásznon vetített felvételek középiskolából ballagó osztályok búcsúvideóinak hangulatát idézik olyan poénokkal, mint hogy berepül egy méh az ablakon, és ki kell tenni, meg hogy Pumped Gabo szerint, ha a bicepsze megszólalhatna, azt mondaná: köszönöm. Nem ezek miatt ízetlen, ami történik.

A kutatás egy feltűnően sűrűn használt fogalom feltárására irányul; az alkotói szívfájdalom olyasmi, hogy: „mindenki arról beszél, hogy a kapitalizmus így, kapitalizmus úgy, én pedig nem tudom, hogy mi az”. Ebben a négy, a kutatás újrajátszásaként megrendezett jelenetben viszont a performerek nem a használatból, különböző szövegkörnyezetekből próbálják visszafejteni, mire gondolhatnak az emberek (tulajdonképpen bárki), amikor kapitalizmust mondanak, hanem megpróbálnak még a kutatás során is úgy tenni, mintha semmit sem tudnának az egészről. Ez persze nem zökkenőmentes: egyrészt folyamatosan közkeletű (azaz nem frissen feltalált) mítoszokba futnak („menjünk gyerekek közé, és dolgozzunk velük, hiszen az ő világuk érintetlen a kapitalizmustól!” – „táncosokkal kéne csinálni, akik képesek absztrakt dolgokat megjeleníteni!”), majd nem éppen fogalmatlanságról vagy járatlanságról árulkodó kritikával játsszák el a kiábrándulásukat ezekből („a gyűjtögetős kártya, amivel a gyerekek játszanak, az egyenlőtlen felhalmozás és a globális kizsákmányolás szimbóluma – tévedtünk!” – „a táncosok is pénzből élnek – és a projektünkre nem nyertünk elég támogatást”).

Fodor Orsolya, Varsányi Péter. Capitalism for Children. Trafó. Fotó: Kalicz Máté

De a kutatók önkényesen váltakoztatott ismeretszintjénél is zavarba ejtőbb, hogy egyáltalán nem feltételezik, hogy rajtuk kívül is lehet valaki, akinek ismeretei vannak; olyan ismeretei, amik érdemesek arra, hogy átírják az övéiket, és ezzel megakasszák az előadásgyártás folyamatát és kényszerét. Az „értsük és értessük meg a kapitalizmust” projektje a Capitalism for Childrenben úgy próbál meg bizonyos szavakat újraértelmezni egy közönség számára, hogy ezzel lehetőleg még semmit ne kelljen (el)ismernie abból, ami  közmegegyezésesen, tapasztalati szinten vagy gondolkodói hagyományokban a kapitalizmusra vonatkozik. A kérdésfeltevés tehát nem a „tudatlanságával” helyezi magát gyermeteg pozícióba, mint ahogy ezt a performerek, magukat kommentálva (és kényszerpályára állítva: vajon felérek-e ahhoz, hogy mondjak valamit?), kitartóan ismételgetik, hanem azzal a ki nem mondott feltételezésével, hogy ez a sok, kapitalizmusról beszélő „felnőtt” akár csak megközelítőleg is hasonló okból, helyzetben, előtörténettel és vágyakkal fut rá a bűvös szóra – hogy akkor tanulunk meg úgy beszélni, mint ők, ha a szót ismételjük meg. Tény: nem a csúnyábbik fajta szavak közül való, de hát ami a beszédben az eltanulás vágyát kelti, az nem a szavak (témák), hanem a jelentések uralása. Jelentéskörökből, a legkülönbözőbb beszédhelyzetekből kivonva-kiemelve a szóalak töltetlen, a performerek pedig legfeljebb azt játszhatják el, hogy semminek nem részei. De akkor kihez beszélnek?

Mert lehetne ez bátor kritikai alapállás is, ha az alkotók közben tudnák, hogy mi az, amit nem ismernek (el), esetleg, hogy miért nem, és hogy ezzel szemben mit szeretnének (el)ismerni. Csakhogy a (nevettetésre felkínált ismeret)kritika abban fejeződik ki, hogy a kutatók eljátsszák: mikor a random generátor a volatilitást dobta fel nekik, hogy erre fókuszálva folytassák az útjukat, újrapörgettek. A vállalt tudatlanság végül egy már-már kecses, szóalaki analógiákra épülő asszociatív láncolatban nyeri el megformált alakját, ami tényleg nem hivatott mást ábrázolni, mint hogy mennyire gondolatébresztő téma ez a kapitalizmus, hiszen a körülötte keringő, intuitív módon fellelhető szókincs ezernyi lehetséges kapcsolatot tartogat az erre érzékeny kutatók számára.

A második nekifutást, a táncosokkal folytatott kísérletet követő alkotói válság beálltát a narráció közvetlenül hozzákapcsolja a Magyar Nemzeti Bank egykori alelnökénél tett látogatáshoz („itt már csak egy szakember segíthet!”), aki a 2008-as világválság kezeléséért volt felelős. Pumped Gabót a kutatók azért látogatják meg, hogy az izomnövekedésen keresztül „megtudjanak valamit” a növekedésről. Az, hogy az a méh berepült az ablakon, egyenesen isteni jel: hiszen Pumped Gabo nagy témája, hogy a méhek  – fantasztikus módon – kérés nélkül készítik a mézet az embereknek; és akkor már meg lehet találni Mandeville meséjét is, beidézni a címét egy váratlan helyen, plusz a felöltött méhész-szerelés: végre egy összefüggésrendszer, egy négyelemű jelölőlánc a méhek és a kapitalizmus körül! Mit is jelent? Nem tudjuk! De hát nem is kell tudni, nem is kell művészetet csinálni, állapítják meg a mockumentaristák, és ehhez kapóra jön nekik egy véletlenszerűen eléjük került könyvbe írt Ottlik-idézet: „Hát Péter (!)… valamit csak kell csinálni az embernek az életben.” („Azt nem írja, hogy művészetet” – kommentálják.)

Fodor Orsolya, Varsányi Péter: Capitalism for Children. Trafó. Fotó: Kalicz Máté.

Aztán ugyanez a narrátori hang lyukad ki oda, hogy mégiscsak művészetet kéne csinálni, hiszen ahhoz értenek. Ez lesz az előadás második felét kitevő terepasztalozás: apró, talán 3D-nyomtatott figurákkal eljátszva, élőkamerás közvetítésben látjuk a kapitalizmus eredettörténetét, ahogyan azt Chris Wood, amerikai fórumfelhasználó megírta. Ez az online fórum egyébként jó forrás. Végigolvasva látszik, milyen az, amikor felhasználók (megszólított emberek tömegei) – kapitalizmushoz kapcsolható szót fogok használni – valamibe tényleg invesztálnak.

Fodor Orsolya és Varsányi Péter is rengeteget invesztáltak az előadásukba. Arra fordították ezt a sok munkát – hallgatva a fórum súgására, aminek dolgoztak –, hogy minden meglévő, valós beszédpozícióra utaló nyomot – elsősorban a kapitalizmusba való belenevelődés vigasztalan valóságát, amit pont azért tartottak színrevitelre érdemesnek, mert mindenki erről beszél – eltüntessenek, összezavarjanak, és inkább légüres térbe helyezzék magukat, ahol – bizarr árukapcsolások sorozatával – a kapitalizmusról is csak polkorrekten lehet beszélni. Csakhogy ez a tér, mivel úgy tesz, mintha rá semmi nem vonatkozna, semmit nem hallana meg, mivel semmit nem olvas, ezért semmit nem is fog tudni átírni. Vagyis, azt hiszem, semmire nem jó az a gesztus, hogy ebben a terepasztalozásban  a túltermelés felesleges termékeit (tüntetőleg, alkotóilag) csecsebecséknek nevezik; csak annak a kérdésnek az elmismásolására: mire lenne szükségünk?, és semmilyen utópisztikus örömöt nem csillant fel az a rendezői döntés, hogy a történetben – egy nézői visszajelzés hatására – három másodpercnyi kitérőt tesz egy hajó egy szigeten, ahol nők irányítják a gazdaságot.

Mi? Fodor Orsolya–Varsányi Péter: Capitalism for Children
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Előadók, írók, rendezők: Fodor Orsolya, Varsányi Péter. Zeneszerző: Szászi Petra, Bartokos Botond. Rendezőasszisztens: Szirtes Lujza. Látványtervező, kivitelező: Pajor Patrícia. Vágó: Farkas Áron. Operatőr: Farkas Áron, Sipos Bence. Világítástervező, technikus: Lengyel Ákos Papa. Produkciós vezető: Mayer Dániel. Színházi konzulens: Czirák Ádám. Színházi nevelési konzulens: Patonay Anita. Gazdasági konzulens: Király Júlia, Simor Máté. Dramaturg gyakornok: Bozsaky Boglárka.